Ótelek – csengő helyett vészharang

2011. 10. 19. 15:05Kétezer-tizenegy szeptember tizenkettedike tíz óra. Tanévnyitó az óteleki általános iskola magyar tagozatán. A kisebb és nagyobbacska diákok fegyelmezett sorokban állva, tekintetüket az igazgatónõre szegezve izgalommal várják, hogy a padokat újra megtölthessék zsivajjal…
Így kezdõdhetne egy szokványos tudósítás a 2011/12-es óteleki tanévkezdésrõl, csakhogy a Temes megyei szórványmagyar község iskolája nincs szokványos helyzetben. A tanintézetben ugyanis idén mindössze 18 diák (10 elemista és 8 gimnazista) kezdi meg az évet, és – mint a polgármester beszédébõl kiderül –  ha semmi sem változik, egy-két év múlva a településen már nem lesz magyar évnyitó. Ennek egyik jele, hogy az eddig önálló magyar tannyelvű iskola ettõl a tanévtõl a jánosföldei tanintézet magyar tagozataként mûködik tovább.

A „jótékony” árvíz. A Temesvártól negyven kilométerre fekvõ Ótelek község 2008-ban nyerte vissza 1968-ban elvesztett önállóságát, s népszavazás révén a szomszédos Jánosföldével együtt elvált Újvártól. Népességi adatait tekintve kuriózumnak számít Temes megyében, mert a nyolcszáz fõt valamivel meghaladó lakosságon belül a magyarok aránya kiugróan magas, nyolcvan százalék körüli, de még a községhez tartozó, színromán Jánosföldét hozzászámítva sem sokkal ötven százalék alatti.
Ahogy azt Talpai Adél, a hajdan önálló iskola egykori igazgatónõje, a mostani magyar tagozat vezetõje elmondja, a lassú hanyatlás valamikor a hetvenes évek elején kezdõdött, amikor a falu fiataljai az intenzív iparosítás nyomán a kecsegtetõ munkalehetõségeket kínáló Temesvárra költöztek. A mostani középkorú lakosok emlékeiben élõ, évfolyamonként harminc fõ fölötti osztálylétszámok ekkor csappantak meg elõször. Ezt a folyamatot egy idõre a Székelyföldrõl betelepített lakossággal sikerült megállítani, de a felnövekvõ újabb generációkat sem tudták Óteleken tartani, õket is felszippantotta a közeli nagyváros. Ezért a lakosság mára elöregedett, a 800 fõre éppen csak negyven-egynéhány gyermek jut. Munkahelyek szempontjából sem sokkal rózsásabb a helyzet: a községben az egyetlen álláslehetõséget Szabó Csaba Zoltán polgármester prosperáló agrárvállalkozása kínálja.
A falu életében törést jelentett a rettenetes károkkal járó 2005. áprilisi árvíz, amikor a 29 kilométerre található Temes folyó áradása következtében a házak jelentõs részét újra kellett építeni. A sajnálatos eseménybõl az iskola legalább profitálni tudott: vizesblokkot alakítottak ki az épületben, és bevezették a központi fûtést is. A gyönyörûen felújított épület, a számítógépekkel jól felszerelt informatikai tanterem, a biológia- és kémialaboratórium, a magyar nyelvû könyvekkel gazdagon ellátott könyvtár, a szépen karbantartott udvar láttán elgondolkodik az ember azon, hogy a nagyvárosi iskolát megszégyenítõ infrastruktúra nincsen kellõen kihasználva, sõt nagy valószínûséggel hamarosan teljesen elvész a helyi magyarság számára.

Magyarul nem éri meg? Errõl azonban nemcsak a körülmények, hanem a helybeliek is tehetnek – ismeri el Talpai Adél. Idén egy újabb kislány iratkozott át a jánosföldei román tagozatra, ezzel ötre emelkedett az általános iskolát románul végzõ magyar ajkú óteleki gyerekek száma. A község helyzetében ez a pár nebuló is sokat számít, mivel megtartásukkal több mint negyedével emelhetnék a jelenlegi tanulói létszámot, jóllehet még ez sem lenne elég: a tagozat mûködtetéséhez évfolyamonként öt-hat gyermekre lenne szükség.
A tagozatvezetõ pedagógus szerint az átiratkozás okai összetettek. Egyrészt Óteleken is tartja magát az a szórványvidék-szerte elterjedt nézet, hogy ha a gyermek román iskolába jár, minden energiáját a többség nyelvének elsajátítására fordítja, akkor majd az életben is könnyebben boldogul, könnyebben jut munkához, megélhetéshez. Az anyanyelv minél magasabb szintű elsajátításához, az öröklött kultúra minél árnyaltabb megismeréséhez nagyon nehéz kézzelfogható, könnyen értelmezhetõ hozadékot rendelni, ezért az identitás megõrzése nem feltétlenül követendõ cél a nagyrészt megélhetési gondokkal küzdõ emberek számára.
Emellett az összevont osztályok, a csak másfél katedrányi állandó tanerõ, az angol-, a testnevelés- és a történelemtanár ingázása miatt megbolygatott órarend többekben azt az érzetet keltik, hogy az óteleki már nem „normális” iskola. A tanévnyitón a szülõk beszélgetéseibe belehallgatva is mutatkoztak ennek jelei. Tettetett magabiztossággal bizonygatták egymásnak: „Ha valaki tanulni akar, annak itt is van erre lehetõsége”. Ezt az állítást amúgy a tények is alátámasztják: az iskola korábbi diákjai közül szép számmal kerültek ki tanárok, orvosok, papok és közgazdászok, és a mai diákoknak sincsenek továbbtanulási gondjaik, aki akart, az bejutott a középfokú oktatásba.
A harmadik oka az átiratkozásoknak, hogy az iskola, nem túl derûs kilátásai miatt, ördögi körbe került: többen lemondtak róla még a bezárása elõtt. A községben sokan azt mondják: a környéken nincs más magyar nyelvû tanintézet, a gyerek pár év múlva úgyis román tagozatra kerül, így jobb, ha mielõbb hozzászokik – ezért már most átíratják a jánosföldei vagy az újvári iskolába, ezzel is siettetve az amúgy is bekövetkezni látszó szomorú végkifejletet.

Nem adták fel a reményt. Amint Talpai Adél hajdani igazgatónõvel, magyartanárnõvel, valamint a polgármesterrel a tanári szobában folytatott beszélgetés során kiderült, a kilátástalan helyzet ellenére az iskola õrzõi nem adták fel a reményt. Bár – ahogy megfogalmazták – a község csak nemrégiben nyerte vissza önállóságát, így nem rendelkeznek tapasztalatokkal az önmenedzselésben, folyamatosan próbálnak megoldást találni. Az ötletekben nincs is hiány, csak eddig – külsõ segítség és szélesebb körû összefogás híján – általában már a tervezési, elõkészítési szakaszban elakadtak valahol.
A nyár folyamán tárgyalásokat folytattak a Dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal: a jelenleg 18 óvodást kiszolgáló, az árvíz után szintén felújított épület egy részét átengednék a szórvány magyar gyerekek sorsával foglalkozó szervezet védenceinek. Az infrastruktúra adott, csak néhány nevelõ fizetésére, illetve az étkezés biztosítására kellene elõteremteni anyagi forrásokat. Az újonnan érkezett gyerekek természetesen a helyi iskolában tanulhatnának, így kielégítõ szintre emelkedne a tanulók száma. Az ötlet anyagi források híján fulladt kudarcba; emellett arra sem sikerült kielégítõ választ adni, hogy miként lehetne gondoskodni a gyerekek nyolcadik osztály utáni továbbtanulásáról vagy szakképzésérõl.
Ehhez hasonló megoldás a megyei gyermekvédelemmel együttmûködve is születhetne: több fórumon is jelezték már, hogy a község szívesen lenne befogadója árvaháznak vagy egy-két – több megyében már jól mûködõ – családi nevelõotthonnak. Az itt felnövõ fiatalok esetleg késõbb le is telepedhetnének, és ez megoldaná a fogyó, öregedõ népesség miatti gondot – ám a megyei illetékesek eddig még nem éltek a lehetõséggel. A polgármestertõl megtudjuk: ez utóbbi megoldás már csak azért is megfelelõ, mert a szükségszerûen kiépülõ új kapacitások felhasználásával a többi tanuló számára felkínálható szolgáltatások köre is kibõvülne: be lehetne indítani a napközis foglalkozást, illetve az iskolai étkeztetést, ezáltal az óteleki iskola vonzó alternatívájává válhatna a környékbeli intézményeknek, nem csupán a helyiek számára.
Egyelõre azonban álom, hogy Ótelek a környékbeli magyarság oktatási központjává váljon. Bár van némi reális alapja, ugyanis a község körzetében vannak még magyarok által lakott települések: 2002-es népszámlálási adatok szerint a 22 kilométerre fekvõ Gyertyámoson 220 fõ, a 15 kilométerre található Csenén 435 fõ, a szomszédos Újváron, illetve Magyarszentmártonon több mint 200 fõ vallotta magát magyarnak. Az adatok azonban mára bizonyára elavultak, és arról sem született átfogó felmérés, hogy a környékbeli magyarság milyen mértékben asszimilálódott, milyen szinten beszéli anyanyelvét, a családtagok milyen nyelven szólnak egymáshoz.
Arra viszont, hogy mekkora igény mutatkozik a magyar nyelvű oktatásra, már létezik megfelelõ mutató: a fakultatív képzésben résztvevõk száma. A környezõ településeken összesen több mint hetven diák vesz részt fakultatív magyar oktatásban, már 20-30 százalékukkal elfogadható vagy legalább a középtávú túléléshez elegendõ szintre lehetne feltornázni az óteleki magyar diáklétszámot. A polgármestertõl megtudjuk, hogy a községháza még a saját buszát is rendelkezésre tudná bocsátani, csak legyen kit szállítani. Újvár és Magyarszentmárton esetében erre nem is lenne szükség, mivel az ottani iskolabusz naponta ingázik óteleki és jánosföldei diákokért, az üresjáratokat – jószomszédi alapon – könnyedén ki lehetne tölteni a magyar tagozatot látogatni szándékozó gyerekekkel. Az ingázás ugyan többletterhet jelentene a magyar tanulást plusz feladatként vállaló diákoknak, de a jól használható szemléltetõeszközökkel gazdagon felszerelt termek, valamint a könyvtár nagyban javítanák az oktatás hatékonyságát – teszi hozzá Talpai Adél. Szerinte a környékbeli falvakban élõ magyar szülõk motivációját növelhetné az a 20 ezer forintnak megfelelõ öszszegű éves magyarországi oktatási támogatás is, ami akkor jár, ha magyar nyelvû iskolában tanul a gyerek.
Az idei óteleki iskolai ünnepségen egyébként nem hangzott el a magyar nyelvû évnyitókon legtöbbször elszavalt vers, Reményik Sándor Templom és iskola című költeménye, annak ellenére, hogy sehol sem lehetne aktuálisabb. Távozóban azon gondolkodunk: talán a szervezõk már belefáradtak a szép szavakba – tettekre, összefogásra, kézzelfogható támogatásra lenne szükségük.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!