Csatlakozás jobbik önmagunkhoz

2011. 10. 19. 15:17Helyi vicinális indul a 4., nem, a 2. vágányról. Mikor melyikrõl, ahogy éppen a vasúttársaság vagy a hatalom akarja. A lefüggönyözött vagonban a láb nélküli koldus (Páll Hunor) tangóharmonikázik kis kocsiban. Amolyan targoncában, másra nem telik. A csomagtartóban fiatal lány (Pitz Melinda), egy sarokban hátizsákját szorongató középkorú nõ (Fábián Enikõ) alszik. A harmonika elhalkul, megszólal a hangosbemondó: tilos elhúzni a függönyöket, a jegyeket kéznél kell tartani az ellenõrzésre. Rettenetes érzés, a szabadság teljes hiánya. Nézünk egymásra az utasokkal, mindenki próbál vidám lenni. Végül is egy elõadást jöttünk megnézni, David Greig nyomán Egy utazást. Akkor miért és mitõl félek? Az elsõ állomáson felszáll két kifestett, csiricsárén öltözött nõ, olaszul tanulnak, mondogatják a szavakat. Örömlánynak néznek ki, de talán rendes nõk, csak azt hallották-látták a tévében, hogy így jobban lehet „Olaszban” boldogulni.
Jönnek a baljós ellenõrök (Csepei Róbert és Szotyori József), ismerem õket, színészek, mégis kicsit remeg a kezem, amikor odaadom a jegyemet. Felírják a rajta levõ számot, valamikor mindig, mindenkit felírnak, nem, az lehetetlen, hogy a 21. században is felírjanak, nem, ez csak játék. Pedig s színház mindig a valóságot mutatja.
Negyvenes férfi (ifj. Kovács Levente) magába roskadva panaszkodik, hogy megszûnt a munkahelye; látszik, alig tudja elhinni, hogy oda az egzisztenciája; mondja, mondja a magáét. Szellemi fogyatékos, kortalan férfi (Csatlós Lóránt) rohan át a vagonon, munkanélkülivé lett barátját hívja, kiáltja a nevét, megtalálja, kicsit megnyugszik.
Az ellenõrök elveszik a koldus garasait, csókkal váltja meg egyik nõ a jegyét, kipenderítik a vagonból a másikat, aki féltve õrzi a kis piros fõzõmasináját.

Európa ez is, az is. Leszállunk Félixfürdõn, az egykor pompás fürdõhely állomásán. Leülünk a színüket vesztett mûanyag peronszékekre. Nyomasztó ez az egész. Ezen az állomáson nem áll meg vonat – mondja a vasutas (Dobos Imre). Mi lehet fölöslegesebb, mint egy elhagyott állomás, készülék nélküli telefonfülke, irodaképpen szolgáló vasszekrény, állomás, épületajtó épület nélkül.
Az asszony és lánya menekültek, valahonnan jönnek és valahová mennének, de itt ragadtak ebben a határvárosban, amely a határ hol egyik, hol másik felén van, végül is mindegy. Európa ez is, az is. Itt sincs helyük, a „hatóság”, a vasutas elkergetné õket, a lánya, a civil (Vindis Andrea) segítene nekik. A két csiricsáré nõ termoszból kávézik, cigarettázik, nyelveket tanul. Megérkezik Marokkó, „a helyi vállalkozó”, a kétes üzletekbõl némi pénzt szerzett kisstílû svindler (Kardos M. Róbert), felékszerezve és kérkedve, üzletet remélve a menekült lányban, és ott vannak az ikrek (Ababi Csilla, Gajai Ágnes), akik már rég halottak, õk már elmentek errõl a kilátástalan helyrõl, mégsem tudnak elszakadni, a hely itt tart, mert a szabadság ritka kincs. Még Marokkónak sincs birtokában, pedig õ nem kötötte le magát, állítólag beutazta a fél világot, és õ sem, amint egyikük, egyikünk sem szabadult meg a félelmeitõl.
A határ nyitva, akár gyalog is el lehet menni, mégsem indul senki, várják a vonatot, amely talán nem is jön, talán nem is bánják, ez is éppen olyan jó hely, mint a többi. Emberi viszonyok kezdenek kialakulni, a törött ajtó mintha már nem csak elválasztana, mintha élni kezdenének ezek az emberek, de jönnek az ellenõrök, jönnek, már az ügyefogyott és a munkanélküli is hozzájuk tartozik.
A magasban megszólal a díva (Tóth Tünde) lélekbe hasító dala, a harmincas évek divatja szerint öltözött, véres az arca, nem, az nem lehet, hogy azoknak az éveknek a szellemét hozza közénk.
A feketeruhások és „barátaik” eldöntik, minden nyomorúság az idegenek és idegenszívûek miatt szakad rájuk, a városukra. Sorolják a jegyek számát, persze ez halállista, ezeknek el kell tûnni, hallom a magam és barátaim számát, ha a verés után sem mennek az idegenek, el kell tüntetni õket, tûzzel, az a biztos. Tûzáldozat – holokauszt – villan át az agyamon.
Jön a vonat, felszállok, füst terjeng a vagonban, a tûzáldozat füstje, jönnek a vidám ellenõrök, már nem ellenõriznek, örülnek, és örül a munkanélküli és az együgyû, hogy a város benne lesz a tévében, hogy szociológusok és elemzõk talán hónapokig beszélnek arról, ami ebben a névtelen határvároskában történt. Jaj de jó, hi-hi há-há. A vonaton a két fiatal lány lerántja a függönyöket az ablakokról, nagy városokról, vidámságról álmodozik, a csiricsáré nõk továbbra is tanulnak olaszul, hánykor van a csatlakozás – ismétlik Dante nyelvén. Megérkezünk az állomásra, ahonnan elindultunk. Csatlakozás nincs.

Reményadag a szkeptikusoknak. Szabó K. István Európa címû elõadása kegyetlen színház. Szürreális és expresszionista elemekkel szembesít a kelet-közép-európai valósággal: a kilátástalansággal, a munkanélküliséggel, a gyûlölettel, a neonáci eszmék felelevenedésével, s mindezek lehetséges következményeivel. Figyelmeztetés ez az elõadás, hogy ha gyökeret ver a gyûlölet, a bûnbakkeresés, akkor senki sincs biztonságban, mindenkinek a száma felkerülhet a listára. Mert õk döntik el, ki szállhat fel az általuk ellenõrzött vonatra, és ki válik áldozattá.
Szabó K. elõadásában nem csattan el pofon, még nem ütnek embereket, és egyszer „folyik vér”, a halál táncolja körbe a szereplõket. S az elõadás szereplõi vagyunk mi nézõk is. Mert ebbõl a történetbõl nem lehet kimaradni – mondja a rendezõ az elõadással, menekülni is a helyszínrõl tudunk esetleg, magunk elõl semmiképpen. A beletörõdés abba, ami körülöttünk történik, a kilátástalanság, a reménytelenség éppoly veszély, mint a magunk felelõsségének másra hárítása.
A rendezõ euro- és színház-szkeptikusoknak ajánlja a produkciót. Mégis színházat varázsolt a vonatra, a lepusztult vasútállomásra, és azt is sugallja, hogy azért van remény egy jobb Európára. Csak nem szabad visszahívni a múlt századot, nem szabad engedni, hogy az elkeseredés gyûlöletbe, erõszakba torkolljon. Végül is határok nincsenek, és nemcsak a kilátástalanság, de a remény is határtalan. Lehet még csatlakozás a jobb Európához, világhoz, jobbik önmagunkhoz.
Az Egy utazást a színészek játéka tette még õszintébbé. Eszköztelen, jól felépített alakításaikkal érték el, hogy elhittem vívódásaikat, kétségbeesésüket. Megrázó elõadás az Európa. Kétségtelenül sikeres lépés a színház, a társulat mûvészi megújulása felé.


Szigligeti Színház

Európa – Egy utazás
David Greig műve alapján
Fordította: Markó Róbert
Átdolgozta: Szabó K. István, Sorbán Attila
Rendezte: Szabó K. István
Játéktér: Torkos István
Jelmez: Bianca Imelda Jeremias
Zene: Ovidiu Iloc



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!