Nemzeti identitások az egyesült Európában

2011. 10. 20. 15:29Amikor 1989 decemberében Romániában a kommunista-nacionalista diktatúra megbukott, kétféle kihívással kellett szembenézniük azoknak, akik a régi rendszer lebontására és egy új rendszer felépítésére vállalkoztak. Ez a feladat némiképpen talán különbözött a volt szocialista tömb egyik-másik országának problémáitól, hiszen nem csupán a demokrácia általánosan érvényes elveit és intézményeit kellett újra meghonosítani, hanem a nemzeti-etnikai kérdésre is helyes választ kellett adni. Ugyanis Romániában olyan jelentős, több mint másfél milliós magyar közösség él, amelynek a román többséggel való viszonyát politikai-közigazgatási eszközökkel is rendezni kellett, nem lett volna elegendő csupán, ahogy mondani szokták, „a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak” megadásáról beszélni.
Egyébként akkor nyilván még ezek az egyéni jogok sem voltak meg, szinte a nulláról indultunk, nekünk kellett a célokat megfogalmaznunk és fokozatosan kialakítanunk a megfelelő jogi kereteket. Ez a küzdelem még ma sem ért véget, de két évtized alatt természetesen sokat haladtunk előre. A legnagyobb változás az anyanyelvű oktatás és a magyar nyelv nyilvános használatának terén történt, ma az alkotmány szavatolja ezeket a jogokat, és törvény szabályozza a teljes körű anyanyelvű iskolarendszer működtetését, illetve húsz százalék fölötti kisebbségi lakosság esetén az anyanyelv használatát írásban és szóban a hatóságokkal való kapcsolattartásban és más helyzetekben. Nem kívánok most leltárt készíteni a már kivívott és a még hiányzó jogokról, hiszen mindkét lista hosszú lenne. Miközben lehetőségünk van saját nemzeti szimbólumaink szabad használatára, és az elállamosított egyéni és közösségi javakból is sokat vissza tudtunk szerezni, a kollektív jogok elfogadtatása és a különböző autonómia-formák kiépítése még mindig várat magára. Ismétlem, Közép- és Kelet-Európának nem minden országában volt és van ekkora súlyuk az etnikumközi viszonyoknak, mint Romániában, de nem is egyedülálló helyzet ez. Leginkább a volt Jugoszláviára utalhatnék, ahol ennek a kérdésnek a rendezetlensége véres erőszakhoz, etnikai  háborúkhoz vezetett. Ezzel szemben a magyarok Romániában, de a Magyarországgal szomszédos más országokban is, például Szlovákiában, ahol hasonlóan nagy arányban vannak jelen, a politikai eszközöket választották, amibe beleértődik a párbeszéd, az együttműködés vagy esetenként  a többségi pártokkal való szövetség is.
Mi 1989 végén Romániában közös magyar érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezetet hoztunk létre, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, amivel kétségtelenül megvetettük egy hosszútávú etnikai politizálás alapjait, hiszen ez a szervezet ma is egyedüli parlamenti képviselete a magyar közösségnek, és 1996 óta, néhány éves megszakítással, tagja a különböző kormánykoalícióknak, miniszterei, államtitkárai, más vezető tisztségviselői vannak. Persze, azt is hangsúlyozni kell, hogy miközben szervezetünk etnikai jellegét nem tagadjuk, és természetesen koalícióképesek vagyunk a jobb- és baloldallal is, mégsem vagyunk ideológiamentesek, hiszen 1993-tól tagjai voltunk az Európai Demokrata Uniónak, az EDU-nak, aztán pedig automatikusan tagjai lettünk az Európai Néppártnak. Úgy ítéltük meg ugyanis, hogy miközben teret adunk egy belső politikai-ideológiai pluralizmusnak, programunk fő erővonalai mégis jobbközépre mutatnak, ott van a helyünk, és azt gondolom utólag is, hogy ez jó és fontos döntés volt részünkről. Nem árt viszont újra meg újra visszatekinteni arra az időszakra, amikor végül is eldőlt, hogy mi magyarok csakis politikai, parlamenti és önkormányzati eszközökkel kívánunk élni a jogainkért folytatott küzdelemben, és hasznos feltenni időnként a kérdést: miben bíztunk? Mire, kire számítottunk küzdelmeinkben? Igazunk volt-e, beigazolódtak-e elvárásaink?
Ahogy Európa keleti, szovjet elnyomás alatt levő részének népei már a kommunizmus idején is a nyugati segítségre számítottak, érthető, hogy a totalitárius rendszerek összeomlása után ugyanezek a társadalmak az európai integrációtól remélték a demokratikus értékek érvényesülését.
A NATO-ba, majd az Európai Unióba való belépéstől már-már csodát vártak, azt, hogy országaik szinte egyik napról a másikra olyanná válnak, mint Nyugat-Európa országai, és ennek az integrációs célnak végül is hajlandóak voltak minden mást alárendelni. Ennek a túlzott elvárásnak természetesen hátrányai is voltak, mert saját belső értékrend kialakításával, sajátos megoldások érvényesítésével ezek az országok nem is próbálkoztak, viszont az előnyök összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, hiszen az integrációs cél nemzeti konszenzust teremtett mindenütt, alig-alig lehetett disszonáns hangokat hallani, és azt kell mondanom, hogy ez a szolidáris erőfeszítés nemcsak a társadalmi, hanem az etnikai béke fennmaradásához is jelentősen hozzájárult.
Hogyan?
Egyrészt azáltal, hogy a mi esetünkben például a magyar közösség vezetői tudatában voltak annak, hogy alapvető érdekük az általános demokratikus értékek mielőbbi kiteljesítése. A szólás- és véleményszabadság a nemzeti kisebbségeknek is fontos. Hasonlóképpen a szabad, demokratikus önkormányzati és parlamenti választások, a pártatlan igazságszolgáltatás, a magántulajdon védelme, a gyülekezési szabadság, és sorolhatnánk tovább mindazokat a jogokat, amelyekre egy kisebbségi közösségnek legalább akkora szüksége van, mint a többségnek. Úgy véltük, hogy az Európai Unió garanciát jelent ezeknek a jogoknak a védelmére, és ezért nekünk azon kell lennünk, hogy országunk sürgősen tagjává váljon ennek az államszövetségnek. Voltak ugyan vitáink arról, hogy a román–magyar viszony megnyugtató rendezésére mikor és hogyan kerülhet sor, integráció előtt vagy után, de végül is arra az álláspontra jutottunk, hogy természetesen még a belépés előtt minél több nyelvi-oktatási-közigazgatási jogot vissza kell szerezni a magyarok és általában a kisebbségek számára, viszont sem lényegesen lassítani, sem megakadályozni Románia integrációját nem akartuk. Éppen ellenkezőleg, mint mondtam, saját érdekünknek tekintettük a gyors beilleszkedést.
Nem tagadom viszont, hogy nehéz dilemmát, szinte paradoxont kellett feloldanunk ennek az álláspontnak az elfogadásához, és ez a dilemma időről időre ma is előjön.
Az egyesült Európától az általános demokratikus értékek érvényesítését kérni, elvárni ugyanis magától értetődő. Ha mindezt üzletnek tekintenénk, azt is mondhatnánk, hogy az újonnan belépett országok felvevő piacot adtak a nyugati gazdaságnak ebben az időszakban, és cserében demokráciát, ahogy mondani szokás: politikai-eszmei know-how-t kaptunk az Európai Uniótól. Meg természetesen szolidaritást. Bár az utóbbi időben, úgy látom, itt is, ott is megjelent a kétely ezzel a szolidaritással kapcsolatosan.
Hatalmas paradoxonnak tűnhetett viszont már ezelőtt több mint húsz esztendővel is, hogy a globalizálódó Európától reméltünk pozitív választ, sőt, beavatkozást regionális etnikai-nemzeti sajátosságaink védelmében. Attól az Európától, amely éppen lebontja a határokat, amit egyébként mi is óhajtottunk, és persze, ma is nagyon rossz döntésnek tartom Románia schengeni csatlakozásának halasztását. A kisebbségi jogok érvényesítését, a különböző autonómia-formák kötelező normaként való elfogadását attól az Európától vártuk, amely azzal küszködik, hogy akadálytalan, közös kommunikációs és döntéshozatali mechanizmusokat alakítson ki, és ugyanakkor nem igazán tud valamit is kezdeni a huszadik-huszonegyedik századi bevándorlók kérdésével, vagy akár a sok évszázados múltra visszatekintő roma-problémával sem.
1993-tól kezdődően tizennyolc éven át voltam a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, tehát végigkövethettem a különböző európai jelentéstevők, nemcsak az Európai Unió, hanem az Európa Tanács és az EBESZ változó érdeklődését a nemzeti-etnikai-kisebbségi kérdés iránt, és jól láthattam, hogy az emberjogi érvek mögött többnyire biztonságpolitikai megfontolások húzodtak meg. Sokakkal tárgyaltam helyzetünkről, és azt is megtapasztalhattam, hogy a kilencvenes évek elejétől, a helsinki és koppenhágai dokumentumok néhány éves nyitása után hogyan halkult el, hogyan szorult háttérbe ez a probléma. Azt is láthattam, hogy hosszú éveken át az Amerikai Egyesült Államok Nyugat-Európánál sokkal érzékenyebben figyelt ránk – néha még segített is – kisebbségjogi ügyekben, nyilvánvalóan szintén biztonságpolitikai okokból. Mára viszont az óceánon túliak érzékenysége is eltompult.
Akkor hát, ismétlem, vajon nem bizonyult-e illuziónak a globalizáció kínjaival szembesülő Európától várni a támogatást a nemzeti vagy etnikai egyenjogúság érvényesítéséhez ?
Ma is állítom, hogy nem mi tévedtünk, amikor azt gondoltuk, hogy az Európai Uniónak közösen kell megoldásokat keresnie a nemzeti, kulturális, nyelvi identitások védelmére, és minden látszat ellenére ma sem a gazdasági kihívásra válaszolni a legnehezebb, hanem a nemzeti identitáshoz kapcsolodó problémákra. Ez a kettő természetesen össze is fonódhat egy-egy pillanatban, hiszen ma például a válság közepette egyik-másik erősebb, gazdaságilag viszonylag jobb állapotban levő ország gondolhatja ugyan, hogy nemzeti keretek között jobban boldogulna, és hogy a szolidaritás igénye csak visszahúzza, de ez csupán pillanatnyi félreértés: hosszú távon semmiféle autarchia nem működőképes egy egységes európai gazdasághoz képest. Az Európai Unió jövője szerintem nem a gazdasági válságra adott válaszoktól függ – bár ezek is rendkívül fontosak –, hanem a minden szempontból bonyolult – természetesen gazdasági elemeket is tartalmazó – nemzeti identitások egybeillesztésétől. A jövő attól függ, hogy miképpen értelmezzük ezt az integrációt: a nemzeti identitások fokozatos feloldódását, egy közös európai identitásba való beolvadását tervezzük-e – és akkor esetleg kudarcot vallunk – , vagy pedig magát az európai identitást egy olyan mozaiknak látjuk, amelynek kívülről ugyan megvannak a közös azonosítási jegyei, belülről viszont színes, erőteljes tarkaságot jelent, amelyben minden nemzet és etnikum rendelkezik eszközökkel identitásának megőrzésére. Ugyanis nem elég érzelmileg optálni egyik vagy másik változatra, jogi és intézményes eszközöket kell teremteni ahhoz, hogy működjék is egy ilyen Európa. Tulajdonképpen ma az Európai Unió legfontosabb igazsága továbbra is az, hogy mindannyian kisebbségiek vagyunk a közös Európában, még a legnagyobb nemzetek is, és ez ad okot nekem némi mérsékelt optimizmusra, hogy mi, úgymond „valódi” kisebbségiek is profitálni tudunk ebből a helyzetből, hiszen a határok eltűnésével kötelezően ki kell alakulniuk másfajta eszközöknek a nemzeti identitások védelmére. Nem véletlen, hogy ma már az Európai Unióban az önkormányzati és európai parlamenti választásokon a választójogot nem az állampolgársággal, hanem a lakhellyel kapcsolják egybe, illetve hogy egyes országok próbálják a nemzeti identitás kérdését a lakhelytől nem függő állampolgársággal összekötni. Annyi biztos, hogy az ismét fel-fellángoló nacionalizmusok, fundamentalizmusok vagy az idegengyűlölet hatékony ellenszere nem a különbözőségek egybemosása, ami úgysem sikerülne, hanem a nemzeti identitások valós egyenlőségének érvényesítése és az erre szolgáló uniós irányelvek mielőbbi kidolgozása.
    Persze, a nagy kérdés az, hogy mit értünk nemzeti identitáson. A nyelvek egyenjogúsága fontos kritérium, az például nagyszerű megoldás, hogy az Európai Uniónak több mint húsz hivatalos nyelve van, és hogy a bábeli zűrzavart sikerült szabályozni, keretbe foglalni, és ilymódon rend lett a zűrzavarból. Tolmácsok és fordítók egész hadserege dolgozik folyamatosan ennek a nyelvi egyenjogúságnak az érdekében, de még így sem működik ez minden helyzetben, például a bizottsági munkában vagy kisebb munkatanácskozásokon. Viszont én azt gondolom, hogy amikor a nemzeti identitásokról beszélünk, akkor nem szorítkozhatunk csupán a nyelvi jogok körére. Más szóval: attól még nem marad sokszínű Európa, ha egy kozmetikai cikkre apró betűvel ráragasztják nyolc-tíz nyelven a használati utasítást, vagy ha ugyanazt az árut Párizsban franciául, Bukarestben románul reklámozzák. Sőt, még az sem elég, ha Erdélyben számos helyen kétnyelvű, román és magyar reklámok is vannak. Tudom, hogy nehéz szembenézni bizonyos identitás-problémákkal, amikor a gazdasági hatékonyság az elsődleges, de nem hiszek abban, hogy olyan Európát kell építenünk, amelyben feltétlenül ugyanazt a paradicsomot esszük, és ugyanazt az ásványvizet isszuk Spanyolországtól Bulgáriáig mindenütt. Azzal egyetértek, hogy ugyanolyan egészséges élelmiszerekre van szükség mindenütt, és ugyanolyan szigorú ellenőrzés kell ehhez, de ennek a célja nem a különbözőség eltüntetése kell hogy legyen. Mi köze ennek a nemzeti identitások problémájához, kérdezhetné valaki. Nagyon is sok! Gyengének és túlbürokratizáltnak vélek egy olyan Európát, amely fél a nemzeti sajátosságoktól, és mindannyiunkat Prokusztész-ágyba akar kényszeríteni, népeket is, mezőgazdasági és ipari termékeket, gyógyszereket is. Azt hiszem, hogy a közeljövő nagy kihívása lesz erre a dilemmára jól válaszolni. A lényeg talán az, hogy az elveknek kell közöseknek lenniük, és az sem árt, ha a mobiltelefon-töltők kompatibilisek lesznek, akárcsak a számítógépek vagy a gépkocsik, azt viszont lehetővé kell tenni, hogy ezeken az általános kereteken belül ki-ki szabadon mozogjon. Mondok egy jó példát, és ez már közvetlenül kapcsolódik a nemzeti-etnikai identitáshoz. Mi romániai magyarok rossznak tartjuk, hogy az Eurostat rendkívül kis mozgási lehetőséget hagyott a gazdasági fejlesztési régiók kialakítására, és nem vette figyelembe, hogy a mennyiségi kritérium mellett legalább olyan fontosak a történelmi vagy akár az etnikai szempontok is. A romániai magyarok egy része, a székelyek ott élnek egy tömbben Erdély keleti felén, körülbelül 600-700 ezren, de az Európai Unió kritériumrendszere egyáltalán nem segít minket abban, hogy számukra külön gazdasági fejlesztési régiót hozzunk létre, ami nagyon is indokolt lenne.
Még jó, hogy a közigazgatási felosztás esetén nincsen ilyen kötelező kritériumrendszer, viszont ebben is távol áll az Európai Unió attól, hogy elismerje, a sajátos megoldások, például az etnikai szempontot is érvényesítő autonómiák nagyon is működőképesek lehetnének.
Végül is az alternatíva szerintem éles, világos, és dönteni viszonylag sürgős: a legapróbb részletekben is közös kritériumok szerint egyesülő Európában a soknyelvűség és sokkultúrájúság előbb-utóbb értelmét veszti. Nem hiszem, hogy ezt akarnánk, még akkor sem, ha a gazdasági válság újabb és újabb kijózanító sokkjai azoknak a szájába is érveket adnak, akik még a füvet is egyforma magasságúra szeretnék nyírni egész Európában. Irritáló lehet ilyenkor szabad identitásokról, nemzeti-etnikai különbözőségekről beszélni.
Pedig éppen most kell szerintem a lehető legélesebben és legnyíltabban szóba hozni ezt a témát, pontosan azért, hogy ne a centrifugális, hanem a centripetális erők érvényesüljenek, és Brüsszel senkit ne taszítson, hanem vonzzon mindannyiunkat. Egy Európai Egyesült Államoknak, amiről itt-ott hallani már, lehet értelme, de csak akkor, ha nem a népek, nemzetek olvasztótégelye lesz, mint a másik, az óceánon túli, az Amerikai Egyesült Államok, hanem megtalálja a közös – gazdasági, biztonsági, környezetvédelmi – érdekek,  és a sajátos nyelvi, kulturális, vallási, mentalitásbeli, nemzeti értékek közti egyensúlyt.
Lehet, hogy túl naiv vagyok, de szerintem erre minden látszat ellenére van esély.
Mi romániai magyarok pedig abban bízunk, hogy egy ilyen európai vízió nekünk is új eszközöket kínál identitásunk megőrzésére.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!