Békemenet békaperspektívából

„A határon túli magyar közösségekbe is ügyesen exportált hideg-polgárháború sosem fog elmúlni, ha az ott menetelő nemzettársaimra haragszom, vagy bármit is megtagadok az identitásom számára fontos értékekből csak azért, mert ők botor módon kisajátítják azokat nekem nem tetsző gondolatok jegyében.” Munkatársunk, Tasnádi-Sáhy Péter a január 21-i civil tüntetésen járva fogalmazta meg budapesti tapasztalatait az Erdélyi Riport 2012/4. számában.

Be kell ismernem, fideszes, pontosabban jelen esetben kvázifideszes tüntetések tekintetében nem vagyok tökéletesen ártatlan. Ha jól számolok, 2007-ben, megboldogult legénykoromban jártam már narancsszínű rendezvényen, méghozzá az öszödi beszédet követő március 15-én. No nem kifejezetten ideológiai szempontok vezéreltek, hacsak a forrongó ifjonti vér buja vágyai nem tekinthetők annak, amelyek egy ringó csípőt követve süketen és vakon, világnézeti szempontokat félretéve vezettek az Erzsébet-híd lábánál gyülekező tömegbe, merthogy a fent említett csípő tulajdonosa élőben óhajtotta magába inni az akkor méltatlanul ellenzékben senyvedő vezér szavait, én pedig a testi épsége felett bőszen őrködő dalia szerepkörében próbáltam pozicionálni magam.

Mivel nem vagyok jó szónoklatbefogadó közönség, ezért már akkor is inkább a körülöttem gyülekező emberekkel voltam elfoglalva, s máig élénken él bennem, mennyire elcsodálkoztam: kifejezetten kedves, a korskála széles spektrumát lefedő, jórészt értelmiségiekből álló, jól öltözött népség vett körül, akik 15 méterről is utánam adogatták az ügyetlenül elejtett napszemüvegemet, szóval azonkívül, hogy boldog révületbe estek a közmondásokban, népies fordulatokban és eget rengető nagy igazságokban nem szűkölködő beszédtől, nagyon is szimpatikus képet mutattak, mondhatni a nemzet színe-javának tűntek. Kifejezetten rosszulesett a gondolat, hogy ha esetleg ledobnám magamról a hallgatás óvó burkát, és kinyilvánítanám az övékétől (pontosabban a színpadon álló kackiás úriemberétől) ha nem is mindenben, de mégis jelentősen különböző nézeteimet, esetleg már nem is álldogálnának velem annyira szívesen vállt vállnak vetve.

E tapasztalatok birtokában látogattam el a kormányzó párt két kedvenc újságírója, a Magyar Demokrata című hetilapot vezető (és ennek okán a békemenetet lapja promotálására transzparensekkel és ingyenes példányok osztogatásával felhasználó) Bencsik András, illetve a szalon-antiszemitizmus és békebeli nacionalizmus kellemes légkörét sem nélkülöző magyarnemzetes Bayer Zsolt nevével fémjelzett január 21-i „civil” tüntetésre, mely olyan szempontból mindenképpen hozta a párttalansági minimumot, hogy fideszes zászlót egy darabot sem lehetett látni, és – ami előre is mély megnyugvással töltött el – senki sem kívánt szónokolni.

Az egész rendezvény kellemes sétának ígérkezett, végig az Andrássy úton, attól eltekintve, hogy számomra a kormánypárti és a tüntetés szavak semmi módon nem passzolnak egymással, de az ember ismerje saját határait: akinek már a fülkeforradalom is karcolja a hallójáratait, az ne próbálkozzon mélyebb összefüggések megértésével.

Szóval nem sokkal a meghirdetett gyülekezési időpont, azaz délután 3 óra előtt indultunk el az Oktogontól a feleségemmel (a békemenet 20. percében sikerült elveszítenem őt a tömegben, és csak órákkal később szállásunkon bukkantam rá), hogy gyalog közelítsük meg a Hősök terét, ahol érkezésünkkor már jócskán gyülekezett a többnyire trikolórt, elvétve árpádsávos zászlókat, jórészt angol nyelvű EU- illetve IMF-ellenes szlogeneket, illetve a személyi kultusz legszebb hagyományait felelevenítő „1989–2012! SZERETÜNK VIKTOR!!”, valamint „Hazánkért, a Nemzetért! Kormányunkért! Orbán Viktorért!” feliratok különböző változatait tartalmazó táblákat tartó nép, pontosabban annak leginkább az élete delén már túlhaladott része, merthogy az emlékeimben élő fiatal arcokból és babakocsis anyukákból nagyon keveset láttam. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a kisebb csoportosulások történeteibe bele-belehallgatva legalább olyan mennyiségben találkoztam a 40 évnyi kommunizmust megelőző időket, leginkább a Horthy-korszakot nosztalgiával felemlegető történetekkel, mint aktuálpolitikai témákkal. Én inkább az utóbbiakra koncentráltam, szerettem volna megérteni, hogy a közpénzből finanszírozott önkormányzati buszokon és a hosszú évek alatt felépített, olajozottan működő mozgósítási gépezeten kívül mi is hozott ide ennyi embert a rendszerváltást követő legnagyobb civil megmozdulásra. A témát érintő beszélgetésekből és a transzparensek szövegeiből kiindulva a következő kép rajzolódott ki előttem: van ugye a gonosz EU és az IMF, akiket kifejezetten az éltet, hogy a népek Krisztusát, az európaiság ezeréves letéteményesét, a magyart keresztre szegeljék mindenféle önző, internacionalista érdekektől fűtve, pedig az a szerencsétlen a küldetéstudatos kormányával és miniszterelnökével az élen nem csinált az ég egy adta világon semmi rosszat, és ez ellen minden jóérzésű embernek fel kell emelnie a szavát.

És ott a tömegben, a fáklyát tartó, népdalokat meg a székely himnuszt éneklő emberek között nem is tudtam ezért haragudni, akkor sem, ha egyoldalú, objektivitásnak még csak a szándékát is tökéletesen mellőző blődségnek tartom a történések ezen olvasatát. Merthogy szeretem én a népem ajkán kelt nótákat, és azt hiszem, a himnuszok is pontosan ott érnek, ahol kell, még akkor is, ha személyes ízlésemnél jelentősen teátrálisabb interpretációban hangzanak el, s kellemetlenül érint a jól érzékelhető elvárás, hogy a bordáim kalitján kívül is jelét adjam ennek. Még az önsorsrontó bugyutaságokat is le tudom nyelni a szólásszabadság jegyében, főleg ha nem kirekesztőek, és itt, ha nem is biztos, hogy szívből, de látványosan törekedtek ennek elkerülésére. Merthogy a határon túli magyar közösségekbe is ügyesen exportált hideg-polgárháború sosem fog elmúlni, ha az ott menetelő nemzettársaimra haragszom, vagy bármit is megtagadok az identitásom számára fontos értékekből csak azért, mert ők botor módon kisajátítják azokat nekem nem tetsző gondolatok jegyében. Nem neheztelhetek rájuk, amiért készen lenyelik a legmagasztosabbnak tűnő és legkönnyebben elfogadható magyarázatokat, és szívesebben menetelnek nemzettudatukban megerősödve, fáklyával a kézben, éneklik a Szózatot az Országház előtt, egy kilencven százalékuk által még csak el sem olvasott Alaptörvényt éljenezve, bízva a mindig tévedhetetlen vezér rájuk óvón boruló, ellenségeiknek viszont sallereket és kokikat osztogató erős kezében, mintsem a fejüket a homokból esetleg kidugva valami szörnyűséggel szembesüljenek. Főleg, mivel tudtommal az utóbbi 60 évben senki sem törekedett arra, hogy éretten, nyitottan és tárgyilagosan gondolkodó társadalmat neveljen belőlünk, pedig ez nagyobb feladat lenne, mint folyton változó ideológiák álarca mögé bújva kalandor játszmákba bocsátkozni.

Szerencsére a ki tudja, kik által és milyen pénzen odaszállított pár százas rommagyar küldöttség az – egy magyarországi belpolitikai eseményen nehezen értelmezhető – Erdélyi Magyar Néppárt logós táblákon kívül némi székely lényeglátást is hozott magával egy gyapjúkucsmás úriember személyében, aki a Kossuth téren többször elkurjantotta magát mellettem a tömegben: „Nagy a nyomás, Viktor, bírod-e?”

Nézze meg fotógalériánkat a facebookon!