Nu vorbeste romaneste

Magyar turistának álcázva magát „érkezett meg” Temesvárra munkatársunk, hogy a gyakorlatban próbálja feltérképezni a város turisztikai vonzerejét, fogadókészségét, a látogatóknak mutatott arcát. Tasnádi-Sáhy Péter riportja az Erdélyi Riport 2012/12. számából.

A város vezetése és erre hivatott civil szervezetek egyre többször fogalmazzák meg különböző fórumokon, hogy Temesvárt vonzó turisztikai célponttá kívánják varázsolni. Aki üldögélt már a Dóm-tér kőpadjainak valamelyikén a csodás barokk épületekben gyönyörködve, vagy végigsétált a gondozott parkokkal ékesített Béga parton, esetleg még egy miccs-sör kombinációval is megjutalmazta magát a hangulatos vízparti éttermecskék valamelyikében, az elsuhanó túraevezősöket és a hidakon andalgó embereket bámulva, bizonyára nem tartja megalapozatlannak az ez irányú törekvéseket. Immár évek óta helyi lakosként én is csak lelkesen helyeselni tudok, viszont nap mint nap az ódon utcákat járva nehéz lenne megállapítani, hogy miként is áll a dolog a megvalósítás szempontjából. Ezért úgy döntöttem, hogy magamra öltöm az egyszeri magyarországi turista álcáját, és a ragyogó tavaszi napsütésben megpróbálom teljesen idegenként felfedezni a várost.

Nem beszélni magyarul. Az előkészületek természetesen még otthon, az íróasztalnál kezdődnek, mivel szállást kell találnom, és minél többet megtudnom a látnivalókról, hogy ne érkezzek teljesen felkészületlenül. A hotelválasztást könnyen letudom, a központtól gyalogtávolságra minden kategóriában találok kedvemre valót: 24 euróért meghúzhatom magam a diáknegyedben, vagy – ha pénztárcám engedi, 45 euróért – csendes négycsillagos szállodában is dőzsölhetek. A városról már kicsit nehezebb megfelelő információhoz jutni. A „Temesvár turizmus” kifejezésre a keresőprogram a www.cazaretimisoara.ro alapvetően szállásközvetítésre specializálódott oldalt kínálja első helyen, melynek magyar verziója a következőképpen szól: „Temesvár, dokumentált több mint 730 éves, jelenlegi fővárosa Temes megyében található Temes egyszerű, sima át a folyók Temes és a Bega, akiknek a jelenléte befolyásolja az idő fejlődését erődített város falak, bástyák, árkok a víz és a föld hullámok. Ismert, mint a vár (a 1212) - Castrum Temesiense - található kereszteződésénél kereskedelmi és katonai lett a fő célja közötti vita törökök és az osztrákok, majd a polgárság és az arisztokrácia áhított magyar - Temesvár fejlett városi mag körül erődített óta. 1315-1323 között Károly király Róbert telepedett Temesvár város királyi székhely. A 1342, Temesvár említik a Civitas (város), hogy a közepén a tizenhatodik század - egyre fontosabb központja török ellenállás kezdődő 1396, ahol az európai keresztesek drámai Nicopolis expedíció Christian zúzott, majd összpontosítja katonai erők, hiszen 1443, győzelmek és elindítja kampányát hatalmas Hunyadi”.

Az oldal üzemeltetői részéről helyes felismerés, hogy – lévén a határtól alig 90 kilométerre – a magyarok jelentik az egyik legfontosabb célcsoportot (mint ahogy például Gyulán, szezonban több román szót hallani, mint magyart), de akkor már kicsit több energiát is érdemes lenne belefektetni a dologba, és nem csak behajítani a szöveget egy internetes fordítóprogramba. Arról már ne is beszéljünk, hogy a következő bekezdés már a ’89-es forradalomról szól, mindenfajta skrupulus nélkül átugorva öt és fél évszázadot. Az általa kínált látnivalók listájáról se feledkezzünk meg, mely kifejezetten szegényes. Mindenfajta nemzeti érzületet félretéve úgy gondolom, hogy az ortodox katedrális után rögtön második helyre rangsorolt, az Opera tér közepén található farkasszobornál komolyabb vonzerőkkel is rendelkezik ez az első évezrede utolsó negyedébe éppen beleharapó város. Ami ennél is szomorúbb, hogy a könnyen fellelhető, erdélyi turizmust népszerűsítő magyar oldalak sem sokat segítenek az eligazodásban. Végül részletes városnéző tervre, olyan helyen bukkanok, ahová valószínűleg az egyszeri magyar – vagy bármilyen más nemzetiségű – turista már nem navigálja el magát: a polgármesteri hivatal honlapján. A dolog kicsiny szépséghibája, hogy csak román, angol és német nyelvű változat létezik, de annyira megörülök neki, hogy nem emelek panaszt, főleg, hogy még a városháza által üzemeltetett turisztikai információs iroda címe (rögtön a magyar színház bejárata mellett) is szerepel. Minden eshetőségre felkészülve kinyomtatom az anyagot, hogy ne érjenek meglepetések, így már vonatra is szállhatok.

Úgy döntök, kicsi engedményt adok magamnak, nem rekonstruálom az érkezést a Timiºoara Nord vasútállomásra, mivel már legalább százszor megtettem, nem egyszer turistákat is útbaigazítva. Tapasztalatom szerint érdemes lenne a pályaudvar környékét is kicsit rendbe szedni, mert találkoztam már megrettenve jobbra-balra tekintgető amerikaiakkal, akikkel csak komoly erőfeszítéssel sikerült elhitetnem, hogy egy kilométerrel odébb valami sokkal kellemesebb vár rájuk, mert a lepusztult környéket ellensúlyozandó, még csak egy angol nyelvű információs tábla sem segítette őket a tájékozódásban. Szóval feltételezem, hogy miután leszálltam az esti vonatról, valahogy elkászálódom a szállásomra, másnap reggel, remélhetőleg komolyabb akadályok nélkül eljutok az információs központig.

Térszemlén. Reggel tízkor kissé félszegen lépek be a szépen kialakított irodába, a pultnál egy huszonéves, ifjú hölgy fogad. Angolul tudakolom tőle, hogy esetleg beszél-e magyarul, merthogy Budapestről érkeztem. A kérdésről tudomást sem véve köszön, és megkérdezi, miben segíthet. Erre közlöm a nyilvánvalót: turista vagyok, körbe szeretnék nézni a városban. A sarokban álló szórólap tartóhoz irányít, onnan tudok ingyenes térképet vételezni, más anyaggal nem szolgálhat. Mikor megkérdezem, hogy esetleg tudna-e valamit ajánlani, az előtte fekvő térképen rábök a három központi térre (Victoriei, Unirii, Libertãþii), hogy ezeket nézzem meg, majd tanácstalanul széttárja a kezét. Előtte a pulton megtalálom két idegenvezető szóróanyagát, közülük egyik sem magyar (pedig tudomásom szerint legalább három is van a városban), egy túra 25 eurótól kezdődik. A multikulturalitás jegyében viszont a német, illetve magyar színházak műsorfüzetei szép számmal szerepelnek, ezek némileg felvidítanak. Téblábolok még egy kicsit eredménytelenül, aztán kiülök a napsütötte Opera térre, hogy áttanulmányozzam a kapott matériát, az alapján vajon mire jutnék: 17 nevezetességet jelöl, melyekről rövid leírást is ad, a tájékozódást viszont nem könnyíti meg, hogy bár a szöveg háromnyelvű, a térképen már minden kizárólag románul szerepel. Végül úgy döntök, csalok picit: előveszem a városháza honlapján fellelt anyagot, mivel az majd háromszor ennyi látnivalót tüntet fel. A séta az ajánlott terek egyikén, a Libertãþii-n (Szabadság tér) kezdődik, amiről az útmutatóból ugyan nem tudom meg, hogy hajdan Jenő herceg térnek hívták, de legalább az ott fellelhető fontosabb emlékekre felhívja a figyelmem. A régi elnevezések egyébként sehol sem szerepelnek. Se a leírásban, se a műemléképületeken elhelyezett táblácskákon. Sehonnan sem áll módomban megtudni, ha csak a Wikipedia vonatkozó szócikkét nem gugliztam elő, hogy az Unirii (Egyesülés) hajdan Losonczy avagy Dóm tér volt, a Piaþa Victoriei (Győzelem tér) pedig Opera tér vagy Lloyd sor. Nem hiszem, hogy a mai magyar turista ezen információk birtokába jutva fehér lóra pattanva vad trianonozásba kezdene, legfeljebb kicsivel közelebb érezné magához a várost.

Infóhiány a falakon. Követem a javasolt útvonalat, pontról pontra, réztáblától réztábláig. Kifejezetten sajnálom, hogy a nemrég felújított zsinagóga nem látogatható, már csak azért is, mert van egyfajta tompa hiányérzetem: nem szokványos dolog belvárosokban mór stílusú, izraelita imaházakba botlani, a település életében nagy szerepet játszó temesvári zsidóság történetéről pedig sehonnan sem kapok tájékoztatást (mint ahogy a másik két helyi zsinagóga létezéséről sem). Esetleg nem lenne bugyutaság erről ott valamifajta kiállítást berendezni, mint ahogy ez a pesti, Dohány utcai zsinagógában már jól működik. A Lenau Líceum épületénél kiesek kicsit a szerepemből, számomra is új információ, hogy hajdan itt működött a város első színháza, pedig már korábban is észrevehettem volna a falon díszelgő márványtáblát, hogy 1868-ban, tizennyolc évesen Mihai Eminescu is fellépett e falak között egy vándor színtársulat súgójaként. Aztán rögtön kellemetlen élmény ér. Mindenképpen szeretnék bejutni a következő sarkon található, a ’89-es eseményeknek állított forradalmi emlékmúzeumba, de csak két munkás szedi éppen össze a sittet a félig szétvert épület előtt. Próbálok angolul kommunikálni, nagyon készségesek, de csak az anyanyelvükön beszélnek, a „múzeum” szóra viszont kétségbeesetten hajtogatják románul, hogy elköltözött, s nem tudják hova. Erről semmilyen nyelven sem látok kiírást sehol. Az 1748-ban átadott szerb ortodox székesegyháznál sem járok nagy sikerrel, a kapu zárva, csak egy negyven év körüli úriember szólít le, tört angolsággal. Miután meghallja, hogy honnan érkeztem, lelkesen mesél Leányfalun szerzett élményeiről, majd megpróbál eladni nekem egy teleobjektívet a nyakamban lógó fényképezőgéphez, amikor pedig ezzel kudarcot vall, a Római Birodalom helyi maradványairól írt román nyelvű saját irományát kínálja megvételre 10 lejért. Felvetésemre, hogy a nyelvi nehézségek miatt nem fogom érteni, internetes fordítóprogram használatát javasolja. Ezek után úgy döntök, egészen véletlenül „letévedek” az előírt útvonalamról, hogy turistaként is felfedezhessem kedvenc pékségemet. Az ott szerzett csokis kiflivel aztán kiülök a Dóm térre megpihenni. Új szemmel körbenézve még inkább feltűnik, hogy előnyös változások történnek, az épületek jó részét már felújították vagy éppen felújítás alatt állnak. Ennek egyetlen hátránya, hogy az 1910-ben átadott Brück-házat, mely Székely László egyik legérdekesebb alkotása, nem láthatom a falakat eltakaró állványzattól. Itt érdemes megjegyezni a fellelhető információk legnagyobb hiányosságát: két és fél órányi séta után jutok el odáig, hogy a város első főépítészének a nevével egyáltalán találkozhassak. A hétoldalas leírás csak kétszer említi, itt, és később a futottak még kategóriában feltüntetett Gerhardinum komplexumánál. Hogy a fél Opera teret még mindig az általa álmodott épületek ékesítik, arról egy szó sem esik, pedig Temesvárt építészetileg nélküle, és a magyar szecesszió más alkotói nélkül nem lehet értelmezni. Természetesen ott engem a napsütésben ez a hiányosság nem bosszant fel, mivel egyszerű turistaként nem is tudhatok róla. Inkább megcélzom a hajdani Barokk Palotát, mely ma a Szépművészeti Múzeum otthona. A fellelhető állandó és időszakos kiállításokról csak román nyelvű kiírásokat látok, a pénztáros néni sem hajlandó velem más nyelven kommunikálni. A kiállítás viszont kifejezetten korrekt, főleg kortárs darabokat számlál, a kisebb termeknél laminált többnyelvű lapok segítik az eligazodást. Zoltan Molnar, Bela Szakats és Stefan Bertalan nevénél elkelne pár ékezet s némi információ, a temesvári szépművészeti gyűjtemény alapítójának, Ormós Zsigmond, Temes vármegye egykori alispánjának pedig csak a portréjával találkozom, érdemei nem említésre méltóak.

Bolyai, Klapka, Székely. A tér ékességének, a dómnak csak az előterébe lehet belépni, a gyönyörű főhajót rács védi, így arra támaszkodva kattintok párat és rendes turistához méltóan már indulok is tovább a vár maradványainak irányába. A Mária Terézia bástyát szépen felújították, körbe a falakon rézkarcok mutatják be a város alaprajzának változását, középen kellemes kávézó várja a megpihenni vágyót. Én a csokis kifli utóízével felvértezve nem csábulok el, folytatom a túrát, mely némi kitérővel, a Bolyai utcába vezet a Szent Katalin templomhoz. A Károly Róbert felesége nyughelyéül szolgáló középkori templom történetével nem gazdagodnak Temesvárról szerzett ismereteim, mivel sajnos nincs honnan. Az utca végén viszont kellemes meglepetés fogad: soknyelvű emlékmű hirdeti a nagyvilágnak: 1823-ban Bolyai János Temesváron írta le a nem euklideszi geometria első alapképletét. A kezemben tartott papíros – meggátolva, hogy a honfiúi büszkeség túlzottan magasra hágjon bennem – pont 50 méterrel véti el Klapka György szülőházát, másik útvonalon vezet a város első erődítményének helyén épült Hunyadi-várhoz, mely a túraterv tanúsága szerint ma a Bánát Múzeum otthona. A korábbi tapasztalatok birtokában nem fűzök hozzá nagy reményeket. Mint kiderül, helyesen teszem: szintén felújítás alatt áll, a nyitás időpontjáról természetesen nincs semmiféle információ. Itt egyébként összefutok egy francia sráccal, aki tanácstalanul ténfereg a városban, némi lelkiismeretfurdalással a közeli információhoz irodához irányítom, és már robogok is tovább a Piarista Főgimnázium (Gerhardinum) épülete felé, ahol egy fehér márványtábláról, négy órányi kutyagolás után végre megtudhatom, ki is volt Székely László.

Elvesző célpontok. A túra ezzel véget is ért. Hiába fektettem be – úgy vélem – egy átlagos turistánál jelentősen több energiát, senki sem próbált rávenni, hogy végigsétáljak a Béga parton, megpróbáljak eljutni a tavasztól őszig a Rózsák parkjában rendszeresen megrendezett zenei események (vagy más helyszíneken található egyéb kulturális rendezvények) valamelyikére, esetleg megismerjem a másik partot is. Ez utóbbi persze érthető. Miért feltételezné bárki is, hogy szeretnék átsétálni a Michalik Győző általa tervezett Liget úti hídon (ma podul Decebal) mely 1908-as átadásakor a kor leghosszabb vasbeton gerendahídja volt, Temesvár legnagyobb római katolikus templomához, ha eközben még a Székely László által tervezett hajdani Hungária-fürdő, illetve a Fadrusz János féle óriási feszület látványát is el kéne szenvednem? Arra pedig bizonyára már rá sem lehetne venni, hogy az ortodox katedrálissal átellenben megnézzem a Dózsa György megégetésének feltételezett helyszínén álló Mária emlékművet, melynek vandálok által néhány hónapja megrongált szobrát még mindig nem sikerült helyreállítani, vagy ellátogassak a ’89-es események egyik kiinduló helyszínéül szolgáló, az előbbi tőszomszédságában található Református Palotához.