Lábakban őrzött hagyomány

A megbecsülés tekintetében a pedagogus-társadalmat kevés olyan impulzus éri, amely ösztönzőleg hatna munkájára. A vidéki ingerhiányos környezet még inkább a hivatástudat ellaposodását segíti elő, az ezzel ellenkező példa megtapasztalásakor az ember felkapja a fejét. Ilyen történetet, Hodgyai Edité is. D. Mészáros Elek írása.

Ahol a távoli hegyek már dombokká szelídülnek, majd belesimulnak a végtelen síkságba, ott lelt otthonra és lépett elő sokoldalú értékmentővé Hodgyai Edit matematika-fizika tanár. Székelyudvarhelyről indult és a partiumi, bihari Micskéig táncolta le magát a hegyeken szökkenő zergék könnyedségével. Persze, e könnyedség csak a kívülállók szemében jelenítődik meg, mögötte szívós munka, precizitás és hallatlan elszántság húzódik meg.
Már középiskolás éveiben tudatosult benne, hogy matematika tanár szeretne lenni. Ellenben ő soha nem volt beskatulyázható a „kockafejűek” táborába, fiatalon elkötelezte magát a hagyományőrzés, a néptánc mellett is. E megmételyezettség az eltelt évtizedek során még erőteljesebben hatott rá. Az első tánclépeseket szülővárosában, Székelyudvarhelyen tanulta, az ottani Venyige Néptáncegyüttes méltán elismert tagjaitól. Fodor Béla együttesvezető, aki jelenleg egy svédországi egyetemen muzikológiát oktat, nemcsak továbbadta az értékeket, de néptáncgyűjtéssel is foglalkozott. A zenekar kontrása, Szép Gyula, akkoriban a városi kulturális életet irányította, jelenleg pedig a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója – sorolta a teljesség igénye nélkül azon múltból merítettek neveit Hodgyai Edit, akik meghatározták a tánchagyományokhoz való későbbi viszonyulását.
Elmondása szerint ott ismerkedett meg többek között a mezőségi, a széki, a gyímesi táncrendekkel, a dunafalvi leánykörtánccal. Majd Temesvárra került egyetemre. A Bánság fővárosába való érkezését követően bekapcsolódott a helyi táncház-mozgalomba, ahol oktatta is a szépet. Nem volt könnyű dolguk akkoriban, sokáig teremhiánnyal küszködtek, míg végül a színház egyik termét kapták meg. A nyolcvanas évek második felét írták akkoriban, amikor is értelemszerűen minden gyanús volt, ami magyar, így a táncház-mozgalomra sem tekintettek jó szemmel az államhatalmi szervek. Burus Endre, Bíró Tibor vezették a táncházat, Hodgyai Edit fiatalos lendületével egyfajta frissességet teremtett maga körül. Ezt a számadatok is igazolják, az alig huszonvalahány fős taglétszám egy év múltán megháromszorozódott, majd a százötvenet is meghaladta a temesvári táncházba járó fiatalok száma.

A megmentett viselet Frissdiplomásként 1987-ben Micskére került. Nem elégedett meg a katedra nyújtotta térrel. Kutakodni indult, a még megmenthető hagyományok érdekelték. A környék néptánc-sajátosságai már nem voltak fellelhetőek. Ami az elődöktől átöröklődött, az többnyire a mindennapi munkához, a földműveléshez és az állattenyésztéshez volt köthető. A hagyományos disznóvágások és a régi szüreti szokások még tetten érhetők a térségben, de a népviselet és a tánchagyományok felelevenítésében szélmalomharcnak tűnt akkoriban minden próbálkozás. A helyi táncos anyanyelv felkutatásához kevés archív anyag állt a rendelkezésére. A budapesti Hagyományok Házában mindössze egy három perces videó található a Bihar megyei tánchagyományokról. Az egy férfi és két nő táncát megjelenítő film a Körösök vidékére utaló motívumokat hordoz. Sajnos a felvétel csak képi, hanganyag nincs alatta. Hodgyainak Tímár Sándor nyírségi népi gyűjtése volt leginkább a segítségére, ez közelíti meg leginkább az Észak-Biharra jellemző táncokat.
A régi viselet rekonstruálása során sem volt könnyű dolga a fiatal pedagógusnak, hiába kérdezősködött a falu öregjeitől, hogy a dédnagymamák miként öltözködtek ünnepnapokon, milyen ruhába mentek a templomba, a válasz minden esetben csak annyi volt, hogy magyar ruhába öltöztek a nevesebb napokon. „Ez a nesze semmi fogd meg jól válasz nem vitt előbbre a helyi viselet megtalálásában, hisz az említett magyar ruha tudvalevőleg egy Habsburg találmány, amire alapozni nem lehetett” – emlékezett a kezdetekre beszélgetőpartnerem. Elmondása szerint úgy öt-hat évnyi Micskén való lét után jött rá arra, hogy át kell fogalmaznia a kérdést: „Miben jártak kapálni a régiek?” Ekkor már érdekesebb dolgokat kezdtek mesélni, hogy volt ugye a blúz és azon három zámli, volt seszli is, aminek a nyaka zárt kellett legyen minden esetben. És volt a rokolya, ami ugye akkora, de akkora bő volt, meg hát a színek többnyire sötétzöld és barnák voltak, a nők sötét színű harisnyát viseltek, a férfiak priccses nadrágot és gatyát hordtak surckötővel. Az amúgy sokoldalúságáról ismert tanárnő varrógép elé ült, és az elhangzottak alapján próbálta megvarrni a micskei népviseletet. Vart, majd visszabontott, alakított és ismét fércelt, úgy ahogyan a falubéliek éppenséggel tanácsolták. Egy láda mélyéből előkerült a régi blúz is, ami néhai Lakatos Eszteré volt. Az innen-onnan jövő benyomások, tárgyi adatok alapján elkészült a polgári jelleget mutató micskei viselet.

Egy dűlő „karrierje” A szintén micskei „találmányként” jegyzett Partiumi Néptánctalálkozó évenkénti megrendezése szintén hozzájárul a népi hagyományok továbbadásához. Ezeken a rendezvényeken különböző néprajzi kiállításokat is szerveznek, ahol lakberendezési tárgyak, régi eszközök, szőttesek, terítők kerülnek bemutatásra. Mindez alapján adott volt a falumúzeum létrehozása. Micske így egyfajta végvára lett a múltmentésnek.
A falu öregjei mesélni tudtak az elmúltakról, de a továbbplántálásnak a fiatalok szolgáltak alapanyagul. Értelemszerűen az iskoláskorúak között kezdődött el a néptánc megszerettetése. Az időközben iskolaigazgatóvá avanzsált tanárnővel a fiatalok végigjárták a híres néptáncos településeket, Kalotaszentkirály, Sófalva és más, távolabbi helyek szokásaiból merítettek. Néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a kilencvenes évek első felének környékén már szakember szemével nézve is értékelhetővé váljon a helyi fiatalok táncprodukciója. A táncház-teremtés volt az eredeti cél, de végül tánccsoporttá alakultak, egy helyi dűlőről kölcsönözték a nevüket, így született meg 1992-ben a Görböc Néptáncegyüttes.
Az eltelt évek alatt felnőtt egy generáció, azóta több mint kétszázan fordultak meg a táncoslábúak között, ahol mindig ügyeltek a színvonalra. Az ország számtalan színpadán, néptánctáborában felléptek már, emellett Magyarországon is ismert a tánccsoport, s Törökországban is tapsolhatott már a közönség a Görböcnek. Számtalan elismerést bekasszíroztak az évek során, többek között kiérdemelték a Magyar Kúltúráért Díjat. Mivel anyagilag soha nem voltak hosszú pórázra eresztve, Hodgyai Edit maga varrja manapság is a csoporttagok fellépőruháit, mindig ügyelve a korhűségre, amit Kallós Zoltán is méltányolt.
Utókornak szánt üzenethordozóként az írott szó megtartó erejét is segítségül hívta Hodgyai. 2004-ben megírta Micske monográfiájának első kötetét. Levéltári búvárkodásának köszönhetően megjelent a monográfia második kötete is. Ebben a település hajdani birtokoscsaládja, a Baranyiaknak levelezéseit adta közre. E kötet kapcsán a hol Budapesten, hol pedig Amerikában élő Baranyiak egyik leszármazottja, Baranyi József felkereste a levéltári hagyaték közreadóját, aminek köszönhetően Micskén megszervezték a világ több pontján élő Baranyaik találkozóját. Az ünnepség okán Tempfli József nyugalmazott római katolikus püspök is meghívást kapott a faluba, aki maga celebrálta a szentmisét.
Az elmúlt évben Hagyományápolás és tehetséggondozás Biharban 2012-ig címmel megjelent harmadik Hodgyai könyv tizenhat bihari néptáncegyüttes bemutatására vállalkozik. A kötet értékét növeli, hogy ilyen jellegű munka eddig még nem jelent meg a térségben. Ennek kapcsán kérdeztük a szerzőt, hogy miként látja a partiumi néptánckultúra alakulását a 89-es fordulatot követően? „Óriási fordulat jellemzi az elmúlt éveket. Mikor én ide érkeztem, bár már létezett egy jó irányba mutatató kezdeményezés az érmihályfalvi Nyíló Akác Néptánccsoport révén, eredeti népi táncot bemutató előadócsoport rajtuk kívül nem létezett. A kilencvenes évek elején próbálkoztunk népi gyűjtéssel mi is. Ez úgy működött, hogy a hatvan éven felüliek számára bált szerveztünk. Levideóztuk a táncukat, figyeltük a mozdulataikat, majd kielemeztük a látottakat. Végül rájöttünk, hogy a látott három figurális mozdulat egyfajta átmenetet képez a szilágysági és az alföldi táncok között. Ennél többet viszont Biharban már nem találtunk. A huszadik század eleji polgárosodás Nagyvárad és Debrecen vonzáskörzetében igen erős volt, így nem csoda, hogy a népi hagyaték ennyire megfoghíjasodott” – vélekedett Hodgyai, aki szerint: „Kétségtelen optimizmusra ad okot az autentikus táncot művelők gyarapodása. A Biharban jegyzett tizenhat néptáncegyüttes mintegy ezer fiatalt foglalkoztat.”