Csendet kérünk!

Forgách András A fiú című darabja gyilkos feszültségű dráma, olykor groteszk fordulatokkal. A múltat nem lehet leváltani. De sajnos, nemcsak ők, a múlt emberei, hanem az általuk kinevelt generációk is nagyrészt az utálni való. A váradi Forgách-premierről Zsehránszky István írt.

Utálni való a felnőtti világ – a közömbösök világa. Ezt látja és érzi a Fiú. Ezért lesz drogos. Ezért lesz öngyilkos. Mert utálni való az idős férj, aki életében mindig csak fél, soha nem tesz senkiért semmit, mindenhez úgy viszonyul, hogy ne legyen gondja miatta. Legyen, mit aprítani a levesbe. Legyen hol lakni, és ez minden. Olyan hetvenéves férfi lehet. A felesége pedig ötven. Most már ölik egymást. Főleg a nő a férfit, aki már csak teher számára. Jellemző, hogy négy gyermekük van, de egyik sem hívta meg őket karácsonyra. A nő kivette a pénzüket a bankból, és a szó szoros értelmében beráncigálta a férjét egy panzióba, valahol a hegyekben, egy falu közelében. A férjnek előérzete volt, sejtette, hogy valami baj lesz. A nő altatót fecskendezett be neki – amitől elaludt, szó nélkül. Az előadás végéig sem ébredt fel...
A nő már indult volna sétálni egy kicsit a természetben, amikor betoppant a tiszteletes (Dimény Levente), és puhatolózott, hogy járt-e itt valaki. Megnézett, megfogdosott, megigazított az égvilágon mindent a szobában. A nő teát szolgált fel neki, a tiszteletes pedig figyelt. A nő bevallotta, hogy ő ateista, zsidó származású, de ettől sem lett érdekesebb a vendég számára. Õ is bevallotta, hogy valamelyik nagyapja zsidó volt. De az nem zavarja őt a mesterségében. Fürkészgetett még egy kicsit. Megtudhattuk végül, hogy egy megháborodott fiút keresnek, aki közveszélyes. Aztán elment a pap, de nem nagyon messzire. Bejött a gondnoknő (Tóth Tünde), az unokájával, egy finom kis leánykával együtt, aki éppen nem volt beszédes kedvében. Legfeljebb rajzolt. A gondnoknő is fürkészett jobbra-balra, aztán unokástól távozott. És ekkor betoppant a Fiú – morcos, agresszív teremtés. Észrevette, hogy az öreg nem lélegzik. Vagyis nagy bestia lehet ez a nő, pontosan olyan, mint akitől okádhatnékja van, állandóan. Pedig az asszony – talán félelemből, talán hogy leszerelje a fiút, vagy esetleg meg is kívánta őt – mindent megtesz, hogy agresszív vendégét lecsillapítsa. Vizet melegít neki a kiskanálban, amit a drogra öntött, s amit a fiú befecskendez magába – miközben a nőt állandóan kussoltatja. Aztán visszatér a pap, a fiú pedig a ruhák mögé bújik, majd a rendőrök jönnek. S a rendőrökkel együtt visszatér a gondnoknő is a leánykával együtt. A leányka megtalálja a fiút, de nem szól senkinek. A rendőrök viszont nem találják – vagy talán nem akarják megtalálni. Az a fontos nekik, hogy alaposan kivallassanak valakit. Megtalálják a drogos kiskanalat is, lefoglalják bizonyítékként. Látják a megboldogultak álmát alvó öreget, de csak annyit kérdeznek, hogy nem kellene őt orvoshoz vinni. Nem – mondja az asszony –, mert ő ápolónő és el tudja látni. A gondnoknő elszólja magát, hogy sáros cipőnyomokat látott a szobában, de ordítani kezd, amikor a rendőrök tanúnak kívánják, és távozik. Aztán a kíváncsiság visszahozza, szerepelni akar, majd megint távozik... Kiderült, hogy mindent hallott, amit az öreg és a nő, illetve amit a fiú és a nő mondott, amikor magukban voltak, mert a szoba minden részén van egy-egy üres cső, még az ánti világból, hogy hallani lehessen, miről beszélgetnek a vendégek. Az egész felhajtás tulajdonképpen azért van, hogy a fiút kétségbeesett terve végrehajtására szorítsák: hogy vegye be azt a drogot és kösse már föl magát arra a fára, ahol a maga alól kirúgni való fadarabtól kezdve mindent előkészített. S ahol egyszer már megpróbált meghalni, de nem sikerült...
Hát nem utálni való ez a társaság? Csak a kislány más. Félő, hogy belőle is drogos lesz – az utálattól.
Ez lenne Forgách András A fiú című darabja, dióhéjban. Gyilkos feszültségű dráma, olykor groteszk fordulatokkal. A múltat nem lehet leváltani. De, sajnos, nemcsak ők, a múlt emberei, hanem az általuk kinevelt generációk is nagyrészt az utálni való, maguknak való közömbösök számát gyarapítják. Ezért közöttük semmi esélye sincs a fiúnak, de valószínű, hogy a leánykának sem. A nagyváradi Szigligeti Színház stúdió-előadását maga a szerző, Forgách András rendezte – itt volt, nálunk, az ősbemutató. Otthon, Magyarországon nem siettek bemutatni. Nagyot alakított Fábián Enikő a nő szerepében. Erős asszony volt, végig állta a sarat, és tulajdonképpen az lett, amit akart: megszabadult minden kényelmetlen partnerétől – az öregtől, a fiútól. De nem tudta befűzni őt a két besúgó: a tiszteletes és a gondnoknő sem. Sőt, erre még a falusi rendőrőrs három felügyelője sem volt képes. Fábián Enikő méltó párja, az öreg szerepében, Hajdu Géza – alakítása velőt rázó sikoly. A Fiút előadásonként váltásban játssza Hunyadi István és Varga Balázs. Engem Hunyadi István győzött meg arról, hogy a Fiú számára nincs más megoldás, mint a darabbeli. Egész megjelenése, minden mozdulata, cselekedete, szava azt sugallta, hogy számára már nincs visszaút. Megrázó előadás volt – groteszk komédia, vagyis tragédia a javából! Méltó befejezés lett volna, ha az előadás végén – taps helyett – egy perc csönddel adózunk saját emlékünknek.