A döntés súlya

A budapesti Tünet Együttes visszajáró vendégnek számít Temesváron. Az elmúlt két évben a TESZT programjában, idén közvetlenül a fesztivál előtt mutatták meg egy produkciójukat a Csiky Gergely Színház közönségének. A Voks című előadáson Tasnádi-Sáhy Péter igyekezett helyes döntéseket hozni, már amennyire lehetőségei engedték.

A fényképeket Bíró Márton készítette

Unalomig ismert mondás: a demokrácia nem tökéletes, de senki nem talált ki még ennél jobbat. Hogy az emberiség görög emlőkön nevelkedett része miért tér vissza időről időre ehhez az államformához, bizonyára csak soktényezős képlettel adható meg, de a szabad akarat eszménye, mint emberi önmeghatározásunk egyik lényegi eleme, fontos tényező kell legyen a formulában. Arról, hogy döntéseinkben mekkora mozgástérrel rendelkezünk, sokan elmélkedtek már, más és más kimenetekkel. A lista igazán hosszú Arisztotelésztől kezdve, Szent Ágostonon és Spinozán át, Kantig és Schopenhauerig, hogy csak a nagy neveket említsük, de a jelen különböző tudományterületeken működő koponyáit sem hagyja nyugodni a kérdés. Közülük Benjamin Libet idegélettannal foglalkozó kutató kísérletei kimutatták, hogy a tapintási ingereket fél másodperces késéssel fogjuk fel, mint ahogy az az agyunk elsődleges érzőközpontjába bekerül, a látásnál pedig még nagyobb a csúszás, tehát számos esetben kizárt, hogy az érzékszerveink által közvetített információkon nyugvó döntéseink – teljes mértékben – tudatosak legyenek.
Ha ezeket az eredményeket figyelmen kívül hagyjuk, és fenntartjuk, hogy fizikai és mentális felépítésünk alapján alkalmasak lehetünk szabad akaratunk korlátlan gyakorlására, környezetünk még mindig meggátolhat ebben bennünket, akár egy demokráciában is. Hányan vannak, akik a szavazólapon nem találnak olyan pártot, amelyik elveiknek, jövővel kapcsolatos elképzeléseiknek megfelelően alakítaná hazájuk sorsát, és a kisebbik rossz elvén húzzák be az ikszet, ha egyáltalán elmennek szavazni? Vagy egy egyszerűbb, mindennapi példa: a látszólag bőséges kínálat ellenére hányszor nem találunk kedvünkre való tévéműsort, de hogy a valóságot legalább egy időre kizárjuk, hagyunk mindenféle kétes minőségű információt az agyunkba férkőzni? Le tudjuk pontosan írni, hogy milyen mechanizmusok alapján, milyen finomabb vagy durvább manipulációknak engedve hozzuk meg ezeket a kényszerpályán mozgó döntéseket? Egyáltalában a többségi akaraton múló ügyek alakításában milyen súllyal nyomnak a latba a tudatosságra legalább törekvő állampolgárok, és mennyit azok, akik csak a közbeszéd formálta pillanatnyi hangulataik szerint élnek demokratikus jogaikkal? Mikor érkezik el az a pillanat, amikor egy közösség látszólag szabadon hozott döntései a döntés jogának elvesztéséhez vezetnek?
A Tünet Együttes Voks című interaktív politikai táncszínháza – a társulat hagyományainak megfelelően – nem kínál válaszokat a fenti kérdésekre, viszont olyan környezetet teremt, amelyben mélyen magunkba nézve közelebb kerülhetünk hozzájuk. A Szabó Réka rendező-koreográfus által felépített színházi kísérlet alapszinten viszonylag könnyen leírható. Minden néző kap egy távirányítót, melynek két állása közül választva eldöntheti, hogy adott pillanatban a színpadon zajló eseményekre kíváncsi, vagy az 1938-1944 közötti időszak médiaterméséből Peer Krisztián dramaturg által összeválogatott hanganyagot hallgatná inkább. Az előadás nagyobbik részében a többség akarata dönt, ez által miden alkalommal új előadást eredményezve.
Hogy ezen kívül mi történik pontosan a játékidő alatt, azt már sokkal nehezebb körülírni. Egy dolog biztos, folyamatosan manipuláció áldozatai vagyunk, melyhez a média primér eszközkészlete szolgáltat muníciót. A koncepció legnagyobb bravúrja talán az, hogy ezek az elemek, mint például a testiség, az erőszak vagy az identitástudatot bombázó információk a mozgás nyelvén megfogalmazva végül bonyolult metaforarendszerré állnak össze, mindig más-más jelentéstartalommal felruházva.
Már rögtön az előadás elején egy nő csendben levetkőzik, és egy széken ülve invitál bennünket, fáradjunk beljebb az otthonába, ez által még hosszú percekre garantálva a színpad fölényét a hírekkel szemben, de meztelensége teljesen céltalan. Később egy másik nő is elkezdi levenni a ruháit, de az így felkeltett figyelmet arra használja, hogy végigmondhasson egy fontos monológot a döntéseink súlytalanságáról, aztán meztelenségét - egy rongybaba játékba hozásával - teljesen áthangolja a női test megmutatásából valamiféle gyermeki csupaszsággá. Végül mindkét meztelenség közvetve vagy közvetlenül erőszakba torkollik: pár szituációval később a széken ülő nő képe visszatér, bár már felöltözött, lábait durva kezek próbálják széttárni, a majdnem ruhátlan kislányt is addig egzecíroztatják, míg a hírekre nem kapcsolunk. Mindezektől függetlenül már korábban elcsattan egy céltalan pofon, mi mégis azt hisszük születik belőle valami, ezért igen hosszasan kénytelenek vagyunk nézni, ahogy pár egymással szemben állva rágógumit fúj. Szépen felépített impulzus sorozatok ezek, melyek hatására az ösztöneink, a tanult erkölcsök és az átejtettségünkön háborgó önérzetünk, számos másik tényezővel kiegészítve, folyamatos harcot vívnak a kapcsolón nyugvó ujjunk felett gyakorolt hatalomért. Személy szerint először azért kapcsolgatok, mert élvezem, hogy megtehetem, nézem, ahogy a felfüggesztett kijelzőn a számom a színpadot jelentő zöldről, a híreket preferáló kékre vált. Később, főleg a fenti határhelyzetekben, igyekszem leginkább etikus döntéseket hozni, de hamar rájövök, még akkor sem lenne ütőkártya a kezemben, ha a döntés joga egyedül engem illetne: a Horthy-éra sötétebbik feléből összeválogatott, a mai magyar valósággal sokszor gonoszul egybecsengő hírek nem jelentenek menekvést, sőt kifejezetten ijesztő, ahogy személyes kis dilemmáim akaratlanul is összekapcsolódnak egy vészterhes kor mindennapjaival. Erre az érzésre csak ráerősít az előadás általam detektált harmadik nagy gondolati egysége: ahogy az ad hoc beszűrődő hírekben egyre nagyobb szerepet kap a nemzetiszocializmus térnyerése, az előadás kezdetén szórakoztató jelleggel felmutatott néptánc gála mozdulatai fokozatosan görcsös rángatózássá egyszerűsödnek.
Bár a színpadon zajló események nem állnak szoros kapcsolatban egymással, mégis jól érzékelhetően haladunk a tragikus végkifejlet felé, melynek dramaturgiáján egy nagyon erős asszociációs sorral vezetnek végig az alkotók, leképezve, hogy mi nézők az előadás adott pontján éppen miképpen viszonyulhatunk saját döntési lehetőségeinkhez (aktuális véleményünkhöz, tudatunk finom rándulásaihoz). Mikor még vidáman kattintgatom a távirányítót, egy férfi tenyerei közt igazgyöngy villan, szabadon játszik vele, szájába veszi, kiköpi, feldobja, elkapja, néha elrejti azt. Mikor már a tudatos döntéseimmel bajlódom, a kis színes gömbökből több is előkerül, a táncosok testhajlataikban próbálják tartani őket, ezáltal mozdulataik bekorlátozódnak, de ennek feszültségét a már említett szituációban feloldják: nem kell az egésznek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, nem más ez, mint színes rágógumi, gyermekjáték. Végül, amikor a képernyő a mi kattintgatásainktól függetlenül először tiszta kékre vált (a hangszóró az óvóhelyen követendő magatartásról harsog), aztán pedig zöldre, és a továbbiakban tulajdonképpen önmagunkat láthatjuk viszont, egy egész vödörnyit öntenek belőle a színpadra.
Ettől a pillanattól kezdve nincs menekvés, az eddig sokváltozós előadás megállíthatatlanul robog az apokaliptikus zárókép felé. A színpadon álló négy alak – tükörképeink – közül három a görccsé durvult néptánc mozdulatokat ismétli végkimerülésig, mintha dróton rángatnák őket, míg a negyedik csömörig tömi magát a földön heverő rágógumikkal, egyre nehezebben megrágva (feldolgozva) azokat. Nézőtérre kiült társuk sem jár jobban, akinél eddig látszólag összefutottak a szálak: a színpadra lépve őt is magával ragadja ez a keserves vitustánc. Hogy maga az együttes erővel felépített, pusztító fegyverré váló gépezet szippantja-e be vagy felsőbb erő hatására veszti el a hatalmat, nem lehet tudni. Egy dolog biztos, a végeredmény pusztulás. Törött rágógumik és egy körberajzolt holttest képével búcsúzik tőlünk az előadás, miközben Márai Budapest ostroma után írt naplórészletét halljuk a hangszórókból, melynek központi kérdése: lesz-e, lehet-e még társadalom ebből az „emberpépből”, ami a felégetett hidak két oldalán megmaradt.
Végül a képernyőn statisztikák sorjáznak, mindenki megnézheti hányszor voksolt, milyen arányban kellett alávetnie magát a közösség akaratának, kis összegzés kinek-kinek, hogy mily módon, és mennyire tevőleg vett részt ebben a brutális játékban. Azt már mindenki maga kell eldöntse, hogy mit tehet a hasonló katasztrófák elkerülése érdekében.

Tünet Együttes

Voks

Rendező: Szabó Réka

Dramaturg: Peer Krisztián

Zeneszerző: Márkos Albert

Kosztüm: Balázs Juli, Szabados Luca

Szereplők: Biczók Anna, Bordás Emil, Egyed Bea, Furulyás Dóra, Szász Dániel