Dialógus a színházról

A konferencia három kérdés köré szerveződött: téma, eszköz, funkció.

Az elhangzott szakmai véleményeket megerősítették a dokumentarista színházi előadások.

A doku-színház avantgárd időszakában, a húszas években Erwin Piscator német rendező vitte be a politikát előadásaiba, filmvászon, futószalag, politikai röpiratok formájában. Az elrugaszkodás az irodalomtól, a hitelességre törekvés már a dokumentarista színház kezdeteit jelentette. A hatvanas években a dramaturgok a közelmúltból válogattak témákat, „történésszé” váltak. Ez már valódi doku-színház. Peter Weiss drámaíró szerint ez a fajta „színház-oktatás” módot nyújtott arra, hogy a történelmet megmutassák, megtanítsák. A kilencvenes években viszont ellentmondanak, kritizálják ezt a fajta történelemcsinálást. E korszak alkotói már „szociológusok, újságírók”, akik az általunk ismertnek hitt jelent dolgozzák fel, mutatják be. A múlt elemezhető, a jelen ehhez képest bizonytalan, szubjektív, inkább kérdésfelvetéssel foglalkozik, mintsem ideologizál. A kérdés: hogyan nézzünk szembe napjaink problémáival, a tabukkal, melyek körbefonják életünket.

A dokumentarizmus elvezet a posztdramatikus utáni színházhoz, melynek célja a szemünk előtt lévő dolgok megkérdőjelezése, a traumák kezelése, az olcsó szórakoztatással ellentétben a valóság újraértelmezése, nemzetközi üggyé változtatása.

Felejtünk Az előadók szerint, ha megszűnik a közösségi-kulturális emlékezet, akkor felejtünk. A szaggatottságot, az emlékezetvesztés mozzanatait verbatim módszerrel lehet színpadra állítani: a köznapi ember megnyilatkozásait szó szerint idézni az előadásban, a néző pedig a maga esendőségével, töredezett, sekélyes nyelvhasználatával, a felejtéssel szembesül. Egyre bizonytalanabbá válik a narratív előadásmód és a közönséggel való párbeszéd felé irányul. A múlt viszont folyamatosan előttünk mozog, hiszen e nélkül nem ismerhetjük meg a jelent. Ezeket jól érzékeltetik az új dokumentarista színház dialektikus montázsai, és egyben meghatározzák a „régi” és az „új dokumentarizmus” témaköreit.

A szociális jelenségek vizsgálata a kilencvenes évektől vált folyamattá. A tömegmédia (újság, televízió, rádió, internetes portálok) többnyire tőmondatokban tájékoztat helyzeteinkről: baleset, szexuális zaklatás, gyilkosság, rablás, fajgyűlölet. A színház megpróbál túllépni a média tudósító jellegén, kibontja a felületesen érintett társadalmi témákat, hogy rend születhessen a tudatban. Minden eset különleges, egyedi, melyet több szempontból is meg kell világítani. Ezt teszi a színház: nézőpontokat állít színpadra, hogy az előítéletek lehulljanak az emberekről. A cél új füllel hallgattatni a megtört csendet. Hogyan tekinthet vissza a lengyel lakosság az 1939-es lengyel–német háborúra, hogyan reagál „a bőrönd az én otthonom” címszóra? Hogyan emlékeznek a holokauszt-túlélők gyermekei arra az időszakra, melyet meg sem tapasztaltak, de mégis a múlt rányomta bélyegét emlékezetükre? Hogyan fogadja be köreibe a közösség a bevándorlót? Mi van akkor, ha a gyerek zaklatja a szülőt szexuálisan és nem fordítva? A „mocskos” helyzeteket abban a pillanatban engedjük meg, amikor elfogadjuk őket. S ha ez megtörténik, abból kirí tehetetlenségünk. Megfogalmazódik a kérdés: szabadon beszélünk-e a demokráciában?

A dokumentarista színház és dramaturgia eszközei A különböző országok színházi előadásai tükrözik, hogyan lehet színpadon megragadni a valóságot. A fiatal alkotók munkái bizonyítják: hisznek abban, hogy a színház az a helyszín, ahol lehetőség adódik a soha ki nem mondott történetek megvitatására. A dokumentarista színház a sajátos eszközeivel kommunikációt létesít a kulturális, nemzeti, vallási, történelmi szempontból különböző egyedek között – vallja Jana Svobodová prágai rendező. A közös terepmunkával, a rendező fölényének megszűnésével, a hétköznapi emberekkel való kapcsolatba lépéssel új világokat tárnak a néző elé. Az előadás a nézőről, a nézőnek szól.

Olivier Mouginot francia drámaíró és rendező különböző nemzetiségű színészekkel dolgozik együtt. Kiemelkedő előadása az I am a man (2011), melynek tárgya az afroamerikaiak története. Az egyetlen női szereplő fogja össze a szétágazó történeteket, szabadon játszik interjúkkal, politikai beszédekkel. Improvizációi közepette műfaji verseny alakul ki az előadás intim, költői és politikai szövegei közt. A Kanadából érkezett Annabel Soutar Sexy béton című előadásának (2009/2010) témája egy felüljáró hirtelen összeomlása, amikor öt embert maga alá temet a törmelék. Ez a produkció bizonyítja, hogy a színház képes nagyobbat lépni a sajtónál; a jelszó csupán ennyi: jól időzíteni. Az előadás összetett képet alkot az amerikai társadalomról. Senkit sem okol a tragédia miatt, nem haraggal tekint a kormányra, hanem mindenkit felelőssé tesz. A vezetőséget, majd a lakosságot, akik látták a híd állapotát, mégsem ejtettek szót róla.

Dokumentarista előadás a Lengyel Anna rendezte Szóról szóra (2011), amely a magyarországi romagyilkosságokról szól. A szerző szerint az előadás célja a lakosság szembesítése azzal, hogy bár elítélik a gyilkosságot, nagy részüknek kisebb-nagyobb mértékben rasszista hajlamuk van. A túlélőkkel, érintettekkel, járókelőkkel, rendőrökkel, ügyészekkel készített interjúk célja „megélni az AHA!-élményt. Ha ez sikerül, akkor elkezdhetünk az aggasztó problémák megoldásán dolgozni” – mondta a rendező.

A kollektív és kulturális emlékezetre vagy épp annak hiányára irányul az év legjobb budapesti előadása, az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (2011). Az előadás, Kovács Márton, Mohácsi János, Mohácsi István rendezésében, a rendszerváltás utáni emlékezetszakadást, emlékezetvesztést, a múlt tökéletlen feldolgozását viszi színre humorosan, tragikomikusan. Ugyancsak tabutémát dolgoz fel az orosz Teatr.doc színház Egy óra tizennyolc perc című előadása, amely egy átlagember ellen elkövetett gyilkosságról szól. Mihail Ugarov az „állam gépezete” ellen fordul; a produkciót hitelessé teszi, hogy a szereplők nem csupán színészek, hanem közemberek, újságírók, dokumentumfilm-rendezők. Az előadás anyaga az érintettek vallomásai, az áldozat naplója, levelezése, az anya visszaemlékezése egy egyszerű, szürke, üres térben.

A konferencián kiemelkedett Gianina Cãrbunariu rendező projektje. Cãrbunariu minden előadásában őt személyesen érdeklő témát dolgoz fel. A 2011. november 19-én Kolozsváron bemutatott új produkció témája a Román Nemzeti Levéltár dokumentumtára, címe X centimetri din Y kilometri. Ezt az előző két projektjének folytatásaként határozza meg, hiszen azoknak a kutatása során ütközött a Securitate dokumentumainak történetébe. „Romániában ez az egyik olyan terület, mely a mai napig tisztázatlan, elhallgatott, mely senkit nem érdekel, vagy csak épp nem mer beszélni róla. A színészek eljátszanak egy dialógust, improvizációra építenek, kontextust teremtenek a vitára” – mondta Cãrbunariu, aki szerint a dossziék helyzete még mindig tisztázatlan, viszont felépítésükből levonhatta a következtetéseket: oldalakon keresztül jegyzőkönyveket, jelentéseket taglalva banalizálnak. Látható, amint egy ember egyszerre válik célponttá és tettessé, attól függően, hogy ki milyen nézőpontból nézi, akár egy regényben. Számos esetben a besúgók nem a célszemélyről beszélnek, hanem magukat próbálják jobb színben felmutatni. Egy része ennek a több kilométeres aktasornak teljesen fiktív. A végkövetkeztetés: a Securitate önmaga is fikció. Ezt az álláspontot dolgozza fel az előadás öt változatban, ugyanabból a töredékből, ami elrejti a valóságot.

Miért? Miért nem? A dokumentarista színház recepciója és funkciói Ezekre a kérdésekre talán újabb kérdés lehet a válasz. Miért ismeretlen a jelen számunkra? Talán mert nem akarjuk látni. Könnyebb a szórakoztatás gépezetének része lenni, mint megnyílni emberek előtt és rákérdezni az „ismeretlen nyilvánvalóra”. Ezért van szükség a dialektikus színházra. Általa esély adódik az összehasonlításra, a múlt megismerésére, a jelen megértésére, az emlékezésre, a számos nemzetiségnél nem mindennapos önbemutatásra. A doku-színház a hatvanas évekkel ellentétben ma már játékosan nyúl a politikához is, ami a néző megnyeréséhez vezető út. A dokumentum szó unalmasnak hangzik a szórakoztató médiumokkal szemben, éppen ezért kihívás e műfaj. A „kolbászszerű” történetek, a „reality show-k” felemésztik a néző figyelmét, nem érzi szükségét a dokumentarista radikalizmusnak. Az alkotók célja kreatívan meggyőzni a befogadót, hogy lehetséges egyazon időben „felébredni politikailag és élvezni dramaturgiailag”, és el sem kell adni érte az alig élő lelkeket.

Könnyebb bizalmatlannak lenni, betegnek nyilvánítani a társadalmat, mintsem elindulni és megkeresni a bizalomhiány gyökereit. „Ebben a folyamatban fontos, hogy mi magunk lássuk a színház valódiságát, átlagosságát. A színész előadja magát, de vajon színész, vagy ő is egy átlagember? Maga a műfaj vész el, ha a színpadon elvész a hitelesség. A felvetett kérdés: Megállapítható-e ma, hogy hol ér véget a fikció, és hol kezdődik a valóság az életünkben?

A konferencia előadói

Thomas Irmer, Joachim Fiebach (Németország), Tompa Andrea, P. Müller Péter, Deres Kornélia, Varga Balázs, Lengyel Anna, Lőkös Ildikó (Magyarország), Daria Fehérová (Szlovákia), David Schwartz, Gianina Cãrbunariu, Iulia Popovici (Románia), Joanna Biernacka (Lengyelország), Olivier Mouginot, Catherine Decastel (Franciaország), Jana Svobodova (Csehország), Natalia Jakubova, Mikhail Durnenkov, Ruszlan Malikov (Oroszország), Ardai Petra (Hollandia), Annabel Soutar (Kanada), Stuart Young, Hilary Halba (Új-Zéland).