Átutazók fesztiválja Kisvárdán

Jó és feledhető előadások, kevés off program, a fesztiváltól függetlenül zajló giccsvásár és zajos rockmaraton, foci EB, a korábbinál kevesebb szakmai megbeszélés, még kevesebb buli, jó szervezés, kevés pénz, egymástól távol eső színházi világok jellemezték a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválját. Simon Judit visszatérő krónikásként összegezte a látottakat.

A határon túli jelző tavalyelőtt került ki a fesztivál elnevezéséből, jelzendő a nemzetet egyesítő trendet. Érdekes, hogy éppen azóta kevésbé egyesül a nemzet Kisvárdán, ugyanis – a szervezők szerint – olyan alacsony lett a költségvetés, hogy a társulatok jönnek, játszanak, és szinte máris mennek. Már rég elmúltak azok a szép idők, amikor a meghívott társulatok az egész fesztivál időtartama alatt a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei városkában maradtak, hogy megnézzék egymás előadásait, találkozzanak, strandoljanak, beszélgessenek, vitatkozzanak színházról és világról. Emlékszem, annak idején nem volt olyan zuga a városnak, ahol ne színészek, rendezők, újságírók tereferéltek volna. Csak az előadások idején csöndesültek el a beszélgetős helyszínek.
Tranzit fesztivál E rövid, pár éves paradicsomi állapot után, a szervezők a pénz hiányára hivatkozva úgy döntöttek, hogy nem marasztalhatnak minden társulatot, hanem azok képviselőit látják vendégül a fesztivál nyolc napjára. Öt-hat ember maradt minden társulattól: igazgató, rendezők, vezető színészek, drámaírók is csatlakoztak néha a társasághoz. Természetesen újságírókban, kritikusokban sem volt hiány. Õket is megvendégelték. Akkoriban azt mondogatták, hogy Kisvárda börze is, ahol elkelnek a színészek, a rendezők és az új drámák az elkövetkező évadra.
Tavalyelőtt kitört a nemzetegyesítés és a nemzeti együttműködés, de ezt a fesztivál csak tavaly érzékelte. Kezdődött azzal, hogy immár nem Szűcs Katalin budapesti kritikus válogatta az előadásokat (Darvay Nagy Adrienne színházkutató mát korábban lemondott művészeti tanácsadói tisztségéről), hanem helyiek. A társulatok küldötteinek, az újságíróknak és kritikusoknak csak néhány napra biztosított szállást Nyakó Béla igazgató és csapata, mert sokkal kevesebb pénzt kaptak a minisztériumtól, az önkormányzattól, mind korábban. Nyelt mindenki egy nagyot és tudomásul vette: szegény az eklézsia.
Idén még szegényebb lett. Nyakóék az utolsó pillanatban kapták meg a fesztivál megszervezéséhez és lebonyolításához szükséges pénzt, ugyanannyit, mint tavaly. Az ám, csakhogy idén minden sokkal többe kerül Magyarországon, mint tavaly. Mert ugye a gazdasági karakánságot mindenkinek meg kell fizetnie, a kultúrának is. Idén tehát a színházak küldöttei sem maradhattak. Jöttek a társulatok, próbáltak, játsztak, aztán másnap mentek haza. Néha még a szakmai beszélgetést sem várták meg, hiszen hosszú utat kellett megtenni otthonig.
Az újságírók és kritikusok közül is csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy végigkövessék a fesztivált. Néhányan az elejére, mások a végére érkeztek, aminek megvolt az oka, de erről majd később.
Az idén ismét magyarországi megbízott válogatott, Bicskei István debreceni színész, aki úgy gondolta, minden kőszínház legyen jelen egy előadással. Az ötlet nem bizonyult különösen jónak, részint olyan produkciók is bemutatkoztak a fesztiválon, amelyeket jól el kellett volna dugni, nehogy lássa valaki, másrészt olyan zsúfolt lett a program, hogy a zsűri alig győzte a munkát, mert kénytelen volt minden versenyben levő előadást megnézni.

Mi az a butoh? A bíráló testület általában minden évben cserélődött, az idén Csikos Sándor debreceni színművész, Kulcsár Edit, a debreceni színház művészeti titkára, dr. Várszegi Tibor tudós, művész, Jeles András színház- és filmrendező, Zappe László kritikus alkották a szakmai zsűrit. Persze, volt közönségzsűri is, ez azt a produkciót díjazta, amely leginkább elnyerte a publikum tetszését. A szakmai beszélgetések moderálását vállalta és minden előadást megnézett Nánay István kritikus, színháztörténész. A Tanár úr, ahogyan mindenki nevezi, a határon túli magyar színjátszás avatott ismerője, ellentétben néhány zsűritaggal, akinek egyszerűen nem volt „kulcsa” egy-egy előadáshoz, igaz, nem is igyekezett megszerezni.
Ez a 24. fesztivál Kisvárdán, és noha a város sokat fejlődött az elmúlt közel negyed évszázad alatt, a fesztivál infrastruktúrája mit sem változott. Minden évben mindenki leírja a kérdést: ennyi idő alatt hogy nem lehetett átalakítani legalább a Művészetek Háza színpadát, hogy valóban megfeleljen színielőadásoknak, és a társulatoknak ne kelljen évről évre improvizálniuk, díszletet és előadást átalakítaniuk? Válasz sosem érkezett, bizonyára most sem fog. A Várszínpadot ugyan befedték az idők folyamán, de a kulisszák fölé nem került tető, ázzanak csak a színészek, ha éppen zuhog, a közönség úgysem hallja, mit beszélnek, annyira dübörögnek a vízcseppek a tetőn. Idén szerencsére az előadások alatt nem esett, de ettől a színpad és a technika nem lett jobb. A Rákóczi Stúdióvá avanzsált iskolai tornateremről meg jobb nem beszélni. Pedig kellene, méghozzá a színházaknak. Ugyanis ők kínlódnak, az ő előadásaik mennek tönkre a játékterek lehetetlensége miatt.
Összesen 27 produkció méretkezett meg e három helyszínen. Az első előadás délután ötkor, az utolsó éjfélkor kezdődött.
Versenyen kívül három határon túli bábelőadást és négy magyarországi produkciót is bemutattak. Utóbbiak között volt Bicskei Zsuzsanna Mélység című butoh szólóestje. A butohról a fesztivál műsorújsága azt írja, hogy japán táncművészet, sumér szövegekkel elegyítve. Ennél többet nem lehet kihámozni, de talán nem is fontos. A művésznőről viszont mindenki tudta, hogy a válogató Bicskei neje, s még butoh workshopot is tartott, persze nem ingyen. Néhány résztvevő ezzel kapcsolatban csak annyit jegyzett meg: nem elegáns. Amúgy a magyarországi produkciókat hiánypótlásnak hívták meg a szervezők, mert néhány társulat, közöttük az udvarhelyi, nem ment el fesztiválra. A záró előadás minden évben egy magyarországi színház produkciója. Ezúttal a debreceniek utazó előadása érkezett Kisvárdára: A fodrásznő.
Páran azt is megjegyezték, hogy Debrecen hangsúlyosan van jelen a fesztiválon: a válogató, két zsűritag és a záró előadás is a cívisvárosból érkezett. A megjegyzést sejtelmes mosoly kísérte.

Fájdalommentes Bizánc Amint már említettem, a magyarországi kritikusok, színházi szakemberek egy része az első, nagyobbik része az utolsó napokban érkezett a fesztiválra. Az ok: a hivatalos megnyitó után a nagyváradiak játszották a Liliomfit, és bár a zsűriből nem váltott ki osztatlan sikert, a szakma kíváncsi volt a Szigligeti Társulatra. Mindenki megegyezett abban, hogy jó irányba halad a színház, Szabó K. István rendező, művészeti igazgató nagyot lendített a színvonalon. A második napon a Yorick Stúdió és a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat mutatta be a Bányavirág című előadását. Székely Csaba darabja Sebestyén Aba rendezésében a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) elnyerte a legjobb előadás díját; aki nem látta, kíváncsi volt, aki látta, szívesen beszélt róla. Egyesek szerint a POSZT-on mintegy a békét fenntartandó nyerte el a díjat a Bányavirág, ezt a szakmai beszélgetésen kialakult vita cáfolni látszott. Csalódást okozott a beszélgetésen Jeles András kiváló filmrendező, aki szerint a darabban megjelenő világról, az erdélyiségről néhányan létrehoztak egy talont – például Bodor Ádám, akinél ez az ügy „ki van téve a csillagos ég alá, az örökkévalóság megítélésének”. „Ha nem hasonló erővel, a tragikumnak nem olyan mozdíthatatlanságával szólal meg, mint Csehov vagy Bodor Ádám, akkor nincs megcsinálva, couleur local marad, felhígítás. Ez kevés a fájdalomhoz.” Jeles kihasználta az alkalmat, hogy Parti Nagy Lajos és Háy János drámáit is leminősítse. Nagyon úgy tűnt, hogy a Kisvárdán megjelenő szakemberek nem voltak vevők sem az iróniára, sem az öngúnyra. Arra gondolni sem merek, hogy a Duna Tévében szereplés lyukas székelyharisnyában, netán a ládafiából előkotort magyar zászló verte ki a biztosítékot. Legalább a két főszereplőt, Viola Gábort és Bányai Kelemen Barnát megdicsérték. Jogosan. (A Bányavirágot, illetve budapesti hatását az Erdélyi Riportban korábban Tamás Pál elemezte.)
Az első napokban érdekes volt még a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Éljen a szerelem! című produkciója, melyet Tolnai Szabolcs írt és rendezett. A költői előadáscím (ez volt A Csárdáskirálynő eredeti címe) jelzi a múltba tekintést. Csakhogy ez a múlt omló és foszló, poros és nevetséges.
A szatmári Harag György Társulat Boldogtalanok előadását Radu Afrim rendezte. Mesés térben, szürrealista világot álmodott a színpadra a rendező, élettel és halállal, könnyel és nevetéssel, korszerűen és izgalmasan. Ez esetben ismét Jeles András értetlenkedett, és „bizánci ízléstelenségnek” nevezte a sokatmondó díszletet, Füst Milánnal szembeni árulásnak az előadást. Másnak sem jött be a román színházi iskola, mintha nem értették volna, mi is történik a színpadon. Radu Afrimról, az Európa-szerte híres rendezőről nem hallottak ez idáig. Elhangzott: „Nem tudom megjegyezni a nevét, és nem is akarom.” Dicsérték viszont Bíró József remek alakítását, noha nem értették, pontosan mit is játszott.
Az aradiak Kvartettje kapcsán a Kamaraszínház munkáját méltatták, az előadásról kevés szó esett. Nehéz darab, na, nincs mit tenni.
Az utolsó napokban, amikor a kritikusok lerajzottak Pestről, az Újvidéki Színház mutatta be Vidovszky György rendezésében a Fanny és Alexandert. Nem véletlenül ismerős a cím, a darabot Ingmar Bergman filmrendező írta. Szép előadás, a temesvári Dukász Péterrel a főszerepben.
Másnap a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház szerepelt a Bánk bánnal, melyet Bocsárdi László rendezett. A szakmai beszélgetésen senki nem ment neki Bocsárdinak és az előadásnak, annál inkább háborogtak a szakemberek a folyosón. Számon kérték Katona darabját, kifogásolták a mikrofonokat, a jelmezeket, a karakterek megrajzolását, a hazafiasságot stb. Szigeti Gábor színháztörténész, aki a jövő évi POSZT-ra válogat előadásokat, vissza sem ment a második részre. Pedig Bocsárdi előadása kemény és tiszta, korszerű és szembesítő. Manapság nem szabad ilyet Magyarországra vinni.Aznap este a kolozsváriak az Übü királyt mutatták be a Várszínpadon. A franciaországi Alain Timar rendezte előadásban papíremberek papírvilágban hatalmaskodnak. Humor és zseniális színészi játék – így lehetne a látottakat tömören összefoglalni.

Mi lesz veled, fesztivál? A fesztivállal párhuzamosan kirakodóvásár és rockmaraton is volt. Előbbi giccsparádé, utóbbi hamis hangzavar. Sikere volt a penyigei asszonyok főztjének, akik nem túl olcsón, de finom étkeket hoztak a fesztivál közelébe. Fogyott is rendesen a pörkölt, a halászlé, a rongyos lapótya, az orjaleves.
A sörsátorban a EB-meccseken többen voltak a helyi lakosok, mint a fesztiválozók, amikor nem volt mérkőzés, itt-ott lézengett pár színész, egy-egy rendező és kevés újságíró. Nem volt fesztiválhangulata az idei fesztiválnak, noha a szervezés ezúttal sem hagyott kívánnivalót maga után. Csak hát a pénzhiány…
A sörözés közbeni beszélgetéseken számtalanszor felmerült: mi értelme az egésznek, ha társulatok, sajtósok, kritikusok jönnek és mennek, nem látják az előadásokat, nem alakulhatnak ki jó kis beszélgetések. Azzal mindenki egyetértett, hogy egyetemes ugyan a magyar színjátszás, de a fesztiválok még jó ideig külön lesznek. Jövőre talán még Kisvárdán mutatkoznak meg a határon túli színházak – találkozni már most sem találkoznak –, aztán meg ki tudja, hol. Több város is jelezte a szaktárcának, hogy befogadná a seregszemlét. De azt sem tudni, lesz-e még fesztiváljuk a határon túliaknak.