Mozimustra: Mungiu&Fliegauf

Az európai filmkultúrában a román és magyar alkotásokat rendszerint értékelik. A tavalyi év terméséből Kustán Magyari Attila két olyan filmet mutat be, amelyeket akár egy országban, ugyanazon rendező is készíthetett volna.

Ahol mindenki bűnös: Dombokon túl

Mintha nem is színészek játszanák Cristian Mungiu tavalyi alkotását, hanem magát a filmet inspiráló Vaslui megyei tragédiát örökítették volna meg. A Cannes-i Fesztivál legjobb forgatókönyvét elnyerő Dupã dealuri (Dombokon túl) egy nyolc évvel ezelőtti ördögűzés során elhunyt lány történetét dolgozza fel, akit a mozivásznon Alina (Cristina Flutur) testesít meg. A németországi évek után hazatérő Alina régi, az árvaházban megismert barátnőjével találkozik a moldvai falu kolostorában, Voichiþa (Cosmina Stratan) itt igyekszik meghúzni magát. Alina és Voichiþa régen szerelmesek voltak egymásba, emigrációból visszatért kedvese számára azonban már nincs hely a szívében a hithez forduló lánynak. Alina helyet kap a kolostor életében, de folyamatos konfliktusokat generál. Nem tud beilleszkedni a külvilágtól elzárkózva élő, babonás közösségben, rohamai vannak, s hiába viszik kórházba, a skizofréniát diagnosztizáló orvos is az imát javasolja gyógyír gyanánt.
A filmet már ezért sem lehet az ortodox egyház egyértelmű kritikájaként nevezni. Nem csak a babonás kolostori környezet árt a lánynak, hanem a szekuláris világ nemtörődömsége is. Betegségére mindenki legyint, az orvosok, az egykori nevelőszülők, így nem csak a természetes szülők hiánya miatt árva, hanem egy egész társadalom hagyta magára. Amikor rohamai a végső fokra érnek el, az egyházi emberek saját eszközeikkel próbálnak segíteni rajta: ördögűzéssel. A lányt megkötözik, napokig éheztetik, imádkoznak érte, végül a pap döntésére az orvostudományhoz fordulnak. Már későn.
Valójában mindenki bűnös, aki részt vett Alina halálában. A kolostor lakói, mert a lány problémáit tévesen diagnosztizálták, dogmáktól vakon, a világi emberek pedig, mert mielőbb szabadulni akartak tőle. Gazdag két és fél órás élményre készülhetünk fel: az egyház 21. századi szerepét, a társadalmi elidegenedést, a szülők, barátok nélkül maradt ember sorsát, két lány viszonyát követhetjük nyomon, olyan élethűen, mintha magunk is köztük élnénk.

„A cigánygyerekeknek van egy szomorú tulajdonsága: felnőnek.” Ez a csípős mondat a vidéki rendőr szájából hangzik el, aki pesti kollégáját oktatja Fliegauf Bence berlini Ezüst Medvével, s a magyar filmkritikusok díjával értékelt tavalyi filmjében. Magyarországon 2008 és 2009 között cigányok lakóházait támadták meg, rárontottak, s rálőttek a bent élőkre. Hatan haltak meg a támadások során, félszáz ember volt közvetlenül érintett. A magyar rendező filmje nem kapcsolódik közvetlenül, de inspirációt merített a tragédiából. Hétköznapi emberekből verbuvált szereplői mindennapi életüket élik: a kislány iskolába jár, hazatértekor a többeken próbál segíteni. Az alkoholmámorban fetrengő szomszédos családanyának gyógyszert visz, kislányát megfürdeti, ápolja. Fiútestvére az erdőben, egy elhagyatott helyen titkos új életet mímel: összehordott tárgyakkal rendezi be a zugot, amikor egy barátja rátalál, hellyel és kávéval kínálja – hiszen ez az ő kis birodalma.
A szomszédos családot, Lakatosékat már lelőtték egy éjjelen. A közösség fél, a néző által követett család tagjai csak abban reménykednek, hogy hamarosan az édesapa után mehetnek Torontóba. Hogy elmenekülhetnek onnan, ahol vadásznak rájuk.
Nyomasztó másfél órát élhetünk végig: a cigánysor leplezetlenül agresszív és nyomorúságos mindennapjait, a félelmet, amit nem mutatnak ki, de tekinteteikben végig ott rejlik. Amikor a nap véget ér, a gyerekek pedig lefekszenek, nem is tudnak elaludni. Az édesanyjuk érzi ezt, és odaszól: „csak a szél, aludjatok”. Az utolsó tíz percben tudjuk meg: nem csak a szél volt.