Bulgakovi színházvarázs Molière-rel

A hatalom és a művészet – ha szükségük is van egymásra– összeférhetetlenek. Mások a törvényeik. Ez az ellentét bontakozik ki a Csíki Játékszín legújabb előadásában, a Képmutatók cselszövésében. A Porogi Dorka rendezte produkciót Szilágyi Katalin értékeli.

Bulgakov és Molière „egy cipőben jártak”, mindkét művész egy szigorúan cenzúrázott korszakban alkotott – előbbi Sztálin, utóbbi pedig a katolikus egyház és a francia felső osztály erős uralma és befolyása alatt. Bulgakov a Képmutatók cselszövésében elődje, Molière korát és történéseit megmutatva bírálja a szabad művészetet korlátozó, sőt – betiltott darabjait tekintve – elpusztító hatalmat.
Porogi Dorka előadásában a Napkirály (Veress Albert) őszintén kedveli Molière-t (Bogdán Zsolt), azonban az érsek és az egyházi hatalom cselszövéseinek hatására az uralkodó kénytelen megtörni és elengedni színházcsináló pártfogoltját. Jó hivatkozási alap erre a maga alkotta törvény. Holott Lajos láthatóan nem kedveli De Charon érseket (Fülöp Zoltán), kifigurázza, amikor az Molière Tartuffe-jére hivatkozva sátánnak nevezi a művészt. A király bólogat, szereti ő a vallást, Istent, mindenben egyetért, csak már haladjon tovább az érsek, mert rettenetesen unja. Lehet, ezért is adott az őt mindig szórakoztató Molièrenek még egy esélyt, hogy jóvátegye azt, amivel az érsek vádolja. Tanító bácsis hangnemben hívja fel a művész figyelmét az együtt elköltött vacsorájuk alatt, hogy az egyházat, tetszik vagy sem, tisztelni kell. Veress Albert hitelesen mutatja meg, hogy bár a király a földi hatalom megtestesítője, szabadsága sokkal korlátozottabb bármelyik alattvalójánál. Minden lépése közéleti esemény, a felkeléstől az öltözködésen és ebéden keresztül a lefekvésig. Bulgakov némi túlzással már az iróniáig fokozza helyzetét, még a szórakozásban, a kártyajátékban is segédje van: királyi székében ülve bólint és int a helyette játszó Félszeműnek (Vass Csaba), hogy hogyan játsszon, mekkora téteket tegyen. Mindvégig kimért, életunt, döntései korlátozottak, de van humora: felvilágosítja a hamiskártyás De Lessaque-ot (Kosztándi Zsolt), hogy a csalásért börtönbüntetés jár.
A rendező mintegy a hatalmi zsarnokság ellenpontjaként, Molière-t egy őszintén szerető, naiv, gyermeki ártatlansággal felruházott áldozatként állítja színpadra, aki társulatát és alkotásait próbálja életben tartani, vállalva a hízelgést, a talpnyalást, feláldozva büszkeségét és végül életét is. Bogdán Zsolt nem okozott csalódást a csíkszeredai nézőknek, a tőle elvárt tökéletességgel alakította szerepét. Már az első jelenetben egyértelművé válik, mekkora nyomás nehezedik rá, hogy minden tökéletesen sikerüljön a király előtt, izgatottan szalad utána, hogy elköszönjön tőle, az ebéd alatt pedig szinte láthatatlanná görnyedve alázkodik meg, mindaddig, amíg a király fel nem hatalmazza a művészt, hogy vessen neki ágyat, amikor gyertyákkal a kezében büszke, kihúzott testtartással vonulhat végig az érsek előtt: továbbra is a királyi pártfogást élvezve.
Molière-t több oldalról támadniuk kell vetélytársainak és az egyháznak, hogy Lajos megvonja tőle a kegyét. Kipattan a botrány, amely a művész vesztét jelentheti: a vérfertőzés bűnében él. A csíkiak előadása ezt megkérdőjelezi. Itt a főhős őszintén, teljes szívből szereti kedvesét, naiv, vak imádattal (percek alatt elfelejti, hogy félrelépett fogadott fiával) rajong Armande-ért (Kiss Bora). Nem tudja, a gyermekét váró asszony leánya, és nem a húga előző élettársának, lehet ő a kedvese apja. Előző szerelme, Madeleine (Szabó Enikő) sem bizonyos benne, ki leányának a nemzője. Molière nemhogy bűnösként jelenik meg, hanem a legsúlyosabb csapás sújtotta áldozatként, aki eltévelyedett, áruló fogadott fiának, Moirronnak (Pap Tibor) is képes megbocsátani. Már-már túlzás ez a belőle kicsorduló feltétel nélküli szeretet. Bogdán Zsolt alakításában az idős, megtört művész, aki gyermeke ölében reszketve, félelemmel telve várja a Félszeműtől ígért halált, olyan empátiát vált ki a nézőből, hogy legszívesebben felmennénk a színpadra és megölelnénk.
Az előadás arra próbál rávezetni, hogy a művésznek környezetével, korszakával, az idővel, a társadalmi elvárásokkal és az éppen uralkodó erőkkel szemben is meg kell őriznie önmagát. Molière halála végülis diadal: ott éri a vég, ahol és amiért élt – a színpadon.
A rendező az előadásban mindvégig hű maradt a dráma szöveghez és a korhoz, melyben játszódik, de nem minden jelenetet sikerül úgy felépíteni, hogy annak megmaradjon az ok-okozatisága. A sűrűn váltakozó rövid jelenetek és párbeszédek miatt nem mindig követhető a történet. Talán érdemesebb lett volna elhagyni vagy megvágni néhány mellékszálat, és erősíteni a fő dramaturgiai vonalat. Esetenként elmarad a hatás, nem teremtődik meg a feszültség, amely indokolná a további cselekményt. A Félszemű az Oltáriszentség Társaság székhelyén szinte érzéketlenül fogadja a hírt, hogy a gyűlölt Molière róla mintázta Don Juant, ellenben az előadás további részében meg akarja ezért ölni. Az Armandet-ot alakító Kiss Borát sem sokkolja túlzottan, hogy a nővére valójában az anyja, azaz lehetséges, hogy saját apjával hál. Holott ez az előadás egyik döntő pillanata kellene legyen. Míg az előadás kezdetben lassan, de izgalmasan bontakozott ki, a vége mintha a vártnál hamarabb érkezett volna.
Porogi Dorka mindvégig próbálta bevonni a nézőket a játékba, nagyszerűen oldotta meg forgószínpaddal a „színház a színházban” jeleneteket, így láthattuk, hogyan készülődnek a színészek a kulisszák mögött, valamint azt az előadást is, amit a közöttünk ülő Lajos királynak mutatott be Molière és társulata. Nem csak a színpaddal vonták be a résztvevőket a cselekmények forgatagába, többször játszottak a színészek a nézőtér sorai között, a Molière-t alakító Bogdán Zsolt is egy néző melletti széken adja meg magát és dobja el a kardját. A gond csak a csíkszeredai nézők többségének színházkultúrájával van, azzal, hogy nem nagyon mernek megfordulni, követni a nézőtéren történő játékot, ezért egy részük lemaradt néhány fontos, hatásos jelenetről. Másrészt viszont igaz, hogy sokkal izgalmasabb, ha közvetlen mellettünk zajlanak az események, de így sem tudjuk jobban átélni azt a kort, azt a környezetet a maga sajátos világával, a mi jelenünkben. Azokat a problémákat azonban, amelyek ma is aktuálisak, azt megértjük: Bogdán Zsolt nem csak a sorok között játszott, hanem úgy beszélt egy nézőhöz, mintha abban a halott Madeleine-t látná, és mi mind elhittük. Ezt nevezik a színház varázsának.

Csíkszeredai Csíki Játékszín

Bulgakov: Képmutatók cselszövése

Fordította: Karig Sára

Rendező: Porogi Dorka

Díszlettervező: Kupás Anna

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Zene: Veres Albert