A művész szabadsága a fikció erejében van

Érdeklődése a kortárs témák felé irányul. Milyen céllal?

Érdekelnek a körülöttem történő dolgok. Úgy gondolom, minden művész egy bizonyos környezetben él, és bármennyire szeretne, nem tud elvonatkoztatni ettől, viszont a struktúrából ki lehet lépni. Eléggé érzékeny vagyok a jelen történéseire. A témák, amelyeket választok, többnyire a nagyon közeli múltból valók, de kihatnak a jelenre, vagy sokat mondanak még az embereknek. A legtöbb projektben, amiben dolgoztam, nem én választottam a témát, hanem a téma választott engem.

Miért közeledik témáihoz a dokumentarista formával?

Előadásaimban a feldolgozott téma fikció, amely eszközként használja a dokumentálódást, de emiatt még nem hiszem, hogy dokumentarista színház lenne. Mi nem erre törekszünk. Vannak történetek, meghallgatjuk az embereket, kiválogatjuk a sztorikat. Például olyan feladatot is adtam a színészeknek, hogy nevezzenek meg harminc szereplőt, helyzetet és témát, amely fontosnak tűnik nekik. Ezután én választok azok közül, amelyek nemcsak mint történet érdekesek, hanem teátrális szempontból is izgalmasnak tűnnek. Amikor Marosvásárhelyre látogattam, hogy megnézzem Sebestyén Aba Stop the Tempo című előadását, nagyon megtetszett, és Aba felajánlotta, készítsünk egy közös produkciót. Azt akarta, írjak egy darabot. Nem akartam egy távoli, bukaresti témát feldolgozni, úgy gondoltam, ha már úgyis Vásárhelyre jövök, megpróbálok itt felfedezni valamit. A 20/20 nem egy előadásötlet volt, én, Gianina, személyesen tisztázni akartam pár olyan kérdést, amelyek ködösek maradtak számomra. Húsz évvel ezelőtt történtek az események, a televízióban láttam a fekete márciusi történéseket, ezekkel az eseményekkel kötöttem össze Marosvásárhelyt. Láttam megvert embereket az utcán, egy nap azt mondta valaki, hogy egy magyart megvert egy román. Másnap pedig azt mondták, egy románt vertek meg a magyarok. Harmadik nap pedig azt, hogy megvannak a bűnösök, negyedik nap megcáfolták. Megoldatlan maradt számomra ez az egész, én többet szerettem volna megtudni. Ekkor jött az ötlet, hogy készítsük el az előadást, épüljön dokumentációra, azaz készítsünk olyan interjúkat, amelyek alapján megtudunk valamit. Nem feltétlenül azt, hogy mi történt, hanem hogy az emberek mit gondolnak ezekről az eseményekről.

Mennyire dolgoztak tényekkel a 20/20-ban?

Próbáltunk a sajtóból is megtudni mindent, ami megjelent az évek során, de a legfontosabb alapanyag az emberek emlékei voltak. A memóriával dolgoztunk. Nem akartam közvetlen tényeket, hanem az emlékek közvetettségével bemutatott tényekre koncentráltam. A 20/20 esetében nemcsak az interjúk alkották az alapanyagot, hanem a taxizások alatt folytatott beszélgetések is, vagy a belépés egy vendéglőbe, ahol a többség magyar vagy román volt. Készítettem egy előadást Németországban, a szászok és svábok eladásáról a kommunista rezsim alatt, amiről csak a rendszerváltás után halottam. Idővel tájékozódtam, többnyire az interneten, ami elég volt ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen, és elkezdjek dokumentálódni. Mivel sok érdekes történetet gyűjtöttem össze, úgy éreztem, összehozom ezt az előadást. Három év után került egy támogató, aki megkérdezte, szeretnék-e valami újat a színházban.

Előadásaiban a helyszín ihleti?

Nem feltétlenül. Inkább egy téma. Például Németországban nem egy bizonyos helyhez kötöttem az interjúkat, a szászoktól és sváboktól érdeklődtem Stuttgartban, Freiburgban, Münchenben, Romániában a visszaköltözöttektől. A projekt átfogóbb munkát igényelt, elég sokat utaztam, hogy megtaláljam ezeket az embereket. Számos interjút készítettem. Marosvásárhelyen a 20/20 anyaggyűjtésére nem egyedül mentem, hanem egy bukaresti színészcsapattal meg a helyi magyar színészekkel, és együtt épültünk be abba a térbe.

Ön szerint szüksége van a társadalomnak a történelmi-szociális témák feldolgozására?

Nincs. Éppen emiatt kellett megcsinálnunk. Mindenki szórakozni szeretne, elfelejteni, hogy ebben a szegény és homályos múltú Romániában él. Nincs szükség rá, de mégsem alszunk nyugodtan, ameddig bizonyos kérdéseket nem tisztázunk, mert ezek bármikor feltörhetnek. A nagy színházakban, sem Marosvásárhelyen, sem máshol, nem vihetnénk színpadra ezt az előadást. Jó, hogy függetlenek vagyunk, mert így érvényesülnek a koncepcióink.

Milyen különbséget érez munkája és a történészi feladat között?

Úgy hiszem, egy történésznek több időt kell eltöltenie a témakörrel, minél mélyebbre kell ásnia a cselekmények objektív megértése végett. Egy művész sokkal szabadabb, az a dolga, hogy bevessen egy másfajta anyagot: az emlékezést. A művész is felelősséggel tartozik a közösségnek, szabadsága a fikció erejében áll. Ha egy projektbe kezdek, figyelek arra, hogy a művészi tét is magas legyen. Nemcsak az számít, hogy mit mondunk, persze, ez nagyon fontos, de megpróbáljuk ezeket árnyaltan és rafinált kifejezési formákkal bemutatni. Anyagi kereteink szűkössége miatt olyan díszletet kellett terveznünk, ami semmibe se kerüljön, mégis hasson a közönségre. Könnyűnek tűnik, ám nagyon nehéz megtalálni azt a megjelenítési formát, amely képes visszaadni a néző számára A Pillanatot.