Le kellett ütnöm egy karót

A napokban hagyta el a nyomdát ÁDÁM TAMÁS Tetovált csuhébabák című kötete. A Hungarovox Kiadó gondozásában megjelent, közel négyszáz oldalas könyv összegyűjtött verseket tartalmaz, s harminc év termését foglalja magában. A szerzővel Onagy Zoltán beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/12. számában.

Nocsak, ennyire megöregedtél?

Miért is?

Öreg költők jelentetnek meg összegyűjtött verseket.

Nem tudom, hogy ez korfüggő-e, nem halaszthattam tovább. A kérdés igaz, rohan az idő.

Mert? Miért nem halaszthattad? Olvasók tömegei követelték, hogy legyen végre gyűjteményes köteted?

Jó vagy. Nem láttam a demonstrációkat. De le kellett ütnöm egy határkarót, hogy tudjak viszonyítani. Másrészt, a könyveim sokszor nem értek célba, mert kevés példányszámban, zárt térben, vidéken, egyfajta elszigeteltségben jelentek meg. Kevés eséllyel, hogy az olvasóhoz eljussanak.

De a verseidet kinyomtatták, léteznek, olvashatók, egy időben rengeteget publikáltál országos lapokban, díjakat nyertél. Mostanában is látlak irodalmi folyóiratokban.

Ez nem mond ellent a fentieknek, a kötetek zárt térben mozogtak. Valóban, a versek azért élték a maguk életét, megjelentek folyóiratokban, újságokban, nem kellett kuncsorognom. Viszont a könyveim nem kerültek be az országos vérkeringésbe. Némely kritikus vagy költő meg is jegyzi, ha mostanában, véletlenül a kezébe jut valamelyik: jé, ez is létezik? Nem is rossz. Miért nem tudok róla?

Ahogy visszaemlékszem, olykor síri csend vett körül, évekig nem írtál verset.

Valóban, volt olyan verseskönyvem, amelyre nyolc évig kellett várni, és nem adtam verseket lapoknak sem.

Nem adtál vagy nem kértek?

Nem nagyon kértek, de nem is tudtam volna mit adni, mert nem írtam versalakú szövegeket. Az okok ezerfélék. Engem is elért az idióta felismerés: hogy a kutya se olvas verset manapság, akkor meg minek? Abból is elegem lett, ami az irodalmi életben zajlott; beleláttam a lapokba, a klikkek működésébe, az uram-bátyám a „te hozod a szövegeimet, én a tiédet” viszonyokba. Ha ül embered a pályázatok bíráló bizottságaiban, minőségtől függetlenül nyersz, ha nem, akkor eleve vesztes vagy. Móriczi világ, tiszta Rokonok. Ilyen egyszerű.

Mégis tovább mentél… Változott valami?

Szinte semmi, gyakorlatilag ugyanúgy működik minden, mint akkoriban, és ma sem olvas verset senki. Viszont jött a felismerés: ha valakinek némi tehetséget adott a Jóisten, tenni kell a dolgát. Ha egy vers egyetlen sora megérint egy embert, már megérte.

Megdolgoztatott a mostani könyv?

Iszonyatosan. Soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz. Az ember elképzeli, aztán úgy marad. Előszedegettem a verseket, gondoltam, összerakom a könyvet, aztán kész. Nem egészen így alakult… Ahogy haladtam előre, egyre reménytelenebb helyzetbe kerültem, mert szembesülnöm kellett a hibáimmal. Távolból jobban látszott minden suta sor, oda nem illő szó, fölösleges betű. Úgy kellett művelnem a szöveget, hogy a lelke megmaradjon. Faragtam, formáztam, sok verset annyira, hogy el is tűnt.

Pedig korábban gyakorlatilag mind megjelentek az újságokban, nem lehettek annyira rosszak.

Nem voltak annyira rosszak, egész jó szövegekkel is találkoztam, maradtak is olyanok, amelyekre mai eszemmel is azt mondom: ezek remek versek. Csak az idő, a távlat, és a felszedett szakmai tudás rámutat a gyengeségekre. A publikálás fontos dolog, de nem gondolom, hogy mérceként alkalmazható. Azt önmagunk állítjuk fel, bennünk kell, hogy legyen. Szigorúnak, kegyetlennek kell lenni magunkkal szemben. Ez nem könnyű, és nem mindig sikerül.

Egyenes út az elhallgatás felé.

Veszélyes, igen, de nem lehet más út, mint a minőség. Van is egy ide illő vers a könyvben: „Romlanak az égre írt versek / a hallgatásig kellene / eljutni csak / onnan már / nem romlanának.”

Mit éreztél, amikor leadtad a kéziratot a kiadónak?

Megkönnyebbültem, nem nyomott tovább a teher. Ezt a másfél évet a többi munkám megszenvedte, kétségtelen, viszont most már annál jobban haladok velük, tovább a lenini úton.

Az újságírás, a szerkesztés előny vagy hátrány?

Maradjunk annyiban, hogy szükséges rossz. Fiatalabb koromban azért húzódoztam a hivatásszerű újságírástól, mert féltettem a verseimet. Féltem, hogy a hétköznapi megközelítés, az a megkövetelt stílus megöli a verseket. Ebben tévedtem, megfér egymás mellett a kettő. Ami a mát illeti, torz politikai viszonyok mozgatják, nem számít a felkészültség, ma újra érvénytelenek az örök szabályok. Ha valaki húsz éve mondta volna nekem, hogy idáig jut a szakma, nem hiszem el. Mégis, ha nem akarsz éhen halni, be kell vállalni. Persze vannak határok, amikor mondani kell szerényen: hát ezt már azért mégse’! De a legnagyobb veszteség talán az elvesztett idő, amit, mondjuk, szépirodalomra fordíthatnék.

Változott az évtizedek alatt a munkastílusod?

Hogyan is ne. Egy időben azt hittem, jön az ihlet és a szöveg papírra kerül, kész, tilos hozzányúlni. Pedig bűn az, ha látod a hibát és nem teszel ellene. Rendszeresen írok, de egyre hosszabb időt töltök a készülő szövegek fölött. Megdolgozom az anyagot. Azt hiszem, képekben mindig erős voltam, talán a tudatosság hiányzott olykor. És változás, hogy leginkább könyvekben gondolkodom. Elkészül két vers, és a fejemben kész a könyv. Már csak dolgozni kell.

Két éve azt mondtad, szeretnéd, vagy hogy ideje lezárni a múltat. Sikerült?

Komolyan? Az ember időnként mond butaságokat, vagy nem jól fogalmazza meg a mondandóját. A múltat nem lezárható, abból élünk. Talán arra utaltam: nem kerülhető meg a jelen, erősen hat a jelen. De ha nem toljuk alá a múltat, hiteltelen a jelen.

Min dolgozol most?

Amit korábban nem tettem, azt teszem most: párhuzamosan írok. Dolgozom egy bibliai ihletésű versesköteten, a Macskaszerdák című soros verseskönyvön, és nem utolsósorban, csinálom Anyám könyvét, különös versekkel. Másfél éve ment el, van mit mondanunk egymásnak.