Hétköznapok, vasárnapok

Egy autonóm terület helyi társadalma hogyan, milyen jogszabályok és demokratikus folyamatok alapján képes ellenőrizni azt, hogy a közpénz ne a helyi kiskirályokat és a hozzájuk tapadó rokoni és baráti érdekcsoportokat gazdagítsa, hanem az esélyegyenlőséget szolgálja? Székedi Ferenc publicisztikája.

A marosvásárhelyi piaci jogkövetelőnek szánt egybanis pénzgyűjtés és a székelyek nagy menetelésének számháborús létszáma ugyanazt bizonyítja: demokratizálódó társadalomban, ahol nincsen semmiféle részvételi kockázat, a politika könnyedén tud tömegjellegű, erős érzelmi hálókat kialakítani, különösképpen ha ennek már létező szerkezeti elemeire támaszkodik. A cselekvést, a bátorságot, a „közös ügyért legalább valamit én is teszek” típusú egyéni érzelmeket is erősítő politizálásnak megvan a maga szerepe, amíg feltételezhető, hogy időben akár fokozatosan is megvalósítható és megvalósuló értelmi célokat követ. Ha viszont ez utóbbiak nem következnek be, akkor az érzelmi hálókra támaszkodó közösségi rendezvények ideig-óráig még létrehozhatók, később azonban kifulladnak és szertefoszlanak. Nincsen ez másképpen a székelyek nagy menetelésével sem: ha ezt nem követi olyan közigazgatási-jogi-gazdasági és más fogalmakból összeállított modell, amelynek gyakorlati létrehozási esélyei vannak, a tömeglendület arra talán még elég lehet, hogy összefogásként értelmezzen egy felsejlő, egyéni érdekektől nyilvánvalóan nem mentes közös listát a közelgő európai parlamenti választásokon, később azonban mindez szertefoszlik.
Következésképpen eljött az ideje annak, hogy a területi autonómia mifelénk oly hosszú ideje és oly gyakran hangoztatott közhelyét feltörjék az arra hivatottak és pontosan, közérthetően megfogalmazzák, mi is van mögötte. A Székely Nemzeti Tanács a maga civil buzgóságában már megszámolta a településeket, hogy ennyi meg ennyi falu és ennyi meg ennyi város tartozna egy Székelyföld megnevezésű, eljövendő autonóm területhez. Teszi mindezt amolyan formát követő, kirakós játékként: csak az illesztésekkel elfoglalva, a települések belső életével már kevésbé. De tételezzük fel, hogy a földrajzi határok jól-rosszul, de körülírhatók, akár az egykori nagy elődnek, a Magyar Autonóm Tartománynak (akadnak már hiteles forrásokon alapuló történelemkönyvek, tanulmányok, adatsorok, olvasni kell jó sokat és megkérdezni a még élő volt politikai foglyokat, hogy a rendszert és ideológiát kiszolgáló túlbúzgó és rendszeres magyar vagy a váratlanul érkező román pofonokat szerették jobban) a körvonalai. A körülrajzolás azonban még nem minden, nem csupán egy színes folt egy számítógéppel készített Románia-térképen: ezt a gazdasági régiók, közigazgatási területek körül kibontakozó viaskodásban valamiképpen törvényerőre is kell emelni. Feltételezve, hogy ez megtörténik, akkor lássuk az önállóságot: mit jelent ez a közigazgatásban, az intézményrendszerekben, a szolgáltatási infrastrukturában, ide értve nem csupán a közlekedési hálózatokat, a közműveket, hanem az egészségügyet, a tanügyet, a szociális ellátást, az igazságügyet, a környezetvédelmet. Ha ezzel készen vagyunk, akkor mérjük fel tételről-tételre: hogyan, milyen gazdasági-pénzügyi eszközökkel lehet biztosítani mindezek fenntarthatóságát. Pontos hatáskörök, le- és szétbontható költségvetések, már létező és ezután kivethető adók, az altalajkincsekkel, az ingatlanokkal kapcsolatos létező és átalakítható tulajdonviszonyok jönnek itt szóba. Voltaképpen sokszázezer itt lakó és sok tízezer család élete, jelene és jövője, amely nem egyetlen vagy akár többszörös, lelkes és derűs vasárnapi zászlólengetésből, hanem a mindennapos megélhetésből áll. És még néhány kérdés: egy autonóm terület helyi társadalma hogyan, milyen jogszabályok és demokratikus folyamatok alapján képes ellenőrizni azt, hogy a közpénz ne a helyi kiskirályokat és a hozzájuk tapadó rokoni és baráti érdekcsoportokat gazdagítsa, hanem az esélyegyenlőséget szolgálja. Milyen viszonyrendszerek alakulnak ki az autonóm terület, az ország és a külvilág között stb. Bizony, még hosszan lehetne sorolni mindazokat a kérdéseket, (az etnikai vonatkozásokat nem is említettem) amelyek megválaszolása nélkül a területi autonómia továbbra is közhelyszinten marad. Romantikus álmainkban könnyű elképzelni egy kis székely államot a nagy román államban, amelyet a demokráciára való tekintettel nem egy teljhatalommal felruházott Nagy Székely Testvér, hanem a székely ruhába öltözött települési lófőszékelyek vasárnaponként egymással kezet rázó gyülekezete vezet, és a körülötte zajló világ megannyi átalakulásával mit sem törődve csak a megmaradáson és a nemzetpolitikán töri a fejét. De attól tartok, ha nem foglalkozunk a lehető legkisebb részletekkel, akkor azzal maradunk, ami jelenleg is működőképes: a közös listán megválasztott európai parlamenti képviselőink Brüsszelben majd újból bemutatják a székelyföldi borvizeket és a kürtőskalácsot.
A székelyek az Úr 2013. esztendejének egyik októberi vasárnapján szép számban meneteltek. A hét más napjain azonban dolgoznak. Ebből lehet megélni. Az autonómiából is csak akkor, ha dolgoznak érte és nem csupán beszélnek róla. Persze, akad azért néhány szabályterősítő kivétel…