Diákszemmel a politikáról

Jól végzik-e munkájukat a romániai magyar EP képviselők? Keszler Erika egyetemista tartott előadást erről a „Bajnokok Ligája” Társadalomtudományi Konferencián, melyet a Max Weber Szakkollégium és a BBTE Magyar Szociológia és Szociálismunkás-képző Intézete szervezett Kolozsvárott. Kovács Mihály Levente azt vizsgálta, mivé alakulhatnak a pártok a jövőben. A konferenciáról Kustán Magyari Attila tudósított 2012/4. számunkban.

A legjobbnak ítélt erdélyi magyar egyetemisták mérkőztek meg, akiknek dolgozatait az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián díjazták. Számos érdekes, alaposan körbejárt témát adtak elő a zsűri és a közönség előtt; mi azok közül válogattunk, amelyek időszerűnek tekinthetők.

Képviselet a felszólalások tükrében Keszler Erika Romániai magyar érdekképviselet az Európai Parlamentben címmel tartott előadást. Sógor Csaba, Winkler Gyula és Tőkés László európai parlamenti képviselők EP-beli felszólalásai alapján igyekezett következtetéseket levonni. Arra volt kíváncsi, mennyire erős az erdélyi magyarok képviselete az Európai Unió szívében.Az előadó 173 felszólalást elemzett, s ezek alapján Sógor Csaba bizonyul a legaktívabb képviselőnek, 88 alkalommal szólalt fel; őt Tőkés követi 48, Winkler 37 megszólalással. A képviselők beszédeit témákra osztotta, ebből kiderült, hogy leggyakrabban a kisebbségpolitika kapcsán szólaltak fel, ez közel egynegyedét, azaz 21,97 százalékát képezte a beszédeknek. Szorosan ez után a külügyi témák következtek 19,65 százalékkal, de sűrűn szólaltak fel az EU működése kapcsán, gazdasági, monetáris kérdésekben, csatlakozási tárgyalások ügyében is. A kisebbségpolitikát szintén Sógor érintette a leggyakrabban, Tőkés tizenötször, Winkler háromszor beszélt a témáról – ő inkább a gazdasági kérdésekre koncentrált a parlamenti tevékenysége során. Keszler Erika azt is megvizsgálta, hogy az említett témán belül milyen problémákra hívták fel leggyakrabban képviselőtársaik figyelmét az uniós honatyák. A leggyakoribb gond a kisebbségekkel szembeni ellenséges magatartás volt, ezt követte az autonómia kérdése, a nyelvtörvény, a kisebbségvédelmi törvény, az anyanyelvhasználat lehetőségei. Az Európai Uniót sokszor bírálták a kettős mérce miatt, mivel a még nem tagállamokkal szemben kisebbségpolitikai elvárásokat támaszt, a már tagállamok rendezetlen konfliktusaira viszont nem fordít elegendő figyelmet. A kommunista örökség elleni küzdelem is felszínre kerül alkalomadtán, erről elsősorban Tőkés László beszélt.

A három képviselő egyaránt használta a „személyes érintettség stratégiáját”, felszólalásaik során felhívták a figyelmet arra, hogy maguk is a kisebbség részei, így szereztek legitimitást a véleményüknek. Azt szorgalmazták, hogy minden tagállam számára kötelező keretszabályozást dolgozzon ki az Unió, és tegye lehetővé az autonómia megvalósítását.

Az előadó arra is kitért, hogy szerinte a képviselők következetesek a munkájukban, arra azonban nem tud válaszolni, hogy őszintén végzik-e a munkájukat, vagy a választóbázisuk megtartásán dolgoznak-e. Elemzéseiből arra következtetett, hogy a lehető legtöbb módszert és lehetőséget kihasználják, amit a parlament biztosít arra, hogy a véleményüket hangoztathassák, a romániai magyarok helyzetét rendszeresen ismertessék a tagállamok képviselőivel.

Élet a pártok után Meglehetősen aktuálisnak bizonyult Kovács Mihály Levente előadása, ugyanis az utóbbi napokban Romániában zajló tüntetéseken gyakran az összes parlamenti párt elleni jelszavakat skandált a tömeg, arról viszont nem esik szó, hogy mi várható a jövőben. A politikai pártok a posztmodern világban című előadás erre a problémára keresett választ, azt állítva, hogy az emberiség új fejlődési szakaszba lépett, amely a politikumot is érinti.

A pártok fejlődését négy részre osztották: az első szakaszban éles határt húztak a párt és a társadalom között – az elitpártok korszaka volt ez –, a másodikban a párt kapocsként működött az állam és a társadalom között, a harmadik fejlődési szakaszban alkuszként, a negyedikben az állammal összefonódva létezett. Hogy az ötödik állomás milyen jellemzőkkel bír majd, erre kell keresni a választ.

A posztmodern értékek közé tartozik a természet védelme, a hierarchikus, központilag irányított intézményekkel szembeni kritika megfogalmazása, s a vallás is veszít fontosságából. Ezeknek a világnézeti változásoknak a következtében új társadalmi mozgalmak jelentek meg, így a környezetvédelem felerősödött, vagy egyre gyakoribb téma a homoszexuálisok közötti házasság – mindezzel párhuzamosan a politikai pártok népszerűsége hanyatlani kezdett. Ez abban is meglátszik, hogy a párttagság szerepe átértékelődik – csökken –, így a párt felépítése is változik. Ma már nem elsősorban tagokra, hanem aktivistákra van szükség, akiknek a befolyása inkább a kampányok során érzékelhető. Számos egyéb területen is érezhető az átalakulás: a pártok eltávolodnak a polgároktól, működésük elbürokratizálódik, állami támogatásokat használnak fel saját működésükhöz, idővel pedig csökken a polgárok bizalma irántuk, ami a választásokon való részvétel drasztikus csökkenésében is mérhető. Az emberek politikai pártokba vetett bizalma, saját életkörülményeik értékelése egyre romlik, 2011-ben a megkérdezett román állampolgárok 88 százaléka válaszolta azt, hogy szerinte rossz irányba halad az ország – ennél jobbak voltak a mutatók 1998-ban, holott akkor instabilabb kormányzással kellett számolni.

A hazai pártrendszerben is történnek változások; a román pártokban, illetve az RDMSZ-ben is megfigyelhető, hogy a fiatalok egyre inkább teret kapnak, a területi szervezetek egyre nagyobb autonómiával rendelkeznek, így a helyi vezetők döntenek az aktuális kérdésekben. Ennek ellenére kérdéses, hogy sikerül-e fennmaradniuk a pártoknak, hiszen időközben új típusú szervezetek jelennek meg, bár az a jövő titka, hogy ezek átvehetik-e valaha is a pártok helyét, ezzel ugyanis jelentősen felforgathatnák a politikai életet. Gyökeresebb változásokra van szükség ahhoz, hogy az általános elégedetlenséget csökkenteni lehessen, de azt még nem tudjuk, hogy képesek lesznek-e erre a pártok.