Kossuth és Bãlcescu lebontotta a merev nemzetállami koncepciót

Az erdélyi származású kutatót, Miskolczy Ambrust beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár az 1848-49-es forradalom és szabadságharc erdélyi aspektusairól, magyar-román vonatkozásairól kérdezte. Többek közt arra is fény derül, miért mondta önmagára I. Miklós orosz cár, hogy a legnagyobb hülye a világon.

Az erdélyi románság életében a forradalom előtt is, a szabadságharc alatt is fontos szerepe volt a brassói román sajtónak. Tudtommal, professzor úr ezzel is foglalkozott?

Ez volt a szakdolgozatom, aztán a kisdoktori értekezésemet a brassói román-levantei kereskedő polgárságról írtam. A brassói román sajtó azért érdekes számunkra, mert liberálisabb, mint általában a kor román mentalitása. Azt a gondolatot próbálja meggyökereztetni, hogy ha megszerezzük a szabadságot, és a szabadsággal élni tudunk, akkor számos közös problémát tudunk megoldani. Amikor ez az úrbéri törvény megszületett, amely gyakorlatilag a parasztság felszabadításával járt együtt, akkor a brassói román sajtó feladta politikai semlegességét, és közeledett a Kossuth-féle állásponthoz. Nem véletlen, hogy a brassói román sajtó sokáig nem fordult szembe Erdély és Magyarország uniójával, s amikor szembefordult, akkor is az alkotmányos Ausztria gondolatát karolja fel, azon belül a magyar-román – úgymond – természetes szövetség gondolatát állítja előtérbe.

Amikor a kolozsvári diéta 48 márciusában megfogalmazta a maga dolgait, nagyon hamar elküldték Pozsonyba is. Ott megvolt a kellő érzékenység ahhoz, hogy az erdélyi sajátosságokat kellőképpen kezeljék?

Pozsonyban tűzoltás folyt. A mi forradalmunk egy hatalmas tűzoltás volt, kétségtelenül a jövő meglapozása. Pozsonyban már kezdettől fogva készültek az unióra, Magyarország számára ez létkérdés volt. Kezdettől fogva világos volt, nyílt titok, hogy Bécs Erdély és Horvátország felől akarja elfojtani a magyar forradalmat, s arra kényszeríteni a magyar felet, hogy az önállóság jelentős vívmányairól lemondjon. Jósika Samu az, aki Jellasicsot javasolja horvát bánnak, és arra készül, hogy Erdélyt valamiféle kaszárnyává alakítsák át. Tudniillik itt van a General Commando, a főparancsnokság, a sorkatonaság és a határőrök. Ezekkel adott esetben fel lehet lépni, erre készültek. Stratégiai túlélési kérdés volt. Az erdélyi sajátosságok rendezését viszont az erdélyi diétára bízták. Amikor a diéta összeül, akkor viszont a sajátos viszonyok megállapítását, az úgynevezett Unióbizottságra bízza. Igazában senki nem mer gyorsan lépni. A bizottság a maga módján jó munkát végzett, elismerte a román nyelvhasználati jogot a megyékben. Ezzel megelőlegezte azt, amit aztán Kossuth 1849. július 14-én a megbékélési tervezetben megfogalmazott. Mondhatni, ez egy lépés volt a „keleti Svájc” felé, hiszen komoly megyei autonómiáról volt szó, és a megyei autonómiákon belül a nyelvhasználatról. Az Unióbizottság munkálatainak jó visszhangja volt. De csak törvényjavaslat készült, az nem került az országgyűlés elé. Nicolae Bãlãþescu, a balázsfalvi Román Nemzeti Komité tagja azt írta Bariþiunak, hogy „a magyarok mindent megadtak nekünk”. Aztán úgy tűnt, hogy a magyar forradalmat sikerül elfojtani a kemény horvát támadással, s akkor jön az alkotmányos Ausztria, és etnikai tömbökbe lehet átcsoportosítani a tartományokat.

A románság hamar összegyűlt Balázsfalvára nemzetgyűlésezni. Nagyon sokféle, ellentmondásos indoklás, teória fogalmazódott meg arról, hogy miért is gyűltek össze, mit is akartak. Számomra eléggé konfúz ez az egész gomolyag…

Mindenki arra törekedett, hogy konfúzzá tegye, főleg a történészek. Amikor az Erdély története rám eső részét írtam, kiváló barátom, Spira György figyelmeztetett, ki ne mondd azt, hogy a románok korszerű önrendelkezési jogot követeltek, mert az ellenforradalom szövetségesei voltak. Ám valójában ezt követelték, amikor megfogalmazták, hogy nemzeti függetlenséget igényelnek. A kérdés az, mit akartak ők a nemzeti függetlenségnek az igényével? S itt már a román tábor természetesen, meghasonlott. Simion Bãrnuþiu kezdettől fogva arra számított, hogy osztrák-magyar konfliktusra kerül sor, pontosabban: „a császár szembefordul a királlyal”, nem tűri el a birodalmi centralizáció azt, hogy létrejöjjön egy önálló Magyarország, és kialakuljon egy perszonálunió, amelyen belül az osztrák kormány és a magyar kormány kvázi egyenlők. Ezt Bãrnuþiu, mint politikus felmérte. Abból indult ki, hogy a románok soha nem fognak a magyarokkal harcolni a társadalmi feszültségek miatt. A kiváló román történész, Silviu Dragomir a következőket írja Avram Iancuról szóló életrajzában: ha Avram Iancu ki is akart volna egyezni a magyarokkal, a parasztok akkor sem követték volna. Tudniillik ha elszabadulnak a paraszti vágyak és a paraszti egalitarizmus, akkor az pusztít. A cél ilyenkor: teljesen megsemmisíteni azt a felet, amelyik, úgymond minden nyomornak az oka. Nagyon jól megvoltak bizonyos szituációban a magyar földesurak és a román parasztok, hiszen megértették egymást. Elszabadul az egyenlőség szenvedélye, s akkor a paraszt felteszi a kérdést: miért nem lakhatok én a kastélyban? Ezzel vége, kitör a polgárháború. A román politikai elit felismerte közben, hogy az egységes Ausztrián belül, ha Magyarországot is szorosabban betagolják a birodalomba, a román nemzeti fejlődésnek jobb esélyei lesznek. És egy olyan programot próbálnak kialakítani, amely egyszerre nyitva hagyja a lehetőséget a magyar kormányzattal való egyezkedés és az osztrák kormánnyal való egyezkedés számára. Sajnos, elszabadultak a szenvedélyek, Mihálcfalván megtörtént az összecsapás, a székely határőrök a karhatalom nevében léptek fel.

Külön tragédiája a történteknek, hogy ez volt az első fegyveres incidens Erdélyben, és épp a székelyek, akik rövidesen a szabadságharc katonái lettek, léptek fel Puchner generális parancsára az önkényesen földfoglaló román jobbágyok ellen.

A Guberniumnak nem volt más lehetősége, mint a székely határőröket felhasználni, mert ők lojálisak voltak. Nota bene, a főhadparancsnokság is vigyázott arra, hogy a székely határőrök kerüljenek arra a vidékre, ne pedig sorkatonák. Hadd legyen egy kis konfliktus… Mindenki egy kis konfliktusban „utazott”, és mindenki félt a nagy konfliktustól. Puchner mindvégig halogatja a kemény fellépést a magyar kormány ellen, neki ott vannak Baranyában a birtokai, fél a konfliktustól. Ki tudja, mi lesz, attól tart, hogy ebből galíciai jellegű vérengzés lehet, és lett is. Tehát robbanásig feszült helyzet volt, sok tragikus következménnyel.

Már beszélgetésünk elején is szóba jött, hogy Ön a nemzeti mitológiákkal is foglalkozott. Pikáns részlet, de nem közismert: a már említett paraszti „üdvtan” része volt az, ami már II. József és Horea idejében is előjött, de most más vonatkozásban és más csomagolásban: „a jó uralkodó” mítosza. Abban reménykedtek, főleg a Nyugati Szigethegység mócai, hogy a császár közbelép az érdekükben…

Pontosabban „a jó császár” mítosza. Érdekes módon a románok – többek között – a népet egyébként alaposan sanyargató Nopcsa báróról tartották azt, hogy most megjelent a „crai”, jönnek a „crãiºor”-ok, s azok majd igazságot szolgáltatnak.

És Nopcsa László főispán el is ment Balázsfalvára, ahol Vasilie Nopcea néven a román nemzeti tanács tagja lett, korabeli vélemények szerint a bécsi udvar beépített embereként…

Minden paraszti mozgalom az uralkodóval legitimálja magát. Mert kell lennie Isten földi helytartójának, aki az ő javukat szolgálja. Mondjuk, hogy így hittek, meg úgy hittek a jó uralkodóban. De ez is egy politikai konstrukció, és sokan tisztában voltak vele. Például 1784-ben a hátszegi vásáron még augusztusban olyanokat mondanak, ha felöntenek a garatra egyes atyafiak, akik ott erőszakot forralnak, hogy „ha nem ad nekünk a császár fegyvert, majd kapunk a cártól!” 1850 után a román parasztok olyan nyomdafestéket nem tűrő dolgokat mondanak a császárról, amiket a papír nem bír el. De politikai konfliktushelyzetben nincs más lehetőség, mint a császári akaratra apellálni. A regáti történészek – például Iorga – nem is értették az erdélyi románok császárhűségét. Gondoljunk arra, hogy az első világháborúban az erdélyi románok – egyedi esetek kivételével – mindvégig lojálisak voltak a monarchiához. A legitimációs erő az identitásuk részévé vált.

Olvastam valahol, hogy a „majd a cár, majd az oroszok” típusú mítosz még a székelység körében is terjedt.

Igen, kellett egy olyan erő, amivel ellensúlyozni lehet a fennálló hatalmat, hogy igényeiket érvényesíteni tudják. Felborult a világ, ilyenkor minden hiedelem lehetségessé válik, népmesei figurák lépnek a színre. A baj az, hogy a mai mentalitásunkkal nem igazán értjük meg, erről a források csak elszórtan beszélnek. Ezt mindenki tudta abban az időben, de csak utalásszerűen beszéltek róla. Nem volt inkvizíció, amelyik alaposan kifaggassa az embereket, nem voltak szociológusok, akik mikrofonvégre kapják őket.

Kezdetben kevésbé volt nemzeti jellege a románság mozgalmának, inkább szociális. Mennyire befolyásolhatták a közhangulatot, illetve a két fél közötti feszültség szítását, hogy egyéb legendás elemek is kezdtek terjedni? Főleg óromániai körökből kiindulva, az egységes Dáciának a visszaállításáról, magyar részről pedig a sajtóban voltak olyan megnyilvánulások, hogy majd kelet felé, a román fejedelemségek felé kell a Magyar Királyságnak terjeszkednie. Ezek behatoltak a köztudatba?

Ami a köztudatot illeti, ha ez alatt a nagy tömegek tudatát értjük, nem igazán reagált ezekre. A népek a saját életüknek, háztartásuknak az egyensúlyát akarták biztosítani, helyreállítani, s ha elszabadulnak a millenáris gondolatok, akkor valamiféle teljes bőséget, egyenlőséget akarnak életbe léptetni. A nemzet az egy értelmiségi konstrukció, mindenki azt hall ki abból, amit beszélnek az emberek, amit akar. A balázsfalvi gyűlést Alecu Russo nyelvi komádiának nevezte, mert szerinte senki sem értette a résztvevők közül ezeket a magas eszmefuttatásokat az alkotmányásságról. Ma sem.

Így volt ez Gyulafehérváron is?

Ez mindig is így lesz. Egy elit az, amelyik megpróbál valamilyen formában irányítani. De ennek az elitnek igazodnia kell a néphez, a népi hiedelmekhez és a tömegmozgalmak irányultságához. Jellemző, hogy 1848 őszén Naszódon nincs szükség semmiféle értelmiségi közbenjárásra, amivel a környékbeli népet Urban ezredes fegyverbe tudja állítani a magyar kormány ellen. Sőt, magyar parasztok is lelkesen mennek, hogy megkapják az úgynevezett pazsurát, hogy ők az osztrák kormánnyal tartanak. Annak ellenreakciójaként, hogy a magyar fél elindítja a katonai toborzást. Európai tapasztalat, hogy a parasztok nem szeretnek katonáskodni, hiszen összeomlik a paraszti háztartás, ha onnan a munkaerőt kiemelik, és elviszik katonának. Ez egy természetes reakció volt. Nehéz sémákban a történeti valóságot leírni. És nehéz azt mondani, hogy a román parasztnak nincsenek nemzeti érzelmei, mert alapvetően a magyar felet egy valami lepte meg, és a szászokat is. Az, hogy a román értelmiségi és a román paraszti rétegek összeforrtak a nemzetiség érzésében. Az egyik szász képviselő azt mondta, hogy „mint az ördög a disznóba, úgy bújt beléjük a nemzetiség lelke”. Ez nem egy szép megjegyzés, de jól jellemzi azt, hogy hirtelen értelmiség és nép összeforrott. A népnek „ügyvédre” volt szüksége. Gondoljunk arra, hogy az 1840-es években Varga Katalinhoz mennyire ragaszkodott az érchegységi nép. Varga Katalint Andrei ªaguna püspök vonta ki a forgalomból, Katalin helyét foglalják el a román ügyvédek, diákok, Avram Iancu legendás hőssé válik. Ha megváltoznak az idők, beköszönt a békésebb időszak, akkor ezeknek az embereknek a szerepe lényegesen csökken.

Az is jellegzetes epizód volt, hogy mielőtt a nagy orosz betörés megtörtént volna, amikor Bem sikeres erdélyi hadjárata elkezdődött, Puchner egy román és egy szász küldöttet indított Havasalföldre a cári sereg főparancsnokához támogatásért. Hogy ne hivatalosan kérjék fel az oroszokat, hanem ez a két náció kérjen segítséget.

Amikor a cár 1848 novemberében meglátta az osztrák haditerveket, azt mondta: előbb-utóbb be kell avatkoznunk. Viszont az osztrák fél hiúságát sértette, hogy segítségért könyörögjön, ezért használta fel a szászokat és a románokat. És nota bene, ªaguna püspököt küldték ki. Meg kell mondanom, ªagunának ezért nem akarnak Magyarországon szívesen szobrot állítani – jómagam sem –, mert behívta az oroszokat. Az egész egy végzetes tévedés volt. A cár, amikor a magyarok felajánlják Konstantin nagyhercegnek a koronát, azt írja Paszkievicsnek: „ebből is látszik, hogy a magyarok milyen ostobák”, amikor viszont kitör a krími orosz-török háború, és az osztrákok nem segítenek, akkor a cár fogja Ferenc József szobrát, odaadja a szolgájának, és azt mondja „látod, Iván, én vagyok a legnagyobb hülye a földön, hogy ezeknek valaha is hittem.”

Néhány szó erejéig térjünk vissza 1849 nyarára. Tragikus, hogy mire Kossuth és Bãlcescu meg tudtak egyezni, és az országgyűlés elé került az egyezség, már szó sem lehetett a gyakorlatba ültetéséről, hiszen csak hetek, inkább napok voltak hátra Világosig…

Igen, de ők ezt nem tudták. Arra számítottak, hogy kirobbanhat egy keleti háború, olyasmi, ami 1853-ban ki is robbant. Feltételezték azt is, hogy Anglia esetleg nem tűri az orosz térhódítást a Balkánon. Nem lehet a jelentőségét megbecsülni ennek a fejleménynek. Kossuth és Bãlcescu 1849. július 14-én írja alá azt az államközi szerződést, amelyben Románia neve diplomáciai iratokban először szerepel. 1789-ben július 14-én rombolták le a Bastille-t, nekünk talán meg lehetne ünnepelnünk azt, hogy a merev nemzetállami koncepciót 1849. július 14-én ennek az okmánynak az aláírásával, románok és magyarok közös javára jelképesen lerombolták.