Dobozoltunk a Játékszínben

Lemondani az emberi méltóságról, gépies tömeg részévé válni, fejet hajtani őrült diktátor előtt a megélhetés, a család érdekében. Az emberi lélek, a társadalom bonyolultságát mutatja meg Victor Ioan Frunzã rendező a Csíki Játékszínben a Tóték előadásával. Szilágyi Katalin kritikája az Erdélyi Riport 2012/12. számából.

A történetet ismerős: Tótékhoz megérkezik a fronton szolgáló fiuk felettese, hogy kipihenje a háborút. A család tagjai behódolva az őrült őrnagynak, a gyermekük érdekében lemondanak emberi méltóságukról. Tóték jellegzetes falusi család: büszke apával, az őt mindenben támogató gondos feleséggel és életvidám kislányukkal, míg az idillt meg nem töri az idegbeteg őrnagy érkezése. A vendég folyamatosan szabadkozik, mondja, nem akar a család terhére lenni, miközben uralkodói szerepet szerez magának a családban.

Felfordult életek. Victor Ioan Frunzã az előadást egyszerű, lecsupaszított térbe helyezte, a cselekmény nagyrészt a színpad jobb oldalán zajlik, Tóték néhány bútordarabbal berendezett lakásában. A színpad másik oldalát műbárányok és egy mű házőrző foglalják el. Felfordult világ ez, melybe Tóték belekényszerülnek. Mi történik akkor, ha elfogy a türelem? A szereplők az előadás folyamán ellentétes irányba fejlődnek: az alacsony, beteg, szánalomra méltó, földön csúszó őrnagyból (Kozma Attila) egészségtől kicsattanó, őrült zsarnok válik; a köztiszteletnek örvendő Tót (Veress Albert) fokozatosan feladja méltóságát, megalázkodik, oda a büszkesége, önbecsülése. Mindezt felesége (Márdirosz Ágnes) és lánya (Dálnoky Csilla) unszolására a fronton szolgáló fiuk érdekében hozza, akinek fotográfiája az egész előadás alatt kivilágított szentképként áll a szekrényen. Rend kell legyen a világban. S mialatt Tóték rabszolgákká válnak saját otthonukban, időnként megjelenik a postás (Vass Csaba). Ez a furcsa ember, a falu bolondja és bölcse, aki szereti a rendet és a páros számokat, utálja a rossz híreket. Rend kell, hogy legyen a világban, és párban élnek az emberek, hogy boldogok lehessenek. Ez a postás nagyon szereti Tótékat. Talán megváltoztathatná a történet végkimenetelét, de egy ember kevés ahhoz, hogy rendbe tegye a világot. Egy-egy levél, egy-egy élet pillanata. A jó pillanatokat érdemes megtartani. A színpad jobb oldalán a Tót család az őrnagy hatalma alatt, bezárva a kis térbe szinte robotok módján készíti a dobozokat, a postás a színpad másik oldalán, leveleket olvas. A rossz híreket nem továbbítja. A sorsdöntő üzenetek egy párhuzamos térbe záródnak és maradnak ott örökre. Ott ragad Tót Gyula halálhíre is.

Kartonvilág. A második felvonás kezdetén az őrnagy már a totális hatalom. A látvány Fritz Lang Metropoliszát juttatja eszembe: egyforma, személyiségüktől megfosztott papírruhás emberek gyártják gépies ritmusra az egyforma, felesleges tárgyakat, egy egysíkú világban, a „doboz-metropoliszban”, amelyet a hatalmon álló építtetett a kiszolgáltatottakkal. Nem csak a régi bútorok vannak kartonból a szereplők is tetőtől talpig papírruhában üldögélnek és csak dobozolnak és dobozolnak. Teljesen új világot is építtetett magának az őrnagy: a fél színpadot dobozokból készült házak lepik be, amelyek között ordítja: „Egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség a dobozolásra!” Elég egy diktátor, elveszhet emberség, méltóság, önbecsülés, a túlélés válik életcéllá. A gondolkodás veszélyeket rejt magában, mondja az őrnagy Tótnak. Egyforma bábukká válni egyszínű, üres társadalmat építeni, olyan világot, amelyben már nem az egyének és értékrendek vannak, hanem mennyiségek minőség helyett. Nagyobb margóvágó, több munka, nagyobb mennyiségű értelmetlen tárgyak, gondolkodás kizárva. Nem maradhat idő az elmélkedésre. A normalitást, a menekülési vágyat az őrült világból, nem lehet elnyomni. Az előadásban Tót dobozokból tákolja össze a budit. Ide senki nem törhet be. Az őrnagy megteszi. Ebben a világban az intimitásnak sincs helye. Ülnek a budin és söröznek, a két ellentétes karakter látszatra egy szintre kerül, énekelnek, simogatják és veregetik egymás vállát. Az őrnagy emberi arcot akar mutatni, a zsarnok barátkozik. Tót nem harcol tovább. Este ismét dobozol, hiszen még csak két napot kell kibírnia és az őrnagy elmegy, vissza a háborúba, és akkor talán értelme lesz az egésznek, mert a Gyula fiú megússza.Az őrnagy elmegy, a szereplők ledobják a kartonruháikat, lecserélik a papírabroszt, végre kiszabadulnak az egysíkú világ hálójából. A család visszanyeri régi énjét.

Hogy rend legyen a világban? Az őrnagy visszatér. Tót nem bír tovább meghasonulni. Fellázad. Méltóságteljesen vonul, és a nagy margóvágóval négy egyenlő darabra szabdalja a zsarnokot. Frunzã bohózati elemekkel hangsúlyozza a történet, a világ groteszkségét. A legdrámaibb mozzanatok is egyszerre nevetségesek és megrázóak. Hosszúnak tűnnek néha a jelenetek, mégis ezeknek a pillanatoknak köszönhető, hogy a nézőtéren maximálisan átérezzük a család hatalmas önuralmát, az elfojtott indulatokat. Tótékkal szenvedünk, unjuk a sok dobozolást, a főhőssel együtt koppanunk el a székünkben az őrnagy hosszú elmélkedései mellett, Victor Ioan Frunzã pedig képes ezt addig fokozni, amíg legszívesebben mi is felszaladnánk a színpadra, hogy négy egyenlő darabra vágjuk az őrnagyot, legyen vége az egésznek, és kialudhassuk végre magunkat.Kozma Attila remek alakításában az őrnagy zsarnoksága ellenére, vagy éppen ezért szánalomra méltó figura. Riad, állandóan mozog, munka közben is énekel, beszél folyamatosan. Fél a csendtől, a nyugalomtól, mindenkitől, talán önmagától a legjobban. Vass Albert megformálásában Tót Lajos elégedett családapa, aki fokozatosan mond le mindenről, ami saját jellemzője. A büszke tűzoltóparancsnok meghasonul, csak titokban, gyerekesen duzzog, fia érdekében papíremberré válik, hogy aztán ismét visszanyerje méltóságát. Mariska, a feleség Márdirosz Ágnes alakításában a gyermekei féltő, az „édes jó Lajosát” tisztelő, mégis megalázkodásra buzdító aggódó anya. Dálnoky Csilla a kisgyerekekre jellemző felnagyított gesztusokkal formálta meg a szófogadó, mégis mindenben kotnyeleskedő Ágikát, az imádnivaló gyereket, aki naiv rajongással várja a vendégüket és ugrik izgatottan annak minden eszement ötletére. A rendező Örkényhez hasonlóan nem értékeli a záróeseményt, hanem hagyja, hogy a néző hozzon ítéletet. Az előadás végén, a tapsrendre minden szereplő behozza magával a kartonból készült mását. Papír Tót, papír Mariska, papír Ágika együtt hajol meg az élő emberekkel.

Csíkszeredai Csíki Játékszín
Örkény István: Tóték
Rendező: Victor Ioan Frunza
Díszlet és jelmez: Adriana Grand