Átléptük-e a múltat?

Az elsötétült színpad kulisszái megnyílnak, a mélységből talicskát tol elő egy színész, gyertyafény világít, az Ó, szép fenyő dallamait halljuk. Aztán ahogy szereplőnk közeledik, láthatóvá válik egy plüssállat, melynek feje kilóg az egykerekű eszközből. Valahol a világ végén megöltek egy kutyát. Karácsonykor. Ezt meséli nekünk az Õfelsége pincére voltam nyitójelenetében Bogdán Zsolt, a főhős pikolófiú szerepében. Az ő kutyája, hűséges társa halott. Metropoliszlakók számára is ismerős történet. Szabó Réka írása.

Az elbeszélt hrabali világ, a világháborús múltra való reflektálás hátulról visszafele zajlik. A már mindent megélt szereplőnk – volt prágai prostik szeretője, férj, szállodatulajdonos, náci, kommunista és kényszermunkás, aki rájött, hogy a hihetetlen is valóra tud válni – saját halálát várja, hogy helyét átadja az Új Világ építőinek, de utolsó küldetésként elénk tárja azt a huszadik századi cseh sorsot, amelynek ő is részese volt, de amelyben minden (sikerre vágyó) ember nyakig benne van. A történet Csehszlovákia megalakulásától a náci megszállásig, majd a kommunista hatalomátvételig tartó időszakot fogja át, melybe beleszületik ez a nagyravágyó, alacsony termetű pikolófiú. Õ maga, szavai, tettei Európa huszadik századi emberét jelképezi, állítja a rendező.
A prágai Michal Doèekal rendezése az évad első nagytermi bemutatója, illetve országos bemutató, Bohumil Hrabal azonos című regényét erre az alkalomra adaptálta David Jarab, magyarra fordította Vörös István. Nem csupán Hrabal humoros és egyben morbid történeteivel találkozunk a színpadon, hanem a keretet alkotó visszaemlékezéshez társul egy színésznő-énekesnő élete, Jiøina ©tìpnièková (Kató Emőke), akinek története Díte életének mozzanataiból és a vele történő események továbbgondolásából építkezett. Õ is, mint minden színész, sikerre vágyott, melyet meg is kapott, viszont a háború miatt csak rövid ideig lehetett ennek élvezője. Kató Emőke tökéletesen kidolgozott hangja összecseng a gramofon muzsikájával: náci és kommunista dalok, illetve cseh népdalok fűzik össze a jeleneteket. Ez a pergő ritmus a történetszövésre is jellemző. Dramaturgiailag kitűnő megoldásnak látszik egy álomjelenetbe sűríteni Díte útját egyik hotelből a másikba. Az aranykanál ellopásával vádolt pincérfiú ártatlan, ezért öngyilkosságot hajt végre. Az a jelenet megköveteli, hogy mindazok a szereplők, akik Díte életének útját egyengették, sorra megszólaljanak, tósztot mondjanak a halott teste fölött. Ezzel a szereplőbemutatás meg is történik. Viola Gábor rátalált Walden úrra, szétálló, tupírozott göndör haja és a mellé vágott fintor, illetve ujjainak mozgása gazdagon árasztja felénk a szalámikereskedés gyönyöreinek ízét. Közben a bankók fontosságáról szónokol, és elismerően beszél arról, hogy hősünk pici ember létére milliomosok, századosok, ezredesek között forgott. Felvonulnak a legfontosabb prágai prostik, és hát nem egyszer adódik lehetősége a nézőnek is bekukkantani oda, ahová maga Díte is bekukkantott: a popsik csodálatos girizdjei közé. Tichota úr (Molnár Levente) tolószékében asszisztál, hangsúlyozva, hogy nélküle ez a fiú semmire sem vitte volna. Díte persze halottként is végig jelen van, groteszkül minden megjegyzésre reagál. Az ellenpontokra épülő játék feszült figyelmet követel, ami történik a színpadon, nem ugyanaz, mint amit hallunk. Ha egyperces csendet kérnek a színészek, rögtön egy tányér eltörik, a főpincér (Váta Lóránd) belerúg a földön heverő tálcába, vagy épp a pincérnő (Varga Csilla) haldokló hangon, dadogva bejelenti, pisilnie kell, és szimpatikusan kitipeg a színpadról.
A temetés jelenetet még meg sem emészthette a közönség, máris felébresztik Dítét álmából, s magával viszi a nézőt jelenetről jelenetre. A filmként pergő képek és jelenetek, a robotoló, kiszolgáltatott pincérek beengedik a nézőt a kulisszák mögé. Mit is akarhat egyebet ez a gyűjtőnevén emlegetett Európa hotel? A már nem is emberek vezényszóra gépiesen mozognak, maradékot esznek, berúgnak, törnek-zúznak. Úgy az evés, mint a felszolgálás szertartásossága erős képekkel gazdagított, már-már szerszámmá nagyított evőeszközök ereszkednek láthatatlan cérnaszálon a tarka kendőkbe burkolt Abesszín császár asztala fölé, kinek maszkját egy óriási fallosz díszíti. Ezeket a pikáns jeleneteket felváltja a történelmi utalások sora, a politika az előadásban is átveszi a hatalmat. Líza (Györgyjakab Enikő) figurája viszonylag hamar megjelenik a színpadon, temperamentumához illően kezében tartja a vezetést. Díte életre kel, ő az egyetlen, aki kiszolgál egy német vendéget, annak ellenére, hogy a főpincér Váta Lóránd a nemzetköziség jegyében szavalatot mond arról, hogy az Európa hotelben bármely nemzetiségnek terített asztala van. A finom utalások sorát folytatja az erős cseh érzelmű ©roubek úr (Bács Miklós) magaviselete, aki Díte udvarlását köpködve követi. Hogy a birodalmi németek mennyire sóvárogtak a szláv vér és természet után, azt a genetikai laboratóriummá vált színpadon zajló megtermékenyítés jelenet tükrözi. Líza az ágyban is csak a Führer képével tud gyermeket nemzeni, tógában, a germán mennylakókhoz imádkozva, az új germán becsület nevében. Hitler portréja is a hitvesi ágy fölé emelkedik, sajnos itt nem tudok nem Jiøí Menzel filmjére gondolni, akinél ez a jelenet ugyanígy épül föl.
A díszlet könnyedén variálható, észrevétlenül válik a giccstől sziporkázó hotelből hálószobává, orvosi laboratóriummá, vallatóteremmé, munkatáborrá. A kulisszák megnyílnak, a színpad mögött még egy színpad emelkedik, néha festmény jelleget ölt, itt távozik a tömeg, de itt jelenik meg a rendszerváltás jegyében az Új Világ népe, ezen a színpadon keresztülrobog a deportáló vonat is. Az indulókon kívül egyéb hanghatások feszítik a hangulatot, az evőeszközök, edények ritmikus összekoccanása, a nürnbergi törvények szerint hitelesített házassági engedélyen koppan a pecsét, miközben ugyanazokkal a bélyegzőkkel cseh hazafiakat küldenek a halálba. A színészek feladata nem könnyű, hiszen a Hrabal mű rengeteg szereplőt vonultat fel, ennek megoldásaképp egy színész több kisebb szerepben is megjelenik, pincérként, szállodatulajdonosként, SS-tisztként, bolsevikként. Egyedül Líza, Díte, Zdenìk (Dimény Áron) azok a figurák, akik nem váltanak szerepet. Ez az információ kidolgozottságot feltételez, ők viszik és mozgatják a cselekményt, a személyes történeteket. Líza szőke haja, fehér harisnyája, egyenruhája hűségesen visszaadja a harcos germán nő képét, olykor rajzfilmfigurává növi ki magát, teljes szabadságot kap a karikírozásra, magamutogatásra. Feszegeti a groteszkség határait, de mégsem billen át a negatívan szélsőségesbe, még akkor sem, amikor a szeretkezés gyönyörétől fülsiketítően sikít. Dítének (Bogdán Zsolt) többnyire elhiszem, hogy Díte, de olykor a régiekből ismert bogdánzsoltos gesztus, póz, mosoly, hanghordozás, szövegtagolás köszön vissza. Dimény Áron nem tesz sokat a Zdenìk–Díte barátságért. Hosszú kommunista köpenyébe burkolózva jellemét is mélyen elrejti a nézők elől.
Hogy mitől lett ez az előadás korunk európai emberének egzisztenciális helyzetéről való vallomássá, nem tudnám megfogalmazni. A történet a kommunizmus beálltával, tehát a múlttal megszakad. Nyomósabb rész szól politikai múltról, mint emberi sorsról. Épp ezért tartom idegennek Díte utolsó monológját, azt a levelet, amelyet barátjának, Zdeneknek meghatottan ír, hiszen ennek a barátságnak a drámaisága sem vonul végig az előadáson, feledésbe merül. Ez a hosszan tartó nosztalgia, egyéni jelenet nem ellenpontozza a tömegjeleneteket, sőt, nem is erős, inkább unalmas. Kató Emőke őszinte csalódással zárja Jiøina ©tìpnièková élettörténetét, átütő befejezés. Erre ráadás Bogdán Zsolt hosszúra nyúló zárása. Türelempróba. Persze, európai is, de mégis univerzális emberi sors az, amiről itt beszél. Ahol az ember egyedül van, és önmagával társalog, hagyja leperegni a múlt képeit. Ezzel az önmagával folytatott, váltakozó párbeszéddel eljut az élet értelméig, nem ahhoz, ami volt és régen történt, hanem előrenézve, hogy milyen az, ami előtte áll. Önnön pusztulásunk élménye és élvezete keserűséggel, tehát szépséggel tölti el az embert, – mondja Bohumil Hrabal a regényben. Ennek a közösségi keserűségnek és szépségnek a mérlege nem tartotta meg az előadásban a maga egyensúlyát. Talán így a jó, hiszen leginkább ez a mi közép-kelet-európai lelkünk világa.

Kolozsvári Állami Magyar Színház

Bohumil Hrabal: Õfelsége pincére voltam

Fordító: Vörös István
Rendező: Michal Doèekal
Dramaturg: Vajna Noémi
A dalszövegeket fordította: Szabó G. László
Díszlettervező: Martin Chocholou¹ek
Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Zeneszerző: Ivan Acher
Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc