Az igazi csalók

2012. 11. 09. 11:15

Művészet és szórakoztatás, többség és kisebbség. Humor, tragédia, megalkuvás, színház és politika. Milyen körülmények között őrizheti meg a művész a szabadságát? Mennyire hatalmaskodik el a pénz és a közízlés a művészet fölött? Ilyen kérdéseket fogalmaz meg Keresztes Attila rendező Spiró György Az imposztor című darabjának az előadásával. Miklóssi Szabó István írása.


Az orosz megszállás alatt lévő lengyel kisváros, Vilna lerobbant színházába érkezik vendégszereplésre Boguslawski (Bíró József m. v.), a legendás varsói színész. A színészóriás valójában dicsfénye maradékaiból él, vidéki társulatoknál vállal fellépéseket, hogy a lakbérét összekuporgassa. Varsóban megtűrt személy lett, az orosz hatóságok szája íze szerint kellene játszania, hogy egyáltalán színpadra léphessen. A vilnai színházban operájának lett volna a bemutatója – de betiltották. Az utolsó pillanatban Moliere Tartuffe-jét mutatják be, a gubernátor (Derzsi Dezső) ezt nagylelkűen engedélyezte Chodzko színházi kritikus (Kolcsár József) közbenjárására.
A társulat kiábrándult. A direktornak (Nemes Levente) kizárólag a túlélés a fontos, a katarzis szükségtelen. A lengyel közönség már attól is euforikus állapotba kerül, ha anyanyelvén játszanak. Boguslawski szöveget elemezne, kibontaná a darab mélységeit, a társulat tagjai követnék. Ám marad az egysíkú játék. Kötelezően! Nehogy „nem megfelelő” indulatokat keltsenek az érzékeny közönségben, és a kegyes állami apparátus érdekei se sérüljenek.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
Spiró György: Az imposztor

Rendező: Keresztes Attila
Dramaturg: Bodó A. Ottó
Látvány: Keresztes Attila
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Spiró György a kommunista Magyarországon, a Kádár-rendszer alatt írta darabját a művész kiszolgáltatottságáról. Korunkban nem az ideológia, hanem a pénz hatalma szabja meg a művészi szabadság határait. Nincs cenzúra, nem tiltanak be darabokat, előadásokat, csak megvonják a pénzt. A hatalom a gazdaságra hivatkozik, válságra. Az éhség nagy úr. Kettőbe törheti azt a bizonyos gerincet. Vagy mégsem.
Hatalom a néző is, ha nem tetszik neki a szövegmagyarázat, nem vesz jegyet. Pénzéért elvárja, hogy neki tetszően szórakoztassák.
Keresztes Attila rendező előadásának a közönség is részese. Ott van a színpadon a Tartuffe próbáin. Csak az utolsó felvonásban foglalja el helyét a nézőtéren, és figyelheti „kívülről” a színházban történőket. A „nem értem, nem így akarom” világát éljük, kielégítésünket számtalan személy és szolgáltatás célozza; megtesznek mindent, hogy pénzüket minél hosszabb távon „kiérdemeljék”.
Szappanoperák, bevásárlóközpontok, olcsó komédiák szolgálják ki a közönséget és közösséget; ezer meg ezer tevékenység, gondolat áll rendelkezésünkre, hogy könnyedén elfelejtsük: önmagunk megcsalói vagyunk.
Megrázó dialógus folyik a Mester és Skribinska (D. Albu Annamária) között. A búskomor színésznő, aki fiát elveszítette a háborúban, keserűen hívja fel Boguslawski figyelmét a művészet hiábavalóságára.
Mi a művészet szerepe? Szórakoztatás, avagy a katarzis megteremtése? Mi szükség van a művészetre egy megszállott világban? Ne áltassuk magunkat: ha nem a hatalom vagy a pénz, akkor a mi rosszul irányított vágyaink uralkodnak. Sztárolunk, félisten státusba helyezünk embereket, hogy legyen miért rajongjunk, aggódjunk, legyen katarzisunk.
Pedig ránk férne az a bizonyos felemelkedés. A radikális Rybak (Mátray László) drámát ír, pedig tudja: soha nem mutatják be. Kaminska (P. Magyarosi Imola), a társulat üdvöskéje akár a Mester szeretője is lenne, csak kerüljön el a vidéki kisvárosból. Férjét, Kaminskit (Nagy Alfréd) nem szereti, a direktor ágyasa, főszerepeket kap. Talán nem magát árulja el, csak próbál kitörni a poros létből.
Boguslawski mondja: a színész csak őszinteséggel tud hatni a nézőre. Hatalomittas, felületes világban szükséges-e az őszinteség? A kényszer hozza a hazugságot, vagy mi vállaljuk a hazug szerepet? Mit tehet az ember egy olyan világban, melynek szabályait nem ő határozza meg? És mit tehet a művész? Lehet úgy hazudni, hogy közben igazak maradjunk önmagunkhoz? Érdemes őszintének maradni? Mennyit ér az őszinteség?
Rogowski (Pálffy Tibor) a Mester egyfajta karikatúrája: frusztrálja a színészóriás jelenléte, mégis kijelenti: számára ez soha vissza nem térő alkalom a tanulásra. Utánozza Boguslawski mozdulatait, kényszeredetten vigyorog, mikor kiigazítják, bármire képes a sikerért. Sokkolja, amikor Kaminska ripacsnak nevezi, az ennivalót is otthagyja, amikor az idős Hrehorowiczóvna (Molnár Gizella) rosszul lesz: nehogy gond legyen a művésznővel, fontos jelenete van vele. Skribinski (Erdei Gábor) illuminált állapotban zúdítja bajait Boguslawski nyakába. Folyik az alkohol, jóindulatú, de kényszeres, kártékony szere a kibírhatóságnak.
Keresztes előadása szól politikáról, kisebbségi sorsról, művészi értékekről, megalkuvásról, de elsősorban az emberről beszél humorosan, tragikusan, olykor provokatívan. Ne másoktól várjuk a megoldást: törődjünk önmagunkkal, ne elégedjünk meg a ránk erőltetett válaszokkal, mert mindig van más, több, a dolgok mögött az értelem rejtezik.
A felemelkedés, a túllépés kizárólag az őszinteséggel következhet be. Ez a legnehezebb, de egyben a legkönnyebb út, csak el kell kezdeni önállóan gondolkodni, cselekedni; nem önmagunk igazát, az általunk vélt igazságosságot kiáltani ki istennek, hanem az őszinteséget. Teljesítményt hajszoló világunk egyik legnehezebb feladata elfogadni, értékként kezelni bármilyen másságot. Az önmagunk igazságához való makacs ragaszkodás az egyik legjobb eszköze a manipulációnak, ami éppannyira veszélyes, mint az igénytelenség.
Mi magunk vagyunk a csalók, az imposztorok. Önmagunkkal szemben.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!