Beszédes falak

Ha valamiben osztozik a világ összes nagyvárosa, az a gyakran vandalizmusnak tartott falfirkák jelenléte. Megkerülhetetlenek, néha csúnyák, obszcének, de gyakran üzenni szeretnének, névtelenül, mégis bátran kiállva a véleményük mellett. Tasnádi-Sáhy Péter a street art, azaz utcai művészet lényegét összegzi, Kustán Magyari Attila kolozsvári látványosságokat tárja az olvasó elé.

Amióta őseink több mint harmincezer éve az első mágikus vonalakat húzták elhagyatott barlangfülkék agyagos talajába, vagy növényekből sajtolt festékkel körberajzolt kéznyomaikat először a sziklafalakon hagyták igencsak sokat változott a világ és benne a művészet is.
Irányzatok születtek, majd száműzettek veretes művészettörténeti munkák poros lapjaira, miközben az alkotó ember nimbusza hol felfele, hol lefele tartott éppen a társadalmi megbecsültség hullámvasútján. Egyes művészeti ágakra oly hatalmas iparágak épültek, hogy lényegüket vesztve puszta üzletté silányultak, némelyek pedig örökre megmaradtak viszonylag szűk, társadalmon kívüli csoportok bolondériáinak.
A street art, vagyis az utcai művészet inkább az utóbbiba tartozik, annak ellenére is, hogy talán a házfalakat alkotásaikkal jellemzően illegális alkotásokkal ellátó urak és hölgyek motivációi állnak legközelebb azokhoz, amely az első emberi kezeket rajzolásra bírta. Hogy mik lehetnek ezek a motivációk? Nehéz lenne megmondani. Valószínűleg egész egyszerűen úgy vagyunk felépítve, hogy folyton értelmeznünk kell a minket körbevevő világot. Viszont ennek a kényszernek van egyfajta jutalmazó mechanizmusa is: amint engedünk neki, rögtön – ha csak átmenetileg is – oldódik az értetlenségből fakadó feszültség, a folyamat közben létrejött produktumok pedig vörös felkiáltójelekként hirdetik a velünk és utánunk élő embertársainknak, létezünk, léteztünk.
„A street artot nagyon könnyű definiálni. Mint ahogy a neve is mutatja, nagyjából minden utcai képzőművészeti alkotás ide tartozik. Ezen belül nincs kánon, nincsenek jól körbehatárolt irányzatok, de sokszor megfigyelhető, hogy két, a világ ellentétes oldalán élő művész, akik egymás létezéséről sem tudnak, hasonló dolgokat csinálnak, mert ugyanazok az impulzusok érik őket, ugyanazokra a folyamatokra reagálnak” – feleli meg könnyedén bonyolultnak szánt kérdésemet Parászka Máté, aki jelenleg festészetet hallgat a temesvári egyetemen és kora ifjúsága óta maga is aktív művelője az alkotás ezen formájának. Aztán mint kiderül, mégsem ilyen egyszerű ez, mert, amikor felhozok példának egy kirakatot a városban, ahol rövid periódusonként váltakozva egy-egy fiatal művész installációja látható, nehezen fogadja el, hogy ebbe a kategóriába tartozna. Bár vonakodva elismeri, hogy ez a kommunikációs csatorna is a street art nyelvén beszél, de nem gondolná, hogy köze lenne a lényeghez, sőt, mint megtudom, a polgármesteri hivatal által kijelölt temesvári falakkal sincs igazán kibékülve:
„A város vezetése a legális falakkal próbálja kordában tartani a street artosokat, de akik ezekre dolgoznak, azok jellemzően művészeti iskolások. Szét van plakátolva nálunk is a suli ezekkel a lehetőségekkel, csak kitöltesz egy kérdőívet, és már mehetsz is festeni. Tény, hogy ezek a legtisztább munkák, szép, rajzfilmszerű, figuratív alkotások, van időd, nem kell körbepillantgatni, jön-e a rendőr, de pont a dolog veleje vesződik el. Az illegalitással járó adrenalin rengeteget számít. Sokkal jobban lehet így fejlődni, mert gyorsan kell dolgozni, és nem is ronthatsz. Mondjuk, vannak, akik otthon rajzolnak vázlatot, vagy sablont készítenek és azt fújják fel, esetleg lehúzósokat nyomtatnak és ragasztgatják, de a legtehetségesebbek annyira kreatívak, hogy csak mennek, és festik ami éppen jön belőlük. Néhány srác a városban villamosokra dolgozik, szép, tiszta munkát végeznek, pedig elég nehézkes bemászni a garázsba és ott csendben festeni az őrök közt, amikor a spray, bármit csinálsz, hangos. Õket nagyon tisztelem.”
Érdekes ilyesmit hallani, mert ugye a társadalom nagyobbik része igencsak ritkán viseltetik hasonló érzelmekkel „az ilyen vandálokkal” kapcsolatban, sőt, beszélgetőtársam szerint a street art azért van éppen leáldozóban, mert már a fiatalok is egyre intoleránsabbak mindennel szemben, így nem csak a rendőröktől kell tartani, hanem a járókelőktől is. Bár Máté szerint ez részben kommunikáció kérdése, mert ő külvárosi túra során találkozott olyan helyi erőkkel, akik először el akarták volna agyabugyálni, némi beszélgetés után pedig már ők figyelték a rend buzgó őreit, hogy nyugodtan dolgozhasson.
Az tény, hogy a tehetség feljogosíthat bizonyos határok átlépésére, de ezen az alapon a házfalakra úton-útfélen felfújt tag-eket (rövid festékszórós kézjegyeket) illetve az egyszerűbb graffitiket (szöveg alapú firkákat) igencsak nehéz elfogadni, mivel nem kifejezetten hordoznak művészeti értéket, gondolná az ember, de a helyzet ennél bonyolultabb.
„A tag-eknek és a graffitik egy részének valójában nincsen közük a művészethez, viszont ettől függetlenül van létjogosultságuk, mivel arról tanúskodnak, hogy bizonyos rétegek borzasztó rosszul érzik magukat a társadalomban, és nincs más módjuk ennek kifejezésére, mint egy szépnek tartott épület összefirkálása, ezzel jelezve, hogy abban nekik nem lehet sok örömük, esetleg úgy gondolják, az építésre költött pénz akár őket is illethetné. Tehát ezek inkább politikai tartalmak, míg a street art jellemzően nem politizál, vagy semmiképpen sem ennyire direkt módon.”
Egyébként Temesvár ilyen szempontból elég elfogadó, a street arttal szemben pedig mindenképpen, sok olyan üzlet, kávézó üzemel, amelyekben utcán dolgozó művészeket kérnek fel a dekoráció elkészítésére, de hát ugye ez már inkább „bussiness as usual”. Az igazi street artosok saját összekuporgatott pénzükből finanszírozzák kisebb-nagyobb szabású projektjeiket, esetleg baráti társaságok dobják össze a forrásokat, csakhogy nyomot hagyhassanak a köztereken, és eljuttassák a közösségnek szánt művészi üzeneteiket.

Az érme személyes oldala Nosztalgiával szoktam megállni egy-egy falfirka előtt, mert lázadó kamaszkorom éveire emlékeztetnek azok az illegálisan és kutyafuttában hátrahagyott üzenetek, amelyeknek általában se gazdájuk, se különösebb hatásuk nincs.
Sepsiszentgyörgyön születtem, ott voltam kamasz is. Zenei érdeklődésem alakította a baráti kapcsolataim, és közös tevékenységeink is ennek mentén jöttek létre. Aki sportosabb volt, az break-tánccal foglalkozott, mások zenéltek, megint mások – a művészeti líceum diákjai – a falakat színesítették, a rendőrség és a lakók nagy örömére. Tucatnyi graffiti elkészítésénél voltam jelen, sőt, egy alkalommal magam is otthagytam a kézjegyem, meglehetősen otromba és esztétikailag igénytelen falfirkát fújva a falra, de elsősorban mint őr tevékenykedtem.
Rendszeresen öten-hatan vonultunk a kiszemelt falhoz, és a különböző kényes helyszínekre álltunk ki, a művészeknek jelzendő, ha rendőr közeledik. Volt, hogy télen, fagyott lábujjakkal érkeztem haza, de büszkén a befejezett munkára, amit másnap, a helyszínre visszatérő bűnözők logikájával, a magunk dicsőségeként tekintettünk meg. Megtörtént, hogy úgy elmerültünk a beszélgetésben a Székely Mikó Kollégium sarkán egyik barátommal, hogy a beforduló rendőrautót már nem tudtuk jelezni társainknak, máskor elszaladtunk előlük, míg a többieket vallatták. Barátaim bujkáltak vagonok közt, autók alatt, szaladtak a hatóságok elől, táskájukban a festékesdobozokkal, egyikük a patakmedernél aludt egy éjjel, mert nem tudott visszalopakodni a lakásba. Izgalmas évek voltak ezek, és igazolták, hogy a látványos megnyilvánulás vágya mellett a falkaszellem, az adrenalin követelése is szerepet játszott abban, hogy néhány hetente-havonta – amikor volt rá keret – részt vettünk egy ilyen balhéban.

Mit üzen a tégla? A falfirkáknak természetesen széles a tárházuk, az amerikai gettókban induló, mára az UNESCO által is nemzetközi kultúrának elismert hip hop részének tekintett, elsősorban esztétikailag erős munkáktól az üzenettel bíró feliratokig minden belefér a műfajba, ahogy az fennebb olvasható. Lehet lehúzósokkal, sablonokkal dolgozni, pálcikabetűkkel, igényes rajzokkal, ceruzával, festékkel, filctollal stb. Kolozsvár központját sokszor bejártam már, és sosem haladok el közömbösen a feliratok mellett, de több szöveggel csak akkor találkoztam, amikor a cikkre készülve, fényképezőgéppel a kezemben bóklásztam.
Észrevettem például, hogy a Babeº-Bolyai Tudományegyetem hátsó falának több száz téglája össze van irkálva, ki a nevét, ki a szeretője nevét, ki a politikai üzenetét firkálta fel ceruzával, vagy véste bele az egyes darabokba. Találtam az 1940-es évekből is szöveget, sajnos gyakran kiolvashatatlant.

Horváth István szociológus szerint könnyen meglehet, hogy a régebbi feliratok magyar katonák emlékeit őrzik, az viszont biztos, hogy akárhogyan is kezdődött a történet, a későbbi generációk folytatták.
Horváth azt tapasztalta, az ideológiától mentes szövegek – legyen szó például közönséges vulgaritásról – gyakran angolul jelennek meg, míg a fontosabb üzenetek, a tartalommal bíró feliratok a közösség nyelvén, Kolozsvár esetén így elsősorban románul jelennek meg. Érdekes, hogy magyar iskolákban is gyakran feltűnik a román vagy angol nyelv használata, a futballszurkolók („muie U”), a lázadók („fuck the system”, azaz „b… meg a rendszert”) esetén, az érzelmi kitörések viszont már magyarul rögzítődnek („szeretlek, Marcsi”). A szociológus elmondta azt is, a falfirkák jellemzője az anonimitás, de az az érzése, hogy gyakran igaz ennek az ellenkezője is, baráti körben, egymás közt eldicsekednek a munkájukkal, ugyanakkor gyakran köthetők a szövegek bizonyos mozgalmakhoz.
Ezt vélte megerősíteni központi bóklászásom, ahol a politikai oldalak és szintek minden képviselete fellelhető. Találni Eminescu portré alatti nemzeti kinyilatkoztatást, „Besszarábia román föld” (utóbbi két szó már áthúzva), Ion I. Moþa és Vasile Marin vasgárdisták éltetését, IMF-ellenes feliratot („ki velük az országból”), egy bokszoló figura alatt az áll: „harc Romániáért”, de a magyarok sem maradnak el ebben a játékban, így „Szabadságot Budaházynak!” lehúzósra is lelek. A baloldal szintén hódít, vörös csillag mellett olvasható angolul: „Túl sokat dolgozol túl kevésért”. Alig méterekkel arrébb már a melegházasság védelmét követelik, angol szójátékkal: „legaylize”, azaz legalizáld a melegeket. Nem lehet megkerülni a környezetvédőket sem, akik igényes, többszínű sablonnal védik Verespatakot, vagy kis pecsétekkel, amelyeket aztán mindenhová ütnek, ahol a fal elég egyenes.

Szakáts István médiaművész éppen őket tartja a város legaktívabb faldíszítőinek, de jelen vannak a Tinerii mânioºi csoportosulás aktivistái. Az önkormányzat Szakáts elmondása szerint nem igazán dolgozott ki stratégiát a falak tisztán tartására, csak akkor lép közbe, amikor már valami nagyon kiveri a biztosítékot, így például magyarellenes feliratot a Mátyás király emlékműről, központi utcából tüntettek már el, de a mai napig találni számos sértő, kirekesztő szöveget. A rendőrség időnként rajtakap falfirkászokat, néhány száz lejes büntetéseket osztva ki, de ennek a szubkultúrának megvannak a saját játékszabályai, így jó esetben nem festenek egymásra, vagy a történelmi jelentőségű, értékes épületeket is elkerülik. Amikor valaki falra fest – magyarázza Szakáts –, akkor a felírt üzeneten túl valójában elvitatja a felület magánjellegét.
Egyik kedvenc szövegem egy levéltár oldalán található, az akasztófásdi így fest: „cu--urã”, amit érdekes módon még senki nem töltött ki. Gyakori jelenség egyébként, hogy egy korábbi feliratra idővel válasz érkezik. Így például az egyik falon Sztálin arcképe mellett, Lenin szövege – „Tanulni, tanulni, tanulni” olvasható, Karl Marx aláírásával, az utóbbi nevét azonban valaki kihúzta, hogy a helyes választ megadja. A „Mit csinálsz apokalipsziskor?” kérdésre is volt, ahol felelet érkezett: „jól fogom érezni magam”, – írták románul. Számos kedves rajz található, így például tele van a központ különböző színű cicákkal, de falon mászó csigát, rosszul megrajzolt szellemeket és szörnyeket látni, vagy az omladozó falak, repedések vonalaira rátelepülő rajzokat. A két városi focicsapat, az U és a CFR pályán kivüli küzdelme persze mindvégig jelen van, a legnagyobb intenzitással harcolnak egymás ellen. Időnként pozitív üzenetet is kapnak: „Haide U”, de van aki Jézust bíztatja („Hai Isus”), mások meg olyannyira kilépnek a névtelenségből, hogy csak a nevüket osztják meg a járókelőkkel – erre a legjobb példát egy magyar fiatalember adta, aki a „MEZEI ferike” üzenetet hagyta hátra.