„New Yorkban is európai módon állok a zenéhez”

Bartal Zsuzsanna 1986-ban született Temesváron. Tanulmányait a Ion Vidu Zenei Líceum elvégzése után a Conservatoire National Supérieur de Musique-ban folytatta Párizsban és Lyonban, jelenleg a New York-i Yale egyetem tanársegédje. Számos nemzetközi versenyen ért el előkelő helyezést, fellépéseit világszerte siker kíséri. Temesvári koncertje után Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.

Tudom Önről, hogy Temesváron született, és itt, a mai koncert helyszínén, a Ion Vidu Zenei Líceumban kezdte meg tanulmányait nyolc éves korában. Vannak zenével kapcsolatos emlékei korábbról is?

Igen, vannak. Az enyém egy olyan szempontból szokatlan történet, hogy jellemzően mindenkinek, aki erre a pályára adja a fejét, a családjában van valaki, szülő, esetleg nagyobb testvér, akit hallott otthon játszani. Nálunk nem volt ilyen. Pontosabban a nagyszüleimnél volt egy zongora, amin az egyébként ügyvédként praktizáló nagyapám játszogatott korábban, de én ezt már nem hallhattam, tehát valószínűleg a szoba sarkában némán megbúvó hangszer bűvölhetett el. Az bizonyos, hogy éveken keresztül nyúztam édesanyámat, hogy zongorázni szeretnék, és végül 8 évesen nekikezdtem a tanulásnak.

Már az elején megmutatkozott a tehetsége, pozitívak voltak a visszajelzések?

Hát nem beszélhetek a tanáraim nevében, de mondhatni igen. Én az általános gyakorlathoz képest viszonylag későn kezdtem, de gyorsan sikerült behoznom a lemaradást. Tizenegy éves koromra már két országos versenyen is indultam, az elsőn második lettem, a következőt pedig megnyertem úgy, hogy az összes hangszerre szóló nagydíjat is sikerült elhoznom. Ezek után már anyukám is látta, lehet jövője ennek a dolognak és beleegyezett, hogy a német tannyelvű Lenau Schule-ból – ahonnan nem igazán akartak elengedni - átiratkozzak a Ion Vidu-ba.

Gondolom innen még nem vezetett egyenes út Franciaországba, majd az Egyesült Államokba. Bizonyára sok tanulója van ennek az intézménynek, akik nem egy francia konzervatóriumban folytatják tovább a tanulást.

Visszatekintve könnyű elsorolni, hogy ezt és ezt sikerült elérni, de kemény elhatározás kellett a sikerhez, és azt hiszem, kellő mennyiségű szerencse is. Persze a tanáraimtól minden támogatást megkaptam, de aztán egy németországi versenyen találkoztam egy professzorral Karlsruhe-ból, aki felajánlotta, hogy tanít, így 13 és 15 éves korom között kéthavonta egy hetet nála töltöttem, ez nagyban hozzájárult a fejlődésemhez. Aztán minden nyáron sikerült valamilyen módon eljutnom külföldi kurzusokra, aminek megint sok ismeretséget köszönhetek.
A zongora esetében a tanár-diák viszony nagyon személyes kell legyen, emellett ahhoz, hogy működhessen, a zenei, művészi elképzeléseknek is egyezniük kell. Én azért akartam Párizsba menni, mert egy nyári kurzuson találtam egy embert, akivel azt éreztem, mindez megvan, és ő történetesen ott tanított. Persze a felvételi nehéz volt, százötvenből csak ötünket vették föl, de a jelentkezők számáról szerencsére a tanárom „elfelejtett” tájékoztatni, hogy ne izguljak túlzottan. A lényeg, hogy végül sikeresen abszolváltam a vizsgát, bejutottam és hat évig ott tanultam.

Hogy működött ez infrastrukturálisan, könnyű volt megszervezni az ottani életét? Van egy olyan érzésem, hogy nem fogadnak feltétlenül tárt karokkal egy Bánságból odacsöppent lányt…

Ez pontosan így van. Sőt, én erős hátrányból indultam, mivel ott bármilyen szociális alapú állami ösztöndíjnak az az alapfeltétele, hogy a szülő vagy közeli hozzátartozó Franciaországban adót fizessen. Tehát az a paradox helyzet állt elő, hogy bár az anyagi helyzetem jócskán alulmúlt minden apellálót, mégsem voltam jogosult a támogatásra. Így ezt nekem kellett úgymond kiizzadni.
Nyertem magánösztöndíjakat, például a Yamaha-tól és a Nadia Boulanger Alapítványtól, meg koncerteztem, további versenyeket nyertem, de a legelején nagyon nehéz volt a helyzet.

Azóta sikerült még tovább lépnie, most a New York-i Yale Egyetem tanársegédi posztját tölti be, ami már jelent némi biztonságot. Ez az irány az egyetlen lehetőség? Hogy épül fel a 21. század elején egy szólózongorista karrierje?

Manapság egy zongorista előtt nagyjából három lehetséges út áll. Az egyik, hogy folyamatosan utazik koncertről koncertre a világban, ennek szenteli az életét, ebben az esetben sosincs megállás. A második lehetőség, amit én is választottam, hogy a koncertezés mellett vállal valamiféle tanári állást is, ami biztosít egy kis anyagi biztonságot, bár nem ez a fő forrás, és főleg némi nyugalmat magánéletre és a feltöltődésre. A harmadik a tanári pálya fellépések nélkül, ez a legnyugodtabb megoldás.

Ön nagyon fiatal, és tudtommal a tanítás egy viszonylag új szerepkör az életében. Hogyan boldogul vele?

Két éve vagyok New Yorkban, ebből az utóbbi egy évben vannak tanítványaim is. Ez valóban egy új próbatétel, főleg, hogy az egyetemisták nem sokkal fiatalabbak nálam. Nem könnyű megtalálni a megfelelő egyensúlyt a tisztelet kivívása és a kellő empátia, közelség biztosítása között. Fontos, hogy az ember felkészült legyen, aztán ha megszületik a bizalom, akkor már megy minden a maga útján.

New Yorkról szokták volt mondani, hogy a leginkább európai város a tengerentúlon. Hogy működik az ön európaisága, sőt kelet-európaisága ebben a közegben?

Sokszor szokták az Államokban említeni, hogy nagyon európai módon állok a zenéhez. Ez nem minőségbeli különbség, csak puszta tény. Amerikában nekem nagyon tetszik, hogy hatalmas hangsúlyt fektetnek az egyéniség kibontakoztatására, az önkifejezésre, viszont ezzel át is lehet esni a ló túloldalára. Én ennél egy rafináltabb, mondhatni intellektuálisabb hozzáállást vittem magammal az öreg kontinensről, szóval ez a veszély nem fenyeget. Most nagyon érdekel, hogy miként lehet ezt a kétfajta közelítésmódot optimálisan ötvözni egymással. Azt viszont tény, hogy New York-ban és környékén rendkívül fejlett a kultúra, amiből nagyon sokat lehet fejlődni, gazdagodni.

Önnek kiváló rálátása nyílik a tengerentúli művészeti képzésre. Mennyi igaz abból, hogy a hallgatókat meglehetősen marketingközpontúan nevelik?

Odaát ehhez is, mint mindenhez, pragmatikusan közelítenek és nyíltabban kimondják, de mára az egész művészetet, nem csak a zenét, akkor is áthatja ez a szemlélet, ha nem beszélünk róla. A koncerteken képek, videófelvételek készülnek, a lemezeket borítóval adják el, kint erre odafigyelnek. Sokan vagyunk a szakmában, valamiféleképpen érvényesülni kell, ez is egy eszköz hozzá.

Ön hogy áll ebből a szempontból? Van dizájnos honlapja, lemezei?

Igen, van egy elég jó honlapom, a lemez pedig a nagyon közeli jövő terve, főleg, hogy koncertek után elég sokan kérdezik, hol lehet venni. Még el kell dönteni, hogy milyen tematika szerint állítsam össze, de hamarosan ez is meglesz.

Az USA-ban Bartókot kedvelik, ön pedig ugye bánsági, és szerepel a repertoárján…

Igen, én is arra tippelek, hogy végül mellette fogok dönteni.

Beszéljünk kicsit a jövőről. Hosszabb távon marad New Yorkban, vagy visszatérne Európába? Gondolom a hazatérés, a megfelelő infrastruktúra híján nem igazán jöhet szóba.

Tény, hogy a komolyzene nem működik megfelelő infrastrukturális háttér nélkül, itthon pedig nem vonz annyi érdeklődőt, hogy a befektetés megtérüljön.
Nagyon jól érzem magam Amerikában, de a szerződésemből még hátralévő egy év után azt tervezem, hogy visszaköltözöm Párizsba. Úgy hiszem, sikerült Amerikában elég sok ismeretséget kialakítanom, így bármikor visszamehetek koncertezni, zenészbarátokkal együtt dolgozni, de erősen kötődöm Európához. Az még kiderül, lesz-e itt is tanári állásom, amiről még nem tudni, hogy mennyire tart majd egy helyben, de ez még a jövő zenéje.