Belépő Erdélybe

Évek óta arról ábrándozom, lesz egy szép, kézbe venni is, megtartani is, de leginkább használni jó erdélyi színházi bérletem. Jó volna nem csak egy színházhoz kötődni, hanem szervezetten és módszeresen színházba járni, műhelytől műhelyig, társulattól társulatig. Rákapcsolódni egy (még) nem létező, de sokat ígérő hálózatra. Belépőt váltani Erdély összeérő tereibe. Parászka Boróka írása.

Az erdélyi színházi bérlet ötlete mögött nem csak az van, hogy szeretek színházba járni, hogy számomra megnyerő és fontos a hazai színházak sokfélesége, és ennek a sokféleségnek az „együtt-” és „összenézése”. Ezt az ötletet erősíti az a tapasztalat is, hogy a „kulturális turizmus” egyre inkább divat. Szokás egyik városból a másikba (szándékosan nem írok helységneveket) elmenni egy-egy előadásért. De jó is volna, ha menetrendszerűen megállna Marosvásárhely főterén a Kolozsvár–Nagyvárad vagy a Székelyudvarhely–Csíkszereda–Sepsiszentgyörgy feliratú színházi járat. Közös élmények mentén szelni a kilométereket.
A lehetőségeknek itt nincs vége, mert ha már színházért mozdulunk, akkor miért ne mozdulnánk ugyanazzal az erővel, szervezéssel egy tárlatért, miért ne lehetne egész Erdélyt átfogó össznemzeti, vagy minél tágabb értelemben vett művészeti infrastruktúrát kiépíteni? Pezseg a kortárs képzőművészet, a Magma Kortárs Közeg Sepsiszentgyörgyön, a B5 Stúdió Marosvásárhelyen, az Ecsetgyár és társai Kolozsváron – nemrég külön kolozsvári kiállítás is volt a Műcsarnokban –, figyelmet kér a Silló Csíkszeredában stb. Kár ezt az összecsengő sokféleséget ki nem használni. A folyamatok szerteágaznak: a kiállítótér bevonulhat a színházba, a színház a kiállítótérbe, a kortárs képzőművészet immár nem csak ellesett cselként, lopott anyagként, eseti felvillanásként, rá- és utánérzetként lehet része a produkcióknak.
Ennek a terjeszkedő logisztikának (keresek még ilyen zord szakszavakat, hátha így az olvasóim közül többen elhiszik, hogy komoly, nem csak szellemi értelemben kifizetődő ötlet az, amiről írok) a létjogosultságát igazolja az idei színházi évad is. Több városból is az a hír érkezett: az elhúzódó gazdasági és az elmélyülő politikai válság ellenére sem csökken a nézőszám, sőt. Az érdeklődésnek oka van. Valamit a mai erdélyi magyar nézők (köztük én is) keresnek a színpadon, a színházban. Valamit, amit sem a mozi, sem a tévéipar nem tud megadni mostanában. Amire ezek mellett is szükség van. Globalizáció ide, globalizáció oda, működik a helyi érdekű és méltán megbecsülésnek örvendő szellemi kis- vagy nem is annyira kisipar.
Hogy mi lehet ez a keresett valami, és hogyan tartható fenn a néző érdeklődése, hogyan elégíthető ki, az a következő évad, évadok tétje lesz. Most jött egy hullám, és ezt meg lehet lovagolni. Sejtéseink azonban már most is vannak, mi lesz a kelendő portéka. Változik a témakínálat, egyre szívesebben látott vendégek a kortárs szerzők, rendezői és színészi fronton is generációváltás van, más értelmet nyer a műhelymunka, megjelentek és teret kérnek maguknak a „szakmunkások” (díszlettervezők, jelmeztervezők), az eddigitől eltérő szerepet kap a látvány, a hang, átalakul a nézőszerep stb.
A színházközösség egyre inkább magát keresi a produkciókban. És egyre többször meg is találja magát vagy kerül egészen közel magához. Ez – a magunk iránti igény – az egyik titka például a marosvásárhelyi Bányavirág sikerének; ez az előadás idén elnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozó legrangosabb kitüntetését.
Valóban az idei évad legjobb előadása volt ez a produkció? Sem tiszte, sem módja nincs erre a kérdésre a cikk szerzőjének az adott keretek között válaszolni. De tény, hogy valami lényegit érintett ez a darab, ez az előadás. A (majdnem) ittről és mostról való színházi beszéd lehetőségét. A (színházi) korszerűsödés esélyét. Ez a korszerűsödési folyamat sok más hazai produkcióban is tetten érhető. Olyanokban is, amelyek csupán részben kötődnek (vagy a témaválasztás, vagy a forma, vagy a technológia révén) a jelenhez.
A „jelenidejű” színház igényét rituálisan be szokták jelenteni, legalább két évtizedenként. A legemlékezetesebb és legmulatságosabb kísérletei talán a szocreálnak voltak arra, hogy „hús-vér” embereket, helyzeteket és témákat vigyenek a színpadra. De ne ijedjünk meg ettől a régi-új kívánalomtól. Ez nem más, mint – használjunk beszédes és szerencsére sokféleképpen értelmezhető metaforát – az élő színházra bejelentett igény.
Kérdés, hogy az idei évad különböző – eltérő produkciókban, más-más alkotók révén végrehajtott – színházi kísérletei valamikor összeérnek-e. Egyáltalán szükség van-e egyfajta színházi egyneműsödési folyamatra? Van-e erre irányuló akarat? Különösen olyan vidéken, ahol az egyéni teljesítmény, az egy személyhez, névhez kötődő produkció, a „rendezői színház” hagyományosan tisztelt és (túl)értékelt? Ahol a kooperációnak, az egyéni összehangolásnak nincs hagyománya? Hadd ne válaszoljunk erre. Van egyfajta művészi együttműködésre, önreflexióra, letisztulásra irányuló igény. Rögzítsük ezt a tényt.
Ha nagyon messzire szaladunk, elengedjük a fantáziánkat, félretesszük a realitásérzékünket és megengedünk magunknak minden olyasmit, amit egy komoly kritikus, szakíró nem szokott megengedni, akkor azt mondjuk, hogy elérkeztünk az új erdélyi színház születésének, de legalábbis fogantatásának a pillanatához. Ami kicsit Balkán, kicsit Nyugat, kicsit (vagy nem is kicsit) tudatosan és kritikusan újragondolta a magyar nemzeti kultúrát, másképpen (nyitottabban, értőbben, autentikusabban) kezelte a román nemzeti kultúrát. Sorolhatnánk még a közhelyes és kevésbé közhelyes alkotóelemeket: a kérdés az, hogy el lehet-e érni a színházi (értsd ezen ugyanakkor azt, hogy kulturális, közösségi) autenticitásig. A közösen létrehozható, élvezhető, megtapsolható hazavihető saját tartalomig.
De hát nincs-e nekünk már így is saját, erdélyi színházunk? Nincs-e nekünk X.-ünk és Y.-unk? – hagyjuk most ki az ilyenkor felvillanó nevek helyét. Nem kaptunk-e díjakat és nem vesznek-e részt társulataink messzibbnél messzebb és híresebbnél híresebb fesztiválokon? A válasz pedig erre az, hogy de, vannak fennforgó nevek és díjak, ezek azonban magánjavakat képeznek. A mégoly széles nemzetközi elismerés sem válik automatikusan közösségi sikerré, tulajdonná. Egyelőre X.-nek, Y.-nak, Z.-nek van színháza. Szellemi magánvállalkozások ezek, az esetek többségében magánambíciók és magánérdekek mentén.
Az erdélyi színház, a pontosan megfogalmazott, kiérlelt, megmutatott és eladott közösségi tartalom feltétele a kortárs erdélyi kultúrára való rátekintés. A szintetizálásra való képesség. Az odafigyelés: az új generációkra, a régiekre, a mindeddig különállóan, az esetek többségében elszigetelten működő műhelyekre, az eddig össze nem hangolt repertoárokra, a különböző regiszterekre, ízlésekre, az elfelejtett vagy túlfuttatott műfajokra, a társművészetekre. Mindarra, ami különbözőségében, ellentmondásosságában is egységes. Erdélyi.