Pegazus

„A mindennapi életben is ezernyi jele van annak, hogy a bezárkozás, a versenyszellem feladása, a belterjes szemlélet nem a lépéstartáshoz, hanem lemaradáshoz és végső soron az egyéni élethelyzetek rosszabbodásához vezet.” Székedi Ferenc jegyzete.

Vitáztak fölötte. Sőt pereskedtek is. Hogy kit illet meg és ki használhatja. A Kolozsvárra költözött Kriterion utód, vagy a Pallas-Akadémia, amely Domokos Gézának a kiadóról szóló visszaemlékezéseit illusztrálta a jellel. Azzal kapcsolatban azonban soha, egyetlen pillanatig sem lángolt fel semmiféle perpatvar, hogy a Kriterion-könyvek Deák Ferenc alkotta emblémája, a nyitott könyvet ábrázoló Pegazus a romániai magyar könyvkiadás legtalálóbb jelképe. Amikor meghallottam, hogy a napokban, 78 éves korában, Szegeden elhunyt a kiváló grafikusművész, könyvtervező és illusztrátor, levettem a polcról 1988-ban megjelent, Betű és rajz című munkáját, amely rendhagyónak számított a maga nemében, hiszen a tipográfus és illusztrátor mesterségről még senki nem írt ilyen bensőségesen, nem az elemző, hanem a teremtő-alkotó ember szemszögéből. Ebben a könyvben, szóban és képben, így idézi fel in statu nascendi, azaz a keletkezés, a születés pillanatában az embléma készítését: „ A vizuális információ és a reklámhadjárat küzdőterén is odafigyelünk valamely állandó visszatérő jelre, ha annak rajza egyszerű, hatásos, összetéveszthetetlenül egyéni és időhöz, alkalomhoz nem kötött. Egy könyvkiadó számára tervezendő emblémát is formai tömörségnek, kérlelhetetlen szerkezetiségnek és a kivitelezés precizitásának kell jellemeznie. S ha a védjegy teherbíró képessége is megmérettetett, hatása éppúgy érvényesül a nagy méretű plakáton mint a mini-könyvek címoldalán.” És elgondolkodtam: ma, amikor Kolozsváron is, Csíkszeredában is, magyarul, egyetemi szinten oktatják a reklámelméletet, amikor tele vannak a könyvtárak és a világháló reklámokkal foglalkozó könyvekkel, amikor mindenfele csak úgy röpködnek a kommunikációs szövegek és a magyar célcsoport megnevezést elhódító „target” mindennapi használata legalább olyan gyakori lett, mint a lájkolás, nem tudna senki találóbb és sokatmondóbb meghatározását megfogalmazni a védjegynek.
Vajon Deák Ferenc honnan tudta évtizedekkel ezelőtt az elszigetelt, majd résnyire nyíló, azután pedig újból bezáruló, tökéletesen reklámtalan Romániában, hogy milyen is az igazi reklám? Miért volt tisztában azzal, hogy a görög művészetet, a szó- és iniciálé-író szerzetesek munkáját, Picasso és Matisse, vagy akár Miro és Vasarelly folytatta új és új értelmezéseket kölcsönözve a jeleknek, a formáknak és felületeknek?
A válasz egyértelmű. Mert bármiféle feltételrendszerben és bármiféle körülmények között nem maradt elszigetelt, nem zárta be önmagát saját nézeteinek a bűvkörébe, hanem Európára figyelt. Ahogyan tette azt Domokos Géza, vagy Méliusz József, Jakobovits Miklós, Szász János és sokan mások, a huszadik századi erdélyi magyar kultúra igazi személyiségei, akik elröppentek az időben, de hátrahagyták nekünk az egyetemes emberi értékek, az egyetemes emberi alkotás utáni vágyat. És úgy figyeltek minderre, hogy meglátásaikból saját közösségük számára is értéket teremtettek.
Érdemes mindezt felidézni. Érdemes nyitott, mindig Európát szomjazó munkásságukat nem feledni, különösképpen ezekben a napokban, amikor az önmagunkba zárkózásnak, a köldöknézésnek is gyarapodnak az apostolai. Amikor jónéhányan úgy gondolják: mindegy, hogy mi van körülöttünk, mindegy, hogy a valóság hány arccal fordul felénk, a legfontosabb az, hogy a mellkasunkat fél téglával döngessük: mi vagyunk a legszebbek, a legbüszkébbek, a legokosabbak, mindenki más a lábunknál hever.
Vigyázzunk erre. Mert az önteltség, a mások véleményének a figyelembe nem vétele, a gondolatcserékről való lemondás biztos jele az elsorvadásnak. A politikusi szólamokon még keresztül lehet nézni, de a mindennapi életben is ezernyi jele van annak, hogy a bezárkozás, a versenyszellem feladása, a belterjes szemlélet nem a lépéstartáshoz, hanem lemaradáshoz és végső soron az egyéni élethelyzetek rosszabbodásához vezet.
Bizonyos sugallatokra divatba jött szidni Európát. Azonosítani politikusokkal, bankárokkal, bürokratákkal, akiket jobban érdekel az uborka görbülete, a magyar kolbász vagy a román mititej, mint egy nemzet sorsa. Azonban bárhogyan is emelik prófétai magasságokba a kételyeket, ne feledjük: semmiféle töredék nem fedheti el az egészet. Márpedig számunkra, erdélyi magyarok számára, az európai eszmeiség, gondolkodás és kultúra jelenti az egészet. Amelyre úgy vágytunk, amely itt van a kezünk ügyében és amelyet nem szalaszthatunk el.
Alighanem Deák Ferenc is ugyanezt mondaná. Székelyként, grafikusként, Kriterion-koszorúsként. Emlékezzünk rá.