Csárdás Miska

Én, kérem, szeretem az operettet. Bevallom. Mert sokan vannak, akik nem vallják be, csak titokban élvezik. Valamiért nem illik szeretni az operettet. Én nem bánom, ha megszólnak érte, ha lekicsinylően legyintenek rám is, mint a műfajra. Azt mondják, nem „magas kultúra.” Akkor milyen? Alacsony? Sebaj. Simon Judit kritikája az Erdélyi Riport 2012/4. számából.

Nehéz műfaj az operett. Mindent tudni kell hozzá a színésznek: szerepet alakítani, énekelni, táncolni, és mindezt egyszerre. Mert ha valamelyiket nem tudja, siralmas lesz az alakítás, nevettetés helyett nevetségesség lesz belőle. Az operett csak szórakoztat? Az nem baj. A baj az, amikor bosszant. Mert nem olyan, amilyennek lennie kell. Amikor a rendező szellemtelenül aktualizál, mert nem tudja, mit akar: szórakoztatni, vagy társadalmi jelenségeket felmutatni. Amikor a koreográfus összekeveri a népit az urbánussal, a parasztit a polgárival. Amikor a díszlettervező csúnya díszleteket, a jelmeztervező csúnya ruhákat rajzol. Na, ekkor lehet nagyon bosszankodni. Ekkor lehet azt mondani: sutba az operettel. Csak kérem, ne tessék megideologizálni. Ne tessék a magas kultúrára hivatkozni. Tessék azt mondani: ezt mi nem tudjuk színvonalasan csinálni. Nehéz nekünk, nem értünk hozzá.

A nagyváradi Szigligeti Színház azonos nevű társulata nem is a legkönnyebb operettet választotta, hanem a Mágnás Miska címűt.

Itt van már rögtön a címszereplő Miska (Kardos M. Róbert). Több mint a táncoskomikus, kevesebb, mint a bonviván, ha a műfaj sajátosságait tekintjük. Ügyes lovászlegény, aki jó nagy pofonokkal bizonyítja szerelmét Marcsának (Tóth Tünde). A cselédlány ezeket boldogan fogadja, sőt hiányolja, ha kimaradnak, mert milyen szerelem az, amikor meg sem suhintják a jövendőbelit. Mindketten kedves falusiak, a grófi családnak dolgoznak, és elégedettek sorsukkal. Ha az esküvő is összejön, kerek lesz számukra a világ. Korláth gróf (Hajdu Géza) kicsit hülye, Pixi és Mixi (Dimény Levente és Pál Hunor) nagyon hülyék, ahogy már ez egy rendes operettben a grófoknak illik. Korláth grófnő (Kovács Enikő) már-már előkelőségi pánikbeteg. Három normális ember van ebben a kastélyban: a Nagymama (Halasi Erzsébet), Korláth Rolla grófkisasszony (Pitz Melinda) és Leopold, a komornyik (Dobos Imre). Majd kerül egy negyedik is, Baracs István mérnök (Kiss Csaba). S mily meglepő, Rolla szereti Baracsot és fordítva. Miska, Marcsa, a Nagymama és a komornyik, valamint a szerelmesek jól kitolnak a sok előkelőséggel, és végül egybekelnek.

Egyszerű és mégsem az Három helyszínen zajlik a cselekmény: a cselédudvarban, a kastély teraszán és a grófi szalonban. Itt már kezdődik a baj. A terasz éppen olyan szegényes, mint az udvar, és a szalon sem sokkal pompásabb. De bánja kánya, elhiszem én, hogy mi egyik és mi másik, nem először vagyok színházban. Fantáziája is van az embernek. Ahol azok a csúnya székek vannak, az a terasz, ahol a lépcső, az a szalon, merthogy azt mindenki tudja, hogy a második felvonásban lépcsőnek kell lennie, hogy levonuljon a primadonna, illetve a fontos szereplők.

Aztán kiderül, még sincs elég fantáziám, mert nem értem, milyen meggondolás alapján készültek a jelmezek. Sok gondolkodásba és munkába kerülhetett a jelmeztervezőnek ilyen előnytelen ruhákat kitalálni Tóthnak és Kardosnak. Ebben az előadásban láttam életem legrosszabbul öltözött primadonnáját. Holott még a kisgyerekek is tudják, hogy a báli jelenetben a primadonna kell legyen a legelegánsabb, neki kell viselnie a legszebb, legpompásabb ruhát, cipőt, a legcsillogóbb ékszereket. Õt senki sem homályosíthatja el. Ehhez képest a váradi előadásban mindenki nála szebb ruhát viselt. Ez még nem minden.

Népi keringő Az operettben – hacsak nem szocreál – minden elrugaszkodik kicsit a valóságtól. (Ezzel nem azt állítom, hogy az operettből nem lehet társadalmi drámát kerekíteni, de akkor az egész előadást így kell felépíteni.) A váradiak előadása klasszikus operett akart lenni. Akkor a táncoknak is „operetteseknek” kellett volna maradniuk. Ebben a műfajban a verbunk, a csárdás csak a zene ritmusában jelenik meg, a színpadon teljesen másképp mutatkozik meg, mint a néptáncban. A keringő viszont keringő, az angolvalcer sem más. A koreográfusnak figyelembe kell venni, hogy ez a műfaj nem az, amelyikben csak tiszta forrásból.

Amikor felmegy a függöny, a vásár forgatagában botokkal ropják a táncosok, engem meg a frász kerülget, hogy megütnek valakit vagy magukban tesznek kárt. Az is kegyetlen, hogy a koreográfus nem figyelt oda, milyen táncok állnak jól a színészeknek. A látottak szerint ő ragaszkodott az elképzeléséhez, aztán a színész csináljon, amit tud. Holott az operett a színészről szól elsősorban. A rendező rászabja a szerepet, a koreográfus neki talál ki táncmozdulatokat. Váradon éppen fordítva történt. Az már végképp siralmas volt, amikor Rolla és Baracs lírai kettősei alatt a háttérben valamilyen stilizált néptáncot mutatott be egy lány meg egy fiú. A rendező vagy nem bízott abban, hogy Pitz és Kiss képesek „megtölteni” a színpadot, vagy úgy gondolta, ha a tévében így csinálják, akkor így legyen a színpadon is. De miért néptáncmotívumok a keringőre?

Nem vicces A rendező nem sziporkázott, ami a humort illeti. Ügyetlenül kezelte a poénokat, még ügyetlenebbül a színészeket, akiknek adottságait nem tudta kihasználni. Az előadás ritmustalanságáért is ő okolható.

A Mágnás Miskában hemzsegnek a poénok, jobbnál jobb bemondásokat, dalszövegeket írtak a librettó szerzői. A rendező nem mindegyikkel tudott mit kezdeni. Talán nem tartotta ezeket elég viccesnek, talán „aktuális” humort akart bevinni az előadásba, amikor kitalálta a roma jelenetet. Ez viszont nem viccesre sikerült, hanem otrombára. (A cigányzenészek visszamennek lopni.) A legrosszabb sztereotípiát próbálta humorosra venni. Nem sikerült. Jobb helyeken ezért kifütyülték volna a jelenetet. Váradon kínosan nevettek.

Az előadás bizonyította, hogy operettet színpadra állítani sokkal bonyolultabb feladat, mint mondjuk kortárs drámát. Feltéve, hogy a műfaj sajátosságait, meseszerűségét akarja megjeleníteni a rendező. Be kell tartani a szabályokat, ugyanakkor friss előadást produkálni. Nem kínos jelenetekkel, hanem a poénokkal, helyzetkomikummal. Utóbbi teljes mértékben hiányzott.

Taps a színészeknek A játszó személyeket viszont dicséret illeti. Kardos, Tóth, Halasi, Hajdu, Kovács, Pitz, Kiss, Dobos, Dimény, Pál és a többiek tették nézhetővé, néha élvezhetővé a Mágnás Miskát Váradon.

Amúgy kétszer néztem meg az előadást. A bemutatón nem hittem a szememnek, a fülemnek. A második alkalommal bebizonyosodott: nagyon mellé ment a rendező, a koreográfus, de nagyon helyükön vannak a színészek. Nincs könnyű dolguk. Látszik, tudják, mit jelent operettet előadni, milyenek a klasszikus operettfigurák. Tudnak poentírozni, néha még helyzetkomikumot is próbáltak becsempészni.

Hát így jártam Mágnás Miskával.

Nagyváradi Szigligeti Társulat

Szirmai–Bakonyi–Gábor: Mágnás Miska

operett

Rendező: Tasnádi Csaba m. v.

Dramaturg: Szokolai Brigitta

Díszlet: Zöldy Gergely m. v.

Jelmez: Varjas Zsófia m. v.

Koreográfia: Ladányi Andrea m. v.

Zenekarvezető: Levi Nicolae

Tánckarvezető: Brugós Sándor Csaba

Közreműködik a Nagyváradi Állami Filharmónia zenekara és a Nagyvárad Táncegyüttes tánckara