„Magyarország számunkra egy magyar ország volt”

A magyar kártya címmel az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg KÕRÖSSI P. JÓZSEF beszélgetős könyve MARKÓ BÉLÁVAL. A kötetet, – melyből az alábbi részlet olvasható – június 8-án, szombaton 16 órakor, illetve június 9-én vasárnap 11 órakor dedikálják Budapesten a Kossuth kiadói csoport sátránál a Vörösmarty téren.

1988-ban minden mindegy alapon kezdett viselkedni az erdélyi értelmiségi. Nem foglalkozott már senki azzal, hogy megfigyelik-, lehallgatják, követik-e, egyre vakmerőbb dolgokra vállalkoztak az emberek, nekimentek például a zöldhatárnak Nyugat felé. Váradon korábban elkészül az Ellenpontok*, az egyetlen szamizdat Romániában. A dossziéd szerint te is egyre több alkalmat adsz arra, hogy megfigyeljenek, lehallgassák a telefonjaidat, kövessenek. Későbbi politikai szerepvállalásodnak talán ez is az előzménye.

Beszéltünk már róla, felosztható úgy is az erdélyi magyar értelmiség, hogy vannak, akik intézményen belül keresik a változtatás lehetőségét, a többség ilyen, és ott vannak mellettük azok, akik nem keresik, de megideologizálják, miért nem fordulnak szembe a rendszerrel. És azok, akik intézményen kívülről próbálnak hozzájárulni a rendszer széteséséhez. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül két egymástól elkülönülő jövőképet jelent, sőt. Ugyanannak a jövőképnek más-más megközelítése, más-más eszközöket kerestek az emberek, hogy hozzájáruljanak a változáshoz. Magamon is megfigyeltem
Engem 1986 közepétől 1989 végéig folyamatosan lehallgatott a szekuritáté, és a dossziém egy nagyon intenzív megfigyelésről tanúskodik. Ez egybeesik azzal, amikor az illúzióim szertefoszlanak, és kezdem úgy látni, hogy a rendszerhez erőszakosan kell viszonyulni. Amikor azt mondom, hogy erőszakosan, nem feltétlenül arra vonatkozik, hogy fegyverrel. Az emberi társadalom nagyon ravaszul működik, és sokat el tud viselni az ember, ha fokozatosan kényszerítik rá. Ha lépésről lépésre kényszerítenek. Ha egyszerre, úgymond váratlanul vennék el a villanyodat, a vizedet, a fűtésedet, és egyik napról a másikra fosztanának meg az utazási lehetőségeidtől, lehet, hogy azonnal lázadnál. De ha fokozatosan lesz hideg a lakásodban, fokozatosan lesz egyre kevesebb élelmiszer az üzletekben, akkor az ellenállás kisebb. A diktátorok tudják ezt, a diktatúrák bemérik a tűrőképességet – és a végén mindig tévednek. Sztálin békés véget ért, de aztán csak összeomlott az a diktatúra is. Vannak kivételek, de általában erőszakosan szokták a diktatúrákat megdönteni. Maga Ceuaºescu is nagyon meglepődött, amikor rájött, hogy egyik pillanatról a másikra minden másképpen van. A Központi Bizottság erkélyén, amikor kiment, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, hogy ígéretekkel szelídítse a tömeget, meglepődött, amikor lehurrogták. Felejthetetlen. Felejthetetlen történelmi jelenet, amikor a diktátor az erkélyen zavarodottan néz ide-oda. Az eltájoltság… Amikor rájön… Valamit mondanak neki… Rájön, hogy már nem ura a helyzetnek.
A nyolcvanas évek vége felé teljesen világos volt, hogy abban a rendszerben már nem lehet létezni. Teljesen világos volt. Amikor már-már csontig ér a kés, amikor a gyermekeidnek nem tudod… Nem arról volt szó, hogy nincs pénzed, mert fizetést kaptak az emberek, csak az élelmiszerboltokban üresek voltak a polcok. A legfőbb öröm az volt, ha sikerült egy fél kiló párizsit szerezni, ha szereztél egy kiló sajtot vagy túrót. Igen, a szerzés nagyon fontos fogalom. Szereztél és nem beszereztél. Szerezni kellett, így-úgy, kapcsolatokkal, ezzel-azzal. Vágóhídról kilopott húst, amit derekára csavart, aki kihozta a bélszínt vagy egyebet. Működött a cserekereskedelem.

Amikor a magyarországi barátaid már nem alhattak a lakásodon, mégis ott aludtak, törvényen kívül kerültél, számon kérhető, és felelősségre vonható lettél. Akkor már nyílt volt a diktatúra és szétfoszlottak azok az illúziók, hogy békés úton, valami külső-belső ráhatással változtatni lehet. Akkor már tudtuk, hogy ennek vége. Működött egy biztonsági szelep, a kitelepülés. Az erdélyi értelmiség élt vele, egy része ehhez a biztonsági szelephez folyamodott. Elindította az eljárást az elmenése érdekében. A kitelepülés hosszú ügyvitelt jelentett. A fiatalok, a merészebbek, meg akik módot találtak rá, kiszöktek, a zöldhatáron át. Az öcsém is a zöldhatáron keresztül szökött ’89 közepén.

Tudtad azt is, hogy melyik nap megy.

Tudtam.

Nem lehetett az könnyű napod.

Egyedül én tudtam.

Biztos vagy benne?

Hát a családból. Először megpróbált naivul, és csak úgy a saját feje után kiszökni, de a határzónában elkapták. Megverték, hazavitték bilincsben Kézdivásárhelyre, egyfajta tilalom alatt volt, nem hagyhatta el a várost. Más bántódás nem érte.

A pályádat nem befolyásolta?

Akkor már édes mindegy volt, hogy befolyásolja-e vagy nem. Egyszerre csak minden ideiglenessé vált. Éreztük, hogy valaminek történnie, változnia kell. Vagy az ország életében, vagy a mi életünkben. Második alkalommal öcsém fizetett a szökésért. Nagyvárad közelében kivitték a határhoz, megmutatták, merre kell kúszni. Éjszaka. Ezt tudtam. Egy lánnyal társították, akit azelőtt nem ismert, és azután sem találkoztak, szervezett szökés volt. Másnap felhívott, hogy odaát van. Erről nekem nincs mit mondanom, neki volt nehezebb éjszakája.
Haragszom azokra, akik elfelejtik, hogy nyolcvankilencben milyen állapotban voltunk. Minden szempontból. Közérzet, jövőkép. Ez a közösség bedobni látszott a törülközőt, minden szempontból. Ha nem omlik össze akkor a diktatúra, most huszonvalahány év múltán nem is tudom, milyenek lennénk. Egy Észak-Korea típusú társadalom milyen sokáig tud létezni… A kubai… És folytathatnám. Tagadhatatlan, hogy Európa nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkezik, de a diktatúra-tapasztalata is nagyobb. Ha nem áll elő ez a fordulat, ha nem omlik össze a rendszer, nem tudom, hol tartanánk. Én nem terveztem elmenést. Ideológiám volt Erdély, a megmaradás, az erdélyi identitás, miközben Magyarországra úgy néztünk – én is –, mint a mennyországra. Mindenestől. Abban a helyzetben Magyarország számunkra egy magyar ország volt.

Voltak politikai kapcsolataid?

Alig. A nyolcvanas években érdekes módon egyházi kapcsolataim alakultak. Nem voltam templomba járó ember, és azóta se lettem. RMDSZ elnökként jártam bőven egyházi rendezvényekre. Elsősorban néhány fiatal református lelkésszel és több katolikus pappal alakult ki akkoriban szoros kapcsolatom. Nem templomba járás okán, hanem mert velük fontos is volt, és lehetett is együttgondolkodni. Magyarországról íróbarátaim voltak. Csapody Miklós sokat járt Erdélybe, ismerte az erdélyi irodalmat. Sokat segített abban, hogy az első könyvem odaát a JAK-sorozatban**, Mindenki autóbusza címmel megjelenjen. Itteni költőnek ott könyvet megjelentetni enyhén szólva törvénytelen volt. De akkor már kit érdekelt?! A szekuritátés dossziémban állandóan emlegetik, hogy közlök Magyarországon. Zelei Miklós, Zalán Tibor idejáró emberek voltak. A szegedieket, az egyetemistákat Ilia Mihály küldte hozzánk. Sokat járt ide Taki, vagyis Takáts József, aztán Bárdi Nándor, a történész. Nem gyakran, de volt nálunk Baka István, és ezt utólag is fontos barátságnak tartom. A Kincskeresőnek vitte a verseimet, és közölte. Nyolcvanhat után már nem sikerült Magyarországra átmennem. Világos, hogy ez megismételhetetlenül fontos korszak. Ha belenéztél volna azokba a hátizsákokba, a vámosok persze belenéztek, mi találsz bennük? Delikát, levespor, csokoládé, esetleg bor vagy konyak, fogamzásgátló tabletta, sampon, szappan, esetleg egy-két rúd kolbász vagy téliszalámi. És cigaretta. Fecske, Symphonia. Meg könyv, sok könyv és folyóirat. Ezek standard csomagok voltak. És kávé. Füzi László, akire még szívesen emlékszem. A debreceniekre is, Márkus Bélára. Görömbei Andrásra, Aczél Gézára, aztán Mészáros Sándorra és Keresztury Tiborra. Megírtam versben, hogy ezt a sok embert már nem lehetne egy asztalhoz ültetni. Lezsák Sándor, akivel ma már élesen szembenállunk számos kérdésben. Csordás Gáborék. Jött Széles Klára is. Vagy Berkes Erzsébet. Tarján Tamás. Akármennyire zárt volt a világ. Voltak, akik nem jöttek, de fontosak voltak. A Mozgó Világ nagyon fontos volt. Szepesi Attila az Új Tükörnél. Pete György Szombathelyen az Életünknél. Alföldy Jenő az Élet és Irodalomnál. A JAK. Szerepeltem a Ver(s)ziók című antológiában, amit Zalán Tibor állított össze. Meg aztán a Tiszatáj.

* Ellenpontok – magyar nyelvű szamizdat folyóirat, mely Nagyváradon jelent meg 1982-ben, alapítója Ara-Kovács Attila filozófus, összesen nyolc száma jelent meg.

**JAK – József Attila Kör, korábban Fiatal Írók József Attila Köre. Kvázi a Magyar Írószövetség fiókszövetségeként működött, az általa gondozott könyvsorozatnak, amely a Magvető kiadó égisze alatt jelent meg, ekkor Csapody Miklós a szerkesztője. 1989-ben Markó Bélának itt közölte Mindenki autóbusza című verseskönyvét.