Egy letehetetlen Erdély-regény

Lógósok. Ez is lehetett volna a címe Vida Gábor új regényének, amely lehetne történelmi is, háborús regény is. De nem az. Se nem háborús, se nem történelmi, távolságot teremt a háborútól és a történelmtől, a nagy totáltól, hogy közelibb és érthetőbb legyen a kép. Parászka Boróka írása.

A Látó legutóbbi író-olvasó találkozóján, Vida Gábor szerzői estjén Szabó Róbert Csabával a Magvető új kiadványáról, az Ahol az ő lelkéről beszélgettek. Két héttel korábban ugyanitt, a G Caféban Tompa Andreát Demény Péter kérdezte egy másik Erdély-regényről, a Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című könyvről. Valami nagyon feszít, valami nagyon elmondásra várt, vagy vár. Egyre csak sorakoznak ezek az Erdély-regények: ez a Látó-estek látogatójának az élménye.
„Három évig írtad ezt a regényt” – figyelmeztet Szabó Róbert Csaba a Vida-esten, és előbukkannak a személyes, szerkesztőségi beszélgetések, az is kiderül, a kollektív dilemmákból, kérdésekből és válaszokból mi illeszkedett a regénybe, és mi maradt ki. „Legalább tíz évig írtam ezt a regényt” – válaszol Vida, nem kiigazításként, csak szemléltetéseként annak, miféle munka van 309, keskeny lapszéllel, apró betűkkel és kemény borítóval szerkesztett oldal mögött, amely a húszas évek „rekonstrukciója” kíván lenni – ha pontosan rekonstruálható a szerzői szándék.
E történet hőse a Székely Hadosztály titkos küldetést teljesítő tisztje, Werner Sándor, és fia Lukács, aki „ellógta” a háborút, helyszínei pedig változnak Galacon, Marosvásárhelyen, Budapesten át Afrikáig. A lógás háborús műszó – tudjuk meg. Lógósnak nevezték a négylovas hintóba befogott balhátsó állatot, azt, amelyik a legkevésbé húzott. És lógós volt az is, aki így vagy úgy megúszta a háborús áldozatot.
A pontosság a magát „amatőr történészként” meghatározó Vida kulcsszava, aki a tényeket tényként kezeli, adatolja és teszi az olvasó számára hozzáférhetővé. A regénybe konstruált történelem, vagyis az, ami a történelemből történetté, történetekké építhető, nagyon is átélhetővé, átérezhetővé válik ebben a formában. És a szerző visszaigazol, amikor arról mesél, írás közben kíváncsi volt, milyenek voltak a mindennapok, amikor bejöttek például a románok. Akkor is enni kellett adni a lovaknak – hangzik el egy kulcsnak szánt mondat.
Az a szerzői esteken nem derülhet ki, mi válik valóban kulcsmondattá, és mi lesz a sorsa ezeknek a hosszú éveken át írt-kutatott-munkált regényeknek. Szabó Róbert Csaba hosszú, figyelmes és érzékeny kezdet és vég nélküli írói kérdéseket tett fel, műhelytitkokat kutatva. Vida Gábor rövid válaszokat adott a műhelyen kívüli történetre és történelemre, amelyből a kímélet olyannyira hiányzott.
A közönség... A közönség hallgatott és figyelt. Nem kérdezett, nem beszélgetett az a nagyjából harminc ember, aki eljött erre a Látó estre. Akik lelkiismeretesen el szoktak jönni a többi estekre is. Vannak másfajta Látó estek, például a slam poetry kamasz rajongói. Ezeken hangoskodás van, meg taps és bekiabálás, jókedv. Az Erdély-regények bemutatóin azonban csend van. Egy másik genráció csendje. Azok, akik nem akarnak évtizedek kutatásaival szembesülni, el sem jönnek. Hosszú listája van annak, ki mindenki nem jön már el. Akik eljönnek és szembesülnek, azok a magányos szembesülés élményével maradnak.
A kötet regény elolvasásra vár – írnám. De nem írhatom, mert nem vár, letehetetlen ugyanis. „Legyünk hát akkor túl a nehezén! Nem tudom, kezdődhet-e azzal egy történet, hogy 1918. december 24-én őfelsége Ferdinánd román király (Viktor Albert Meinhardt von Hohhenzollern-Simgaringen) rosszul felszerelt, toprongyos hadserege ellenállást nem tapasztalva bevonult a legnagyobb magyar király szülővárosába, Kolozsvárra, és a románok azóta is bent vannak. A mondat első része bizonytalanság, a második ma már történelem, a harmadikat megszoktuk. Királyok pedig nincsenek. Vérrel szereztek-e maguknak országot a románok vagy ügyeskedéssel? Nekik szolgáltatott volna igazságot a történelem? Ma már alig számít. És bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert ugysem tudnánk mit kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” Így kezdődik a regény, amelyet egy ültő helyében kénytelen olvasni az ember, a Látó estek kitartó látogatója. Az olvasás szüneteiben pedig elgondolkodik, nem lógósa-e az Erdélyről való beszédnek az Erdély regények olvasója, míg az író makacsul húz és ír.