Temesvár-Európa Kulturális Fővárosa 2020

„Csak annyi kell, hogy a jó ötletek mellé egynél több ember álljon” – vallja TEODORA BORGHOFF, aki Temesváron azok munkáját hangolja össze, akik 2020-ra a kontinens kulturális fővárosává szeretnék varázsolni a Bánság központját. A projektigazgatót Tasnádi-Sáhy Péter faggatta terveikről az Erdélyi Riport 2012/5. számában.

Ez még csak a harmadik munkanapja a „Temesvár – Európa Kulturális Fővárosa 2020” Egyesület ügyvezetőjeként. Mit tudhatunk az idáig vezető útról?

Nem vagyok tősgyökeres temesvári, egy Duna-parti kis faluból származom. A középiskola után fél évet Amszterdamban töltöttem csereprogram keretében. Ez az élmény nagyban meghatározta, milyen helyen is szeretnék tovább tanulni, mert a megfelelő színvonalú képzés mellett pezsgő kulturális életre is nagy igényem volt. Így esett a választásom Temesvárra. Szociális munkásként végeztem, azon belül közösségépítésre specializálódtam. Egyszer az egyik kurzusra készítendő projektként kitaláltam, hogy a campusban szükség lenne autómentes utcákra. Bementem a városházára és előadtam az elképzelést. Az illetékes ahelyett, hogy elzavart volna, mint ahogy azt sok helyen tennék, azt mondta, indítsak aláírásgyűjtést, és harcoljak érte. Ami egyszerű házi feladatnak indult, három hónap alatt megvalósult. Akkor tapasztaltam meg először, hogy ez a közösség – függetlenül attól, ki vagy, honnan jöttél, milyenek a kapcsolataid – nyitott az új ötletekre. Az egyetem elvégzése után több helyen is éltem, többek között Németországban, Belgiumban, Hollandiában, aztán a csavargóévek után visszatértem Temes megyébe. Először a vidékfejlesztés vonzott, mivel ott gyorsabban érhetők el látványos változások. Szóval nem a kultúra oldaláról érkeztem ebbe a pozícióba, hanem közösségépítési feladatként fogom fel, amihez a kultúra remek eszköz.

Mi történt az egyesületben eddig? Mióta létezik egyáltalán az ötlet, hogy Temesvár Európa kulturális fővárosa szeretne lenni 2020-ban?

A város vezetése 2010-ben mondta ki, hogy megpályázná a címet. Volt némi szervezkedés is kevés eredménnyel, mígnem a legnagyobb rivális, Kolozsvár meglehetősen konkrét elképzelésekkel állt elő, és Iaºi, valamint Gyulafehérvár is mozgolódni kezdett. Ekkor az ötletgazdák ráébredtek, hogy neki kellene kezdeni valami formálisabb és hatékonyabb szervezésnek. Ebből is látszik, hogy a versenyhelyzet milyen jót tesz a teljesítménynek. Az egyesület megalakulásában a Nemzeti Színház játszotta a legnagyobb szerepet, ez az intézmény egy embert teljes munkaidőben foglalkoztatott ezzel a feladattal. Én úgy látom, hogy a városháza jól pozicionálta magát, mert megadta a szükséges támogatást, de azért kellően a háttérben maradt ahhoz, hogy az ügynek ne legyen politikai színezete, és így senkit se tántorítson el a munkában való részvételtől. Ez – tekintve, hogy választási év van – dicséretes mértékletesség. Tavaly júniusban jegyezték be hivatalosan a szervezetet, melynek élén héttagú testület áll, ők írták ki a pályázatot az ügyvezető igazgatói tisztségre. Kilencen jelentkeztünk, erős volt a mezőny, így nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy végül én nyertem.

Tudtommal az EU a 2005–2019 közötti időszakra beosztotta, hogy melyik évben melyik két tagállam adhat várost a címre, és Nagyszeben már volt kulturális főváros 2007-ben. Mi a garancia arra, hogy 2020-ban mi jövünk? Hogyan zajlik a folyamat?

Nincs még hivatalos döntés arról, hogy 2020-ban kik állíthatnak jelöltet. Informális hírek vannak, hogy valószínűleg Románia és akkorra már Szerbia, esetleg harmadikként Írország. Majd csak 2014-ben írják ki a pályázatot, november környékén lesz a jelentkezési határidő. 2015 elején tizenhárom tagú bizottság – amelyben az egyéb országoknak van szavazattöbbségük – előválogatást tart. Azok a városok, amelyek az első rostán átmennek, az év végéig részletesen ki kell hogy dolgozzák a projektjüket. Ezek alapján a bizottság jelentést készít, majd az Európai Parlament és az Európai Bizottság meghozza a végső döntést valamikor 2016 elején.

Ezek szerint az érdemi munka most kezdődik. Mit lehet tudni az elkövetkező két év feladatairól?

A jelentkezési szándékot formanyomtatványon kell benyújtani, ami meglehetősen tiszta vonalvezető, kijelöli azokat a témákat, amiket át kell tekintenünk. Sok munkacsoport működik már a különböző témakörökben, az underground művészetektől kezdve az operatív tennivalókig, mint például a kommunikáció, a lobbitevékenység, a szponzorálás. Az én feladatom, hogy ezek munkáját összehangoljam, az esetleg kialakuló parttalan vitákat konstruktív irányba tereljem. Nagy gondot szeretnék fordítani a polgárok bevonására és a projekt európai dimenzióira. A pályázat benyújtásakor bizonyítanunk kell, hogy kulturális életünk szereplői, művészeink szerves résztvevői az európai kulturális életnek. Hozzá kell segítenünk őket, hogy otthon érezzék magukat Európában és hallassák a hangjukat. Április végén van a mobilitási programok határideje. Össze fogjuk hívni a város fiatal művészeit, hogy tájékoztassuk őket a lehetőségekről, és gyakorlati segítséget nyújtsunk a pályázatuk elkészítésénél: hogyan lehet használni az adatbázisokat, miként válasszanak partnert, hogyan rakják össze a pályázati anyagot a követelményeknek megfelelően. Az egyik legnagyobb feladatnak egy olyan átlátható szervezet felépítését érzem, ahol mindenki nyomon követheti, hogy az általa befektetett energiák – legyen az anyagi jellegű támogatás vagy kapcsolati tőke – mind a megfelelő célt szolgálják. Azt hiszem, az alapok felépítése szempontjából az első három hónap lesz a legkritikusabb, mire a szükséges viták lezajlanak.

Temesvár híres multikulturális hagyományairól. Hogyan érinti a projekt az itt élő kisebbségeket?

Először is én nem szeretem ezt a kisebbség-többség megosztást, nyomasztóan hangzik. Kisebbség helyett beszéljünk inkább etnikai csoportokról. Az egyik, még nem kiforrott elképzelés szerint pontosan rájuk épülne az alapkoncepció. Hangsúlyozom, még minden csak az ötletelés szintjén van, de körvonalazódik olyan elképzelés is, hogy például az esemény egy évére az egyes helyi etnikai csoportok amolyan kulturális nagykövetségeket hozhatnának létre a városban, amiben saját anyaországaik is segíthetnének, nem feltétlenül csak anyagi erőforrásokkal. Persze az erőforrásokhoz sokkal könnyebb úgy hozzájutni, ha nem az egyesület kéri őket, hanem a magyar, a német és a szerb etnikai csoport fordul segítségért a saját anyaországához. Egyébként személyesen is jó kapcsolatot ápolok több csoport hivatalos képviselőivel, mivel korábban részt vettem már multikulturalitáson alapuló projektben, magánszemélyként is sok magyar és német barátom van. Szerintem sajnálatos, hogy ebből a két etnikai csoportból, akik korábban az elitet alkották, tulajdonképpen felépítették a várost, nagyon sokan elvándoroltak. Ez magyarázható azzal, hogy mennyit szenvedtek a kommunizmus alatt. Sokan közülük hagyományosan magas szinten iskolázottak voltak, amit nem tudtak kihasználni. A közösségünk legfontosabb feladata e témában az, hogy ezen etnikai csoportoknak pozitív jövőképet, a hasznosság érzését és reményt adjunk. E reménynek a legnagyobb ellensége az elkülönítettség, ha a csoportoknak a tagjai elvesztik a kapcsolatot egymással. A legegyszerűbben akkor segíthetünk, ha összehozzuk őket, elősegítjük, hogy kommunikáljanak. Innen kezdve már csak annyi kell, hogy a jó ötletek mellé egynél több ember álljon.

Hogy néz ki a költségvetés, mekkora nagyságrendről beszélhetünk, és hogyan épül fel?

Régebben jelentős összegeket lehetett kapni az EU-tól, de újabban már csak az egymillió eurós Melina Mercuri-díj nyerhető el, ami a teljes összeg szempontjából szimbolikusnak tekinthető. Maga az Európa kulturális fővárosa cím nagy előnyt jelent az egyéb uniós forrásokért folytatott küzdelemben, de ez nem elég, ezekért a pénzekért is meg kell majd küzdeni színvonalas pályázatokkal. Ez az európai szint. A hazai források ennél már érdekesebbek. Amikor kiderült, hogy Nagyszeben nyert, a város vezetői bekopogtak Bukarestben az illetékesekhez, hogy „nézzétek, megvan a cím, szükségünk lenne még hatmillió euróra a homlokzatfelújításokhoz, ugye nem akartok szégyenben maradni?” (Nevet.) Azt hiszem, nekünk is – bár addig is megteszünk minden tőlünk telhetőt – nyernünk kell ahhoz, hogy jelentős forrásokhoz jussunk az államtól. A harmadik a helyi szint, én pillanatnyilag erre koncentrálok. Tizenhárom éve foglalkozom forrásgyűjtéssel különböző projektekhez, eddig hozzávetőleg 15 millió eurót gyűjtöttem a karrierem során. A legfontosabb, amit megtanultam, hogy az embernek legyen egy víziója, végezze a dolgát a megfelelő módon, tudjon minderről meggyőzően beszélni, és akkor meglesz a pénz is. A nagyságrendekről annyit tudok mondani, hogy eddig a legnagyobb költségvetés Lille-é volt, emlékeim szerint 80 millió euróra rúgott. Hogy volt ez lehetséges? Nem a város pénzét költötték, hanem az üzleti szférából hozták be a költségek nagy részét. Én is ebben hiszek. Annyira megbízható és vonzó projektet kell összeállítanunk, amiben az üzletemberek is lehetőséget látnak.

Gondolom, őket is csak a cím elnyerése után lehet megnyerni, hogy kinyissák a tárcájukat…

Nem, dehogy. Én sem a város pénzéből, hanem az üzleti szektorból előteremtett forrásokból kapom az egyébként teljesen átlátható, újságban közétett 1000 eurós havi fizetésemet. Vannak, akik szívesen áldoznak az ügyre, mert lehetőséget látnak benne. Temesvár nagyon sokat változott az utóbbi időben, és az üzleti élet is prosperál. Van egy gyönyörű városunk, tele műemlék épületekkel, amiket fel kell újítanunk. Már eddig is fontos, európai pénzt is használó beruházások történtek főleg a belvárosban, remélhetőleg létre fog jönni egy csodálatos sétálóövezet, ami nagyszerű színtér kulturális eseményekhez, csak azt kell kitalálni, hogyan indítsuk be a turizmust. A cím megszerzése kitűnő eszköz lenne ehhez, de – lehet, hogy túl lelkesnek fogok tűnni – úgy gondolom, ha nem nyerünk is – amiért persze a végsőkig küzdeni fogunk –, akkor is rengeteget elérhetünk azáltal, hogy újragondoljuk, újraszervezzük a várost és a közösséget működtető folyamatokat.