Amerika rosszul viseli a traumát

A San Diegó-i egyetem doktori hallgatója, színházrendezést tanul. Tompa Gábor kolozsvári rendező, a kaliforniai egyetem professzora a legtehetségesebb diákjának tartja. JOSHUA KAGAN BRODY Angliában nőtt fel, az Egyesült Államokban tanul és dolgozik, a kelet-közép-európai színjátszást akarja elsajátítani. Úgy véli, nálunk a színház élet és halál játéka, Amerikában szórakozás. Szabó Réka interjúja az Erdélyi Riport 2012/10. számából.

A nevedből kiindulva kérdezem: vannak európai, magyar vagy más nemzetiségű őseid? Netán van rokoni kapcsolatod Bródy Sándor magyar íróval vagy az Oscar-díjas Adrien Brodyval?

A Brody név Fehéroroszországból jön, a családom fehérorosz részétől. A középső nevem, Kagan, az édesanyám ágáról származik, lengyel, varsói, vilniusi, lutschi. Szóval teljesen európai vagyok, nem is tudom, honnan jön a vörös haj. A dédszüleim Romániában, Bukarestben éltek. Mielőtt ideutaztam, találkoztam nagymamámmal, és tőle tudtam meg, hogy a családom mindkét ága zsidó, és amikor itt éltek Bukarestben, Weissmannak hívták őket. A család egy másik ága Lázár, szóval magyar, és úgy tűnik, erdélyi származású. Nem tudtam eddig. Édesanyám 19 családtagjából 16 a holokausztban halt meg, néhányan Auschwitzban, néhányan Bergen-Belzenben, ketten Varsóban.

Mennyire ismerted meg otthon, a családban az európai gyökereket?

Amikor kisgyerek voltam, többé-kevésbé beszéltem jiddisül. Videóra vettük a nagymamám történeteit, mielőtt meghalt. Ez a felvétel ma is megvan, jiddis és angol nyelven beszél rajta. Bámulatos és borzalmas, hogy halála napjáig azért aggódott, hogy deportálhatják, ha kiderül, hogy az Államokba menekült. Én mindig mondtam: „Nagymama! Ötven évvel ezelőtt történt mindez, és Amerikában nem szokásunk az öreg hölgyeket azért rugdosni, amiért a holokausztban voltak. Amikor meghalt, a felvételt odaadtuk a Remembrance projeckt szervezőinek Washingtonban, ők gyűjtik a túlélők történeteit. Nagyapám a chicagói egyetem professzora volt, 12 nyelvet beszélt, hobbija volt lejegyezni emberek történeteit, és különböző nyelvekre fordítani. Oroszul, németül, héberül, franciául beszélt, szóval a visszaemlékezéseket különböző nyelvet beszélő zsidóktól is össze tudta gyűjteni. Én úgy nőttem fel, hogy hallgattam ezeket a lenyűgöző történeteket.

Hogyan mutatkoznál be a romániai közönségnek?

New Jersey mellett egy kisvárosban születtem, de Londonban nőttem fel. Tizenegy évig éltem az angol fővárosban, aztán visszamentem az Államokba, és beiratkoztam a Yale-re. Néhány évig New Yorkban üldögéltem. Színészkedtem pár évig az egyetemen, színházakban. Az Egyesült Királyságban szerepeltem néhány vacak filmben és néhány színdarabban. Ezek után elhatároztam, hogy igazából rendezni szeretnék. Így kerültem San Diegóba.

Miért éppen San Diegóba?

Ez az egyetlen igazi egyetemünk, rendezés szempontjából a többi csak másodlagos. Itt van Gábor, akivel rengeteg időt töltünk. Folyamatosan gazdagít minket Andrei ªerban és Silviu Purcãrete munkáival, felvételeken láttuk a lenyűgöző vizuális megoldásokat, és meghökkentőnek találtuk. Sok dologban jobban csináljátok az egészet, mint mi.

Dolgozol az egyetem mellett?

Miután befejeztem az egyetemet, a Guthrie színház alkalmazott Minneapolisban, dolgoztam rendezőasszisztensként a Broadwayn (Harold Pinter: A hazatérők). Aztán tönkrementem anyagilag, majd egy óriáscég sajtószobájában kerestem pénzt. Jelenleg nem dolgozom, mert ösztöndíjat kapok, az egyetem mindent fizet. Fizetett azért is, hogy Kolozsvárra jöhessek.

Hogyan alakult ki Tompa Gábor és közted a közeli barátság?

A felvételi úgy zajlik, hogy kérvényezed a felvételed, beküldöd a portfóliód, fotót magadról és a produkcióidról, aztán következik az interjú. Gábor New Yorkba jött, ott beszélgettünk. Nagyon fiatal vagyok, az Államokban elég ritka, hogy rendezők 25 éves korban bejutnak a doktori diplomás programba. Most 26 vagyok, a többi rendező, aki bekerült a programba, nyolc-tíz évvel idősebb nálam. Azt hittem, hogy nincs esélyem. Gábor adott egy listát hét színművel. Ezek közül választottam a Médeát. A kérdése az volt, hogyan oldanám meg a gyermekgyilkosságot úgy, hogy az működjön a színpadon, mi a drámája annak a pillanatnak. Láttam magam előtt ezt a képet, ahogy a gyerekeit kiviszi a színpadról, becsukja az ajtót maga mögött, és mi csak az ajtó alól kiszivárgó vért látjuk, amint lefolyik egy aknába. Aztán arra kért, hozzak be fotókat más produkcióimról. Így került hozzá pár fotó előadásokról, melyeket még az egyetemen rendeztem, és teljes bukás volt. Azt kérdezte: mik ezek? Mondtam, hogy ez a katasztrófa, a szörnyű „show”, és elmondtam neki, hogy mit tanultam abból, amit rosszul csináltam. Azt hiszem, ez hatott, de szerintem azért kerültem be, mert elmagyaráztam azt a képet a Médeából.

Milyen színházi projektekben vettél részt eddig?

Számos előadást rendeztem Amerikában. Nagy részüket a valóság felől megközelítve állítottam színpadra. A legújabb két projektemben a meseszerűvel, a mágikus realizmussal kísérleteztem. Múlt nyáron rendeztem egy darabot a New York Filmfesztiválon, amellyel elnyertem a legjobb rendezésért járó díjat. Most az átjárhatóságot keresem az új és régi darabok között, a régieket megpróbálom újszerűsíteni, és kitalálni azt, amit Gábor a nagy előadásnak nevez. Legutóbb Ansky The dybbuc című darabján dolgoztam, novemberben fejeztük be, ez egyik legintenzívebb színházi tapasztalatom. Ez a darab a zsidó színház mesterműve. Arra törekedtem, hogy egyetemessé tegyem a személyes érzelmeket. Zsidó ember vagyok, héberül beszélő szülőkkel, nagyszülőkkel, ezért is érdekel a zsidó irodalom. Ez a mű egy táncos népmese, amelyet el próbáltam hozni San Diego közönségének, ahol nincsenek zsidók. A Habima színház vitte színpadra 1990-ben Wachtangow rendezésében. Legutóbb 2006-ban mutatták be a lengyel Warlikowski rendezésében. A darabot a kritikusok „a zsidó Rómeó és Júliának” nevezik, mert többről szól, mint egy férfiról és egy nőről. A zsidó férfiak és nők házasság előtt nem beszélnek egymással, hagyományaikból kifolyólag. Ezek a szereplők igazából soha nem találkoznak, de a lelkük összeolvad. A lányt más férfinak ígéri oda az apja, mire a lány holtan összeesik, és a szelleme visszatér, hogy birtokba vegye testét. A legutolsó jelenet: a lelkeik egyesülése a halálban. Én a végéről kivágtam az összes szöveget, az egész cselekmény csendben történik, bevittem egy medencét is a színpadra, utalva a rituális kézmosásra és fürdésre, azaz megtisztulásra. Mindkét szerelmes fehérben van, egyetlen fény hull le a mennyezetről, ami alatt megmossák egymás arcát, és az előadás végén felfedezik saját holttestüket. Hullámzó hangok, az apa, aki elvesztette lányát, az üzenethozó, mint angyal, lejön és énekli az utolsó dalt, miközben testeik együtt vibrálnak, de csend van és nyugalom. Nagyon személyes és fontos számomra ez az előadás. Amúgy nem vagyok vallásos, zsinagógákba sem járok.

Milyen képed alakult ki a romániai színházi kultúráról, vagy akár a romániai kultúráról?

Ami igazán ütős az európai, különösen a kelet-európai színházban, és amit az elmúlt száz évben Meyerhold, Wachtangov és az orosz konstruktivisták hatásának is köszönhet: itt a színház még mindig elsődlegesen vizuális, a megmaradó élmény továbbra is a látvány, a hangok, ellentétben a kizárólagosan szövegértelmezéssel született előadásokkal. Amerika a szövegközpontú színház felé halad, egy 19. századi realista színház felé, szemét felé. Ilyen dolgokat csináltam én is, mielőtt megismertem Gábort, és tanulni kezdtem tőle. Rengeteg unalmas Shakespeare-t láttam az Egyesült Királyságban, amelyről azt hinnéd, hogy az egyetlen hely, ahol jól játszanak Shakespeare-t. Számomra érdekes, ami az elmúlt húsz évben történt Romániában, érdekes, hogy még a fiatal generációknak is vannak emlékeik Ceauºescuról. Ez jelenidejűvé teszi és felgyorsítja itt az életet. Amerikában nem volt ilyesmiben részünk, tehát nincsenek ilyen jellegű emlékeink. Az egyetlen hasonlítható történet az afroamerikai konfliktus a 60-as években, de még ezt sem tisztáztuk. Gábor mondja: „a színház az élet”, nekünk ezt nehéz felfogni. Még itt Kolozsváron sem vagyok biztos benne, hogy teljesen értem, amit ezzel mondani akar. Talán azt, hogy itt sokkal fontosabb a színház. Itt minden pillanat a színpadon egy ajándék, valamit jelentenie kell, valamiért számítania kell. Amerikában, a Broadwayn és más hasonló helyeken az elmélet az, hogy elég szórakoztatni. Nem kérnek többet. Amerika igazából sosem értette, és úgy vélem, ma sem érti, amit Brecht mondott a színházban zajló intellektuális párbeszédről.

És anyagi viszonylatból tekintve?

New Yorkban meglehetősen sokba kerül színházat csinálni. Én semmivel nem rendelkeztem, eldöntöttem: többet kell tanulnom arról, ahogy itt dolgoznak a színháznál, mert számottevően különbözik a mi felfogásunktól. Amerikában az emberek még mindig azt akarják, hogy a színház olyan legyen, mint a hollywoodi filmek. A Transformerst akarják színpadon látni, ezt az egész szuperhősökkel teli hülyeséget. És mindezt 65 millió dollárért akkor, amikor a munkanélküliség a húszas évek óta most a legmagasabb az államunkban. Szörnyű. Amerikában a látványosság nagyon fontos, a rituális színház viszont megkérdőjelezett. Soha nem látod a görögöket a színpadon, és ha esetleg mégis, akkor az egy utcai komédia. Mikor Csehovot látsz Amerikában, az általában úgy van beállítva, mint egy unalmas korszak darabja. Itt, ha a színház csak szórakoztat, akkor megkérdik: minek csinálni? Valahogy így érzékelhető ez a színházművészet New Yorkkal szemben is, ahol 140 dollárért beülsz egy musicalre, és tapsolsz, jól érzed magad, de igazából semmit sem kapsz. Az Egyesült Államokban a művészetek nem kapnak állami támogatást. A teljes összeg, amit Amerikában (ami egy 300 milliós ország, körülbelül akkora, mint az európai közösség együtt)a művészetekre fordítanak a nemzeti össztermékből, 24 millió dollár, ami a bécsi operaház költségvetésének fele. Minden magánkézben van, és éppen ezért 140 dollár egy jegy. Kereskedelem. Arról szól, hogy visszaszerezd a pénzed.

Hogyan fogadja az amerikai közönség Tompa Gábor egy előadását?

Az előadásait nagyon jól fogadják, viszont úgy gondolnak rá, mint kísérleti színházra, mint avantgárdra. Itt ugyanezt inkább életszerűnek látják. Például a Woyzeck, amit az ottani egyetemen rendezett, lenyűgöző volt és ennek megfelelően reagáltak rá, mindenki el volt szállva tőle. Az egyetemünkön van egy iráni bevándorló – közvetlenül a forradalom után jött az Egyesült Államokba –, díszlettervező, zeneszerző és író. Sokban hasonlítanak egymásra Gáborral, mivel mindketten olyan helyen nőttek fel, ahol az életükben hasonló helyzetek adódtak. Ugyanakkor persze két különböző világnézet, de mindkettő nagyon inspiráló. Az iráni szerint a világ: gyilkolás, erőszak és háború. Én erre úgy válaszoltam, hogy igen, de a világ még napfelkelték, virágok és pónik is. Amerikában optimistább világ uralkodik, valószínűleg azért, mert nem éltük át ezeket a szomorú dolgokat. Éppen ezért Gábor munkáiban, az Andrei ªerban és Silviu Purcãrete előadásairól látott felvételekben is, a legnagyobb nehézség az átültetés. Gábor munkái nagyon hatásosak például Franciaországban, mivel ott még él a német megszállás emléke. Amerikában nem történt ilyesmi, talán ezért rosszul viseli a traumát. Még mindig várat magára egy jó művészi válasz a szeptember 11-re, mert mi inkább nem beszélünk róla, úgy gondoljuk, félelmetes, ahelyett, hogy megkérdeznénk: mi is volt ez, mi történt, milyen volt akkor élni? Gábor nem enged minket Gogol-előadásokat rendezni, mivel nem értjük azokat a darabokat.

Mi a következő terved?

Megrendezem a Titus Andronicust, most dolgozom az első színen: valószínűleg két óriási tévéképernyővel a színpadon fogok indítani, amelyben a két uralkodó, Saturnius és Bassianus igazítják a nyakkendőjüket és készülődnek az elnökválasztási disputára, majd elkezdődnek a beszédek: „barátaim, rómaiak, törvényem élvezői”. Kissé politikai, de ez a berendezés, ez a kép grandiózus lehet a színpadon. Belép Marcus Andronicus: „nyugi, nyugi, nálam a korona”, és a tömeg felforr. És ez az, ami amúgy történik Amerikában. A mi politikai rendszerünk őrült, az emberek két évvel a választások előtt megkezdik a kampányt. Az Egyesült Királyságban viszont lenyűgöző: öt héttel a választás előtt kezdik meg a kampányt, és nincs vele ennyi szarság. Amerikában esztelen, ami történik. Folyamatos megtagadása folyik azoknak az értékeknek, amelyekre éppen szavazunk. Amerikában nem értjük az igazi elismerést, mert soha nem volt részünk benne. Remélem, hogy a színház ki tudja ezt fejezni. Olyan dolgokat akarok csinálni, amiket csak a színházban lehet. Ha elolvasok egy darabot, és az jut eszembe, hogy óh, ebből egy filmet is tudok készíteni, többé nem akarok belőle előadást.