A „lehet” és „szabad” között

Alkot, szervez, véleményt formál, reakciókat vált ki a kolozsvári SZAKÁTS ISTVÁN akinek a megfelelő titulusát nehéz kiválasztani. Médiaművészként emlegetik, az aktivista szót nem szereti. Arról, hogy milyen ember bújik meg a neve mögött, hogyan próbálja a legkülönfélébb problémákra felhívni a lakosság figyelmét, mit gondol a kolozsvári kultúrpolitikáról, Kustán Magyari Attila kérdezte az Erdélyi Riport 2012/13. számában.

Az Ön neve összefonódott a médiaművészettel, az AltArt Alapítvánnyal az elmúlt évek alatt, én viszont arra vagyok kíváncsi, hogy milyen folyamat áll emögött?

Informatikát végeztem, 1987–1992 között, később szépművészetet, a kilencvenes évek végén hoztuk létre alapítványunkat, amelynek az elnöke vagyok. A digitális művészeteket kezdtük el „pátyolgatni”, csakhogy a világ közben változott, a művészet társadalmi meghatározása alakult át. Egyre több olyan művész bukkant fel, akik nem végeztek egyetemet, mégis jók voltak, mind nehezebben lehetett meghúzni a határt, hogy ki kurátor és ki nem stb. Emiatt bonyolult lett az életünk, legitimációs kérdéseink merültek fel, ez pedig egy éveken keresztül tartó folyamat volt. A médiaművészet legitimálását ugyanúgy hosszas vita övezi, ahogy korábban a fotográfiával is történt ez, és látható, ma már legalább ez utóbbi kérdés tisztázódott. Visszatérve az alapítványhoz, időközben egyrészt a kultúra irányába mozdultunk el, másrészt a művészeti megnyilvánulásainkat a társadalmilag elkötelezett művészet felé tájoltuk be.

Milyen emlékezetes projekteket hajtottak végre?

A kétezres évek elején indult a Terra Incognita, ez a szó középkori térképészek óta azokat a területeket jelenti, amelyeket még nem sikerült megrajzolniuk, a mi esetünkben pedig egy hat éven át futó projekt neve. Első alkalommal egy valós-virtuális kalandjátékot alkottunk, ahol a közönség az interneten követte, hogy merre járunk, és parancsokat adhatott, merre menjünk, mit tegyünk. Azt vizsgáltuk, hogy a játékosok érzékszerveit hogyan terjeszthetjük ki az internet eszközével, ugyanakkor ez egy közösségformáló kezdeményezés is volt. Később egy másik valós-virtuális Terra Incognita projektünk alkalmából komoly logisztikát építettünk ki, 250 ezer SMS-t vásároltunk az egyik mobiltelefon-hálózattól, és 1600 játékos követhette az avatárjait hatvan napon keresztül.

Most éppen a Látható Város 2 zajlik. Ez miről szól?

A projekt célja, hogy tematizálja a város közterét, ami nem is annyira fizikai, mint inkább szociális-mentális szempontból a közösségé. Arra keressük a választ, hogy mire hív meg a tér mentálisan – ma az erre adott válasz olyan konzervatívan, hierarchikusan és gyakran unalmasan van kódolva az emberekben, hogy azt hiszem, egy kulturális kontribútor számára ez egy óriási játszótér. Fontos elgondolkodni azon, hogy kié a köztér, a polgár számára van-e jelentősége vagy nincs. Csíkszeredában, a múzeum előtt fél évig állt egy általunk sárgára festett nagy kő, amit nem vettek észre az emberek, csak amikor utóbb felhívtuk rá a figyelmüket. Hogyha piros-sárga-kékre festettük volna, akkor sokkal hamarabb meglátták volna, mert ez egy olyan téma, ami igenis foglalkoztatja őket. A sárga bezzeg nem…

Ön Télapó-tolvaj is…

Igen, tavaly decemberben elraboltam a Télapót. Igazából már korábban elterveztem, hogy a húsvéti nyuszit ellopom, mert csúnyának tartottam. Szóltam is a városházán, hogy mire készülök, de nem hittek nekem; ennek ellenére nem valósult meg a tervem. Decemberben végül a Télapót szemeltem ki, két barátommal elvittük az erdőbe a Hajnal negyedi körforgalomnál elhelyezett szobrot, és váltságdíjat követeltünk érte. Azt akartuk, hogy száz ember névtelenül adjon ajándékot száz másiknak, végül – a visszajelzések szerint – ennek az egyharmada akart segíteni a Télapón. A rendőrség egy nappal karácsony előtt megtalálta a szobrot az erdőben, én pedig feladtam magam – ez egy jó hecc volt.

Mennyire érzi úgy, hogy túllépik a határt egy-egy megmozdulással?

Minden évben elkövettünk egypár olyan projektet, amivel a pénzelőnk kezébe haraptunk. 2006-ban például a kultúrminisztérium pénzén az internetes megosztásról készült kiállításunk, éppen akkor, amikor országszerte vizsgálták a DC++ rendszerről töltőket. A projektjeink általában túlmutatnak azon, amit a finanszírozónk tőlünk elvárna vagy elfogadna. Ez újabb legitimációs kérdéseket vet fel, hiszen amikor megírjuk a pályázatot, finoman fogalmazunk, olykor előre tudva, hogy többet akarunk megvalósítani. Ezzel együtt jó kapcsolatokat ápolunk országos és európai szinten is, a városban szintén egyre jobb az ázsiónk – és amikor kritizálni kell, akkor megtesszük. Azt vallom, hogy a partneri viszonyokat az elejétől fogva a korlátozott lojalitás elvére kell felépíteni. Amíg ők rendes fiúk, addig mi is, de amikor valamit rossznak ítélünk, akkor a vélemény felvállalása kötelező.

Más szempontból megvizsgálva, mikortól számít valami vandalizmusnak?

Esete válogatja. Minden egyes alkalommal a taktikai érzéktől, az alkukészségtől függ, hogy végül mi lesz belőle. Volt olyan is persze, hogy átléptem a határt, nem is egyszer. A Télapó ellopása például törvény szerint már túl sok volt, szerintem viszont nem. Ha plakátot ragasztgatok, vagy sablonnal, festékspray-vel dolgozom, az is illegális, hiszen épületeket, gyakran műemlék épületeket használok fel erre a célra, de mindez számomra a problematizálásról szól. Van egy érzékeny rés a „mit nem szabad” és a „mit nem lehet” között – akárcsak az etikus és a legális között – és mi nem ritkán ebben a résben mozgunk.

Ez viszont megnehezíti a helyzetüket.

Így igaz, de csak így tudok éjjel jól aludni. Én készítettem például a KKK plakátot is, amit körülbelül háromszáz példányban ragasztottam ki a központban. Az áll rajta, hogy Kluj Kapitalã Kulturalã, és akkor terveztem meg, amikor Sorin Apostu polgármester Funarral fényképeztette magát az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál alkalmával. A Kulturális Főváros projektnek az igazgatótanácsában akkor is részt vettem, és továbbra is tagja vagyok annak ellenére, hogy amikor felhívtak a polgármesteri hivataltól, hogy van-e közöm az ügyhöz, azt válaszoltam, hogy persze. Az elejétől leszögeztem, hogy a kapcsolatunk jó, de ez nem azt jelenti, hogy nem kritizálom őket, ha szükségét érzem. Egyre fontosabb legitimációs forrásnak tartjuk a közösséget. Ez alapjában reputáció-menedzsmentet jelent, pénzben egyelőre nem mérhető, de úgy gondolom, hogy a következő években ide is el fogunk jutni.

Az tapasztalható, hogy a civil társadalom ébred, több mozgalom is teret kapott az elmúlt időszakban. Mi a véleménye ezekről a megmozdulásokról?

Ezek a szervezkedések behoznak egy erős kritikus hangot, olyannyira, hogy egyesekkel a polgármester már rendszeresen egyeztet, tehát a hatalom által számba vett erőként lehet őket értelmezni. Vannak olyan akciók, amelyeken szívesen részt veszek, de engem nem érdekel az aktivizmus. Általában utálok mindent, ami -izmussal, -istával végződik, nekem úgy tűnik, hogy ez az utótag az előtagnak a nekrológja. Aktív ember vagyok, de ha átváltozom aktivistává, akkor megette a fene.

Milyennek ítéli Kolozsvár kultúrpolitikáját?

A ma érvényben levő kulturális stratégia hetven százalékár mi írtuk, az más kérdés, mennyire tartják ezt be. Amikor 2009-ben többedmagunkkal megalapítottuk az Ecsetgyár kortárs művészeti központot, komoly médiajelenlétet érezhettünk a hátunk mögött, így erőteljesebben beleszólhattunk az önkormányzat munkájába, és ezáltal is érezhetően változott a város viszonyulása a művészet meghatározásához, a kultúra támogatásához. Legutóbbi nagyobb győzelmünk, hogy a kultúrára osztandó közpénzek méretét 900 ezer lejről egy millióval fennebb emelték. Eközben új kultúrpolitika kidolgozására törekszünk, mert már ismerjük az önkormányzat munkatársait, erősebbek vagyunk, és általánosan a civil társadalom is erőteljesebben beleszólhat a dolgokba. Az a tervünk, hogy a kultúrpolitikát hangsúlyosabban ellenőrizhetővé tegyük, a pénzek leosztási rendszerét, a követést, a mérhetőséget, az irányelveket jobban megszabjuk. Nem titok az sem, hogy valószínűleg néhány önkormányzati tanácsosjelöltet állítunk a választásokon, arra is van esély, hogy az én nevem is szerepel majd a listán.