Zsiráfnyelv kezdőknek és érzőknek

A XVIII. Bánsági Magyar Napok egyik színfoltjaként Stefáncsuk Emánuel pszichológus Együttműködő, együttérző kommunikáció címmel tartott előadást a Bartók Béla Elméleti Líceumban, a hallottakat Tasnádi-Sáhy Péter foglalta össze.

Valamikor a hatvanas években egy Marshall B. Rosenberg nevű úriember, foglalkozását tekintve pszichológus, új kommunikációs stratégiát fejlesztett ki polgárjogi aktivistákkal folytatatott munkája közben szerzett tapasztalataira építve. A módszernek – a szép emlékű virággyerekek fémjelezte korszellemnek megfelelően – az erőszakmentes kommunikáció (nonviolent communication) nevet adta, melyet szoktak még volt együttműködő, együttérző kommunikációként, röviden EMK-ként is emlegetni.
A módszer célja, hogy az emberek nagyobb együttérzéssel és világosabban (kevesebb félreértéssel) tudjanak kommunikálni egymással, két fókuszpontra helyezve a hangsúlyt, melyek közül az egyik az empátia, a másik pedig az őszinte önkifejezés oly módon, hogy az a partnert lehetőleg együttérző odafigyelésre indítsa.
Marshall Rosenberg látásmódja szerint a minket körülvevő társadalom alapját az elnyomó rendszerek alkotják, melyekben csak néhány ember a jó és rossz tudásának letéteményese. Õk állnak a hierarchia csúcsán – legyen szó az élet bármely területéről (politika, vallás, stb.) – ők szabják meg, hogy milyen viselkedés tekinthető „erkölcsösnek”, „helyesnek”, „igazságosnak”, „jogosnak”.
Az EMK szótárában ezek a fogalmak (valamint a hozzájuk kapcsolódó „kell”, „kénytelen”, „kötelesség”, „tilos”, „muszáj” stb. kifejezések) nem szerepelnek. Az erőszakmentes kommunikáció alapja az a banális álláspont, hogy a világ jó hely és az emberek jók. Bővebben ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden ember minden megnyilvánulása végeredményben nem más, mint alapvető szükségletek kielégítése.

Farkasok, bárányok Stefáncsuk Emánuel az én világhálóról összeollózott bevezetőmnél kevesebb energiát fektet az ideológiai alapvetésekre, megelégszik annyival, hogy az EMK az emberek közt bevett kommunikációnak egy hatékony alternatívája, és rögtön át is tér a gyakorlati kérdésekre.
Mint megtudjuk, a konfliktushoz igazából nem kell más, mint egy szituáció, és minimum két ember, akik eltérő módon vélekednek az adott helyzetről. A résztvevő felek ilyen esetekben jellemzően erőszakosan viszonyulnak egymáshoz, az EMK szerint „farkasnyelven” beszélnek. Megjegyzendő, hogy az interneten fellelhető irodalom ugyanezt sokszor „sakálnyelvnek” nevezi, de én a továbbiakban maradok az előadó által használt terminológiánál. Az ilyen konfliktusokban az emberek jellemzően kétféleképpen viselkedhetnek: „farkasként”, azaz undok támadóként, avagy „bárányként”, azaz alárendelődő érzelmi rabszolgaként. Természetesen személyiségtől függően mindenkire jellemzőbb lehet valamelyik attitűd, de helyzettől és partnertől függően bármelyik pozíciót felvehetjük, szóval mindnyájan báránybőrbe bújt farkasok vagyunk, esetleg fordítva. Sőt, hogy bonyolítsuk a dolgot, még az is lehet, hogy egy adott szituációban a felek azonos viselkedésmódot felvéve csapnak össze.
Általában nem nyúlik hosszúra, amikor egy farkas bárányra támad, mivel az agresszor szóvá teszi igényeit, kritikáját, a másik fél pedig azonnal alárendelődik. Két farkas összecsapásakor már nem ennyire egyszerű a helyzet, az ilyen találkozó rendszerint hosszan tartó, hangos veszekedést eredményez. Érdekes módon az sem ritka eset, amikor a bárány farkasra támad, az előadó által hozott példa alapján ez történik, amikor az erősen patriarchális család otthonülő háziasszonya szemrehányást tesz a focimeccsre igyekvő férjnek, aki aztán egyedüli pénzkereső státuszából, hatalmi szóval fojtja el a kritikai hangot. Végezetül, ha mondjuk egy házasságban két bárány futja kicsiny köreit egymással, mindketten látványos mártírom szerepben tetszelegve, az jellemzően csendes elhidegüléshez vezet.
Az emberi lélek működése öt fázisra bontható. Érzékeljük a környezetünk történéseit, adott esetben, hogy valaki valamilyen információt közöl velünk, értelmezzük azt, értékeljük a saját érdekeinknek, értékrendünknek megfelelően, ezáltal valamilyen érzelem születik bennünk, ami által determinálva végül cselekszünk. Tehát ez alapján tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy az emócióink foglyai vagyunk.

Ítéletmentesen A módszer célja, hogy ebből az úgymond érzelmi rabszolgaságból az érzelmi szabadság állapotába kerülhessünk át, azaz – EMK nyelven szólva – bárány, farkas, báránybőrbebújt farkas avagy farkasbőrbe bújt bárányok helyett végül zsiráfok lehessünk. Bár az előadás nem tér ki rá, de ismét csak az interneten fellelhető matériákra hivatkozva, Rosenberg azért választotta ezt a furcsa küllemű állatot a követendő viselkedésmód szimbólumának, mert a szárazföldi emlősállatok közül a zsiráfnak van a legnagyobb szíve. Emellett nagyon erős, ugyanakkor szelíd: egyetlen rúgásával harcképtelenné tehetné a társát, csak épp nem teszi. Nyálával pedig képes feloldani a tövist, ami azt a készséget jelképezi, hogy mások „fullánkjait” együttérzéssel és empátiával dolgozhatjuk fel.
Stefáncsuk Emánuel ezek után az erőszakmentes kommunikáció lépéseire tért át, gyakorlati példán keresztül végigvezetve azokat. A vizsgált szituációban egy gyerek mindig szanaszét hagyja a ruháit ez által bosszúságot okozva szüleinek. A szülő, amikor látja, a gyermek megint az egész nappalit használta szennyeskosárnak, farkasnyelven bizonyára valami olyasmit mond, – ha végletekig törekszik a szalonképes és adekvát megfogalmazásra – hogy „amikor itt hagyod a ruháidat, úgy érzem, nem értékelsz.” Tehát ítéletet mond és támad, ezzel duzzogásra, dacolásra, ellenkezésre késztetve a trehány porontyot.
Fentiekkel szemben az EMK-t alkalmazó szülő így fogalmaz: „Amikor látom a ruháidat a nappaliban, akkor harag van bennem.” Tehát első lépésként ítéletmentesen a gyermek tudomására hozza, hogy érzékelte a helyzetet, majd megfogalmazza a megfigyeltekkel kapcsolatos érzelmeit, mely lehet öröm, harag, szomorúság vagy félelem. Sőt ennél tovább is megy, megnevezi az felmerült szükségleteit (elismerés, biztonság, szeretet, tisztelet) is. Mondjuk, „jól esne, ha tisztelnél.” Zárásul pedig egy pozitív, konkrét, megcselekedhető kérést („Kérlek, pakold el a cuccaidat!”) támaszt, vagy csak egyszerűen visszakérdez („Nem tudom sikerült-e pontosan kifejeznem magam, elmondanád, amit az előbb tőlem hallottál?”). Az előadó tapasztalatai alapján, az EMK kezdő alkalmazói ilyenkor szoktak leginkább megdöbbenni, mert a farkasnyelvhez szokott gyermek sokszor olyasmit válaszol, hogy „azt mondtad, egy trehány dög vagyok”. Ebben az esetben természetesen meg kell ismételni a hallottakat.
Stefáncsuk Emánuel szerint az EMK bármilyen körülmények között jól alkalmazható, de nem kell mindig végigmenni mind a négy lépésen, egyrészt, mert van, amikor a metakommunikáció komoly szerepet játszik, sőt adott esetben időt is lehet kérni, ha nem tudjuk, miként is érzünk az adott helyzetben. Meglepő módon ez a kommunikációs stratégia akkor is használható, ha egyedül vagyunk és éppen átgondoljuk a dolgainkat, ebben az esetben saját magunknak adunk empátiát.

Nem előfeltétel az önismeret A hallgatói megszólalások közül a legérdekesebb felvetés talán az volt, hogy ennek a módszernek az alkalmazásai mennyire igényel valamifajta önismeretet, mert ugye egyik kulcseleme a saját érzelmeink pontos meghatározása. A módszer oktatása mellett integrált terápiával foglalkozó pszichológus erre elmondta: a módszernek éppen hogy nem előfeltétele az önismeret, hanem pont fordítva, az EMK gyakorlása önmagunk megismeréséhez vezet. Mivel ez a kommunikációs stratégia kizárja az ítélkezést, illetve az általánosítást, így ezt magunkkal szemben sem tehetjük meg, nem fogalmazhatunk meg állításokat arról, hogy mi nagy általánosságban milyenek vagyunk. Viszont ha a kommunikáció során felmerülő helyzetekben folyamatosan vizsgáljuk és megfogalmazzuk a keletkező érzelmeinket, tisztába kerülhetünk önmagunkkal. A módszer ezen elvárása pedig nem ördöngösség, nem annyira nehéz eldönteni, hogy adott impulzussal kapcsolatban a négy alapérzelem közül melyik ébredt fel bennünk. Ha valamihez pozitívan viszonyulunk, akkor örülünk, ha pedig negatívan, akkor szomorúak vagyunk, haragszunk vagy félünk. Stefáncsik Emánuel szerint utóbbiak közül igazából nem is kell választani, mivel tulajdonképpen egyek: a szomorúságot és a haragot is a félelem szüli.