Az elveszett generációk

Van, aki soha nem látott még embert dolgozni. És sokan vannak olyanok, akik nemcsak a nagyszüleiket, de a szüleiket sem látták tanulni. Generációk tűnnek el a romániai társadalom süllyesztőiben. Parászka Boróka riportja a marosvásárhelyi Hidegvölgyből az Erdélyi Riport 2012/11. számából.

Rekord hidegben, késő este kéregetett egy gyereklány a marosvásárhelyi város végi bevásárlóközpont előtt. Esélye sem volt alamizsnához jutni, a cudar idő miatt kevesen vásároltak, és azok sem adakoztak. Sietve gombolta magára mindenki a kabátját, csukta be a táskáját, ahogy elhaladt a koldus mellett. A kéregető láthatólag rosszul volt, rádőlt a bevásárlókocsik rámpájára, furcsa testtartásban várta a segítséget. Többen is elmentek mellette, mire valakinek eszébe jutott mentőt hívni: a koldulás még mindig túl megszokott, hétköznapi, tolerált jelenség.

Csak a kórházban derült ki, hogy nem a hideg miatt lett rosszul a gyerek: órákkal később gyermeknek adott életet. Nem is az elsőnek: a nehezen azonosítható korú lány (személyi iratai nem voltak, magát 18 évesnek mondta, de nem nézett ki 15 évesnél idősebbnek) egy két és fél éves kislány édesanyjaként szülte meg kisfiát. A téli hidegben is utcán élő, legyengült szervezetű, kórosan sovány anya egészséges és viszonylag nagy súlyú csecsemőt hozott világra; néhány héttel a szülés után, mínusz húsz fokban lányával és újszülött fiával állt és kéregetett ugyanott, ahol korábban egyedül, terhes hasát rejtegetve várakozott.

Mumus a gyermekvédelem A két gyerek vastag rongyokba csomagolva, pirospozsgásan asszisztált ahhoz, hogy anyjuk a hétvégi bevásárlók jóindulatában bízva próbál pénzt szerezni. Volt, aki pénzt nem adott, de vásárolt tejet: a hideg folyadékot maszatos műanyag üvegbe töltve csöpögtette a baba szájába az anyja. Megrendítő, de nem egyedi jelenség: egyre több az olyan fiatalkorú szülő, aki utcán éli családi életét, és akiről nehéz eldönteni: gondoskodik a gyerekeiről, vagy éppen veszélyezteti az életüket.

A gyermekágyas nőnek a januári fagyban felajánlottuk, hogy az életveszélyesen hideg időből kimenekítjük, fedél alá visszük őket. A lány gondolkodás nélkül beült az autóba, anélkül hogy kérdezte volna, merre indulunk, csak akkor ijedt meg, amikor közöltük: a marosvásárhelyi gyermekvédelmi központba visszük. Oda nem megy – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon, mert ott elveszik tőle a gyerekeket. Egy tömbház alagsori szeméttárolójában alszanak, s az jó nekik, inkább ott, mint a gyermekközpontban – mondta a lány. Végül mégis sikerül meggyőzni: a néhány hetes csecsemő a hulladéktárolónál nagyobb biztonságra szorul. A gyermekvédelmi központban azonban zárt ajtókat találunk: ide valóban csak gyerekeket fogadnak be, a lányanyát nem. Továbbküldtek a krízisközpontba, ott viszont azt a választ kapjuk, hogy ez a nő már többször volt bent, de mindig megszökött, többé a mínusz húsz fok ellenére sem fogadják be. Innen harmadik intézetbe vezetett utunk, s ott ideiglenesen ugyan, néhány napra, de mégiscsak fedél került a gyereklány és a gyereklány gyerekeinek feje fölé.

A marosvásárhelyi gyermekvédelmi intézetben hiába tudakozódunk, hogyan történhet meg ilyesmi: az illetékesek váltig győzködnek, vannak esetek, amelyeken nem lehet segíteni. Ez a nő valóban ragaszkodik kicsinyeihez, és lehetőségeihez mérten gondoskodik is róluk, lemondani a kisfiúról és a kislányról semmiképpen sem akar, az intézményes segítséget pedig elutasítja.

A Hidegvölgy roma gettójában a gyermekvédelemnek különös híre van. Amikor a polgármesteri hivatal az engedéllyel nem rendelkező viskók bontásába kezd, az ideiglenesen felhúzott, hulladékból készült lakások felszámolására vállalkozik, az ott élő szülők és gyerekek menekülőre fogják. Egy húszas éveinek elején járó szülőpár a zuhogó esőben viaszosvászonnal takarja be két-három éves gyerekeit, a kisfiú és a kislány fázósan, betegen várja, hogy véget érjen az ítéletidő. „Inkább visszamegyünk Gyergyóba, ha itt nem maradhatunk, de nem adjuk a »Protecþia Copilului-nak« őket – mondja székely tájszólással az apa, és azt is hozzáteszi: a marosvásárhelyi gettó szükséglakásainál is rosszabb körülmények közé kerülnek, ha eredeti lakhelyükre költöznek, de mégis „megéri”, ha együtt marad a család.

Homályos történetek Nem feltétlenül a „hagyományos” családmodell tartja össze azokat az embereket, akik már kamaszkorukban gyereket vállalnak, és a legnehezebb körülmények között élve nevelik őket – állítja Koreck Mária, a marosvásárhelyi Divers Egyesület vezetője. A civil érdekvédő úgy véli, nagyon sok esetben a gyerek rendszeres, havi bevételi forrást jelent, különösen azok számára, akik az „elveszett generációhoz” tartoznak. Ezek az emberek azok – magyarázza Koreck, akik soha sem dolgoztak, akiknek a gyerekei úgy nőnek fel, hogy természetes állapotnak tartják a munkanélküliséget. „Egyre többen vannak ilyen emberek, nem csak a romák között, a románok és a magyarok között is: azok között, akik hátrányos vidékeken élnek” – összegzi a Divers Egyesület képviselője, majd hozzáteszi: minden élettörténet más, annak ellenére, hogy jól meghatározható folyamatok vannak a munkanélküliség, a korai gyermekvállalás mögött. „Már a második generáció nő fel, amelynek tagjai nem állhattak munkába, de nehéz kihámozni az emberekből, hogy ki miért került ebbe a helyzetbe, és miért maradt benne. A jogvédők a közelmúltban tíz bándi asszonynak szereztek munkát a könnyűiparban Marosvásárhelyen, a vidéki nők azonban végül nem éltek a rég nem kínálkozó lehetőséggel. A részmunkaidőben foglalkoztatottak számára 600 lejt kínált a munkaadó, ebből 200 lejbe került volna a napi ingázás. 400 lejért pedig már nem érte meg bejönni a városba. Volt, aki arra hivatkozott, hogy gyermekeinek ellátását nem tudja megoldani (a gyermekgondozó foglalkoztatása többe került volna, mint amennyi a fizetésből a buszbérlet levonása után maradt), volt, aki úgy gondolta: ha csak a háztáji kiskertjét megműveli, többet tud keresni, mint így. „Azért káros ez, mert a munkavállalással lehetőségek is nyílnak, beleszoknak egy ritmusba, képezik magukat, újabb és újabb lehetőséget keresnek. Azok a nők azonban, akik otthon maradnak, elzárják magukat, és egy idő után tényleg nem tudnak tovább lépni” – érvelt Koreck Mária. Fontos annak a képességnek a kialakítása, hogy meg tudják szervezni a munkát, a munkába járást, hogy karrierképeket alakítsanak ki magukban, hogy akarják a munkaerőpiacra való visszailleszkedést. Az emberjogvédő úgy látja, hogy a (működésképtelen, rendszeres havi jövedelem nélküli) háztartásokba való „beszorulás” nemcsak hogy nem erősíti a hagyományos családmodellt, hanem gyengíti azt. „Kialakul egyfajta klánszellem, de a családon belüli szerepek átértékelődnek. Az idős, már nem kereső családtagok tekintélye elvész, a nők prostituálják magukat, vagy arra kényszerítik őket, hogy prostituálódjanak” – vázolja a folyamatokat Koreck Mária.

Akiknek nem jutott iskola Kis Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa arra figyelmeztet: a romák fokozottan ki vannak téve annak, hogy generációk vesszenek el a munkaerőpiac és az oktatási rendszer szempontjából is. Ezerkilencszáznyolcvankilenc előtt a vidéki lakosság jelentős részét felszívta az iparosítás, beindult a tömeges ingázás, a szakképzett munkások városon találtak munkát. A szakképzetlen roma lakosság maradt hátra: a termelőszövetkezetek széteséséig számukra így nyílt esély a pénzkeresésre. A rendszerváltás után azonban a nagyarányú foglalkoztatottság megszűnt, a vidéken élők közül sokan nem is ismernek senkit, akinek valaha volt munkája – véli a társadalomkutató. A helyzetet bonyolítja és nehezíti, hogy – a kelet-európai államokkal ellentétben – már jóval a rendszerváltás előtt megkezdődött a cigányoknak az oktatásból (és a szakmunkásképzésből) való kiszorulása. A „dekrét (abortusztilalom) nemzedék” megjelenése 1967-ben olyan népességrobbanással járt, amit a hazai oktatási rendszer nem tudott követni, az iskolai helyhiány miatt a romák már a hetvenes–nyolcvanas években kiszorultak a közoktatásból; esetükben az intézményen kívüliség nem másod-, hanem harmadgenerációs jelenség. Ez azért súlyos – figyelmeztet Kis Tamás –, mert nagyon sok olyan készség, ami a munkába álláshoz elengedhetetlen, ki sem alakul: az iskolába be nem kerülők vagy a korai iskolaelhagyók nem tanulnak meg figyelni, nem tanulnak meg szervezett munkát végezni, együttműködni, időt beosztani, szocializációjuk csonka. „Nincsenek teljesen a semmiben a vidéki cigányok” – egészíti ki mondanivalóját a szociológus: a kis lokális munkaerőpiacok némi megélhetést biztosítanak, és a vendégmunka is esélyt jelenthet. A társadalmi modellek szétesése azonban széles tömegeket ér el, és ez a családmodelleket is érinti. „Tévesen hiszik azt sokan, hogy a fiatalkorú gyermekvállalás roma tradíció. Azért szül 15 éves korában gyereket egy cigánylány, mert nincs más alternatívája, munkát nem talál, tovább tanulni nem tud, így csak az marad, hogy gyereket szül” – összegzi a kutató.

Kordivat a gyermekbántalmazás A marosvásárhelyi gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek munkatársai állítják: a korai gyermekvállalás, az instabil családközösségek, illetve a gyermek bevételi forrássá válása (sokaknak egyetlen biztos jövedelme a havi nevelési támogatás) kiszolgáltatottá teszi a legkisebbeket. A szülők nem tudják megteremteni a neveléshez szükséges körülményeket, de az intézményes segítséget sem fogadják el (nehogy elveszítsék a támogatást): a gyerek szociális tússzá válik. „A leggyakoribb jelenség, hogy a nagyon fiatal, munkanélküli szülők agresszívek a gyerekeikkel, mert életkoruknál fogva éretlenek az állandó felelősségvállalásra. Türelmetlenek, következetlenek, gyorsan eljár a kezük” – magyarázza egy szociális munkás.

Van, ahol a gyermekgondozásban jártas nagyszülő, aki még jól abszolválta a neveléssel járó feladatait, még mindig dolgozik, eljár otthonról, hogy pénzt keressen. Mivel ő az egyetlen kereső, ezért egyre többet dolgozik, kapaszkodik még meglévő munkahelyébe, alig van a családjával. Otthon két generációt hagy magára – a nagyon fiatal anyát és apát, valamint azok gyermekeit –, ezért arra sincs mód, hogy a szülőszerepek áthagyományozódjanak.

A másik visszatérő probléma, hogy a gyerekek felügyelete részben vagy teljesen megoldatlan: a támogatások kedvezményezettjére csak addig figyelnek, amíg a várt összeg megérkezik. Rengeteg a hasonló figyelmetlenségből fakadó baleset, szerencsétlenség. A hetvenes–nyolcvanas években felnőtt „kulcsos gyerek” generációt most egy még kiszolgáltatottabban élő, még magányosabb nemzedék váltja. Harminc-negyven évvel ezelőtt még dolgozni jártak el a gyermekeiket magukra hagyók, és cserébe anyagi biztonságot teremtettek. Ma elveszett, soha meg nem élt fiatalságukat élik tovább a gyermekapák és -anyák, akik gyakran együtt „bandáznak” felnövekvő gyermekeikkel.

A gettókból Schengenig Ezek a szülők, akik sohasem jártak iskolába, vagy nagyon keveset tanultak, akik a nagyszüleiket sem látták tanulni, a gyerekeiket sem küldik iskolába. Bár Románia uniós vállalásai között szerepel az iskolaelhagyók számának csökkentése (Mihai Rãzvan Ungureanu múlt heti brüsszeli látogatásán José Manuel Barroso ezt a schengeni csatlakozás feltételei között nevezte meg), az elveszett generáció megmentésére, reintegrációjára, alfabetizációjára egyelőre nincs átfogó, nemzeti program. A marosvásárhelyi általános iskolákba a roma gettóból nehéz bejutni, bár van, ahol kvótarendszer alapján felvesznek néhány gyereket. Ezekben az osztályokban állandó a konfliktus a roma és magyar szülők között: csak azok maradnak, akik a mindennapos súrlódásokat vállalni tudják, és eléggé elszántak ahhoz, hogy a feszültségek ellenére is tovább taníttassák gyerekeiket: néhány tucat ilyen család él a Hidegvölgyben. „Radikális váltásra lenne szükség” – foglal állást Kis Tamás, aki szerint az oktatási rendszert nemcsak átalakítani kellene, de a munkaerőpiaccal összehangolni is. Magyarországon az alfabetizációs program, a „felnőttképzés és -mentés” 1946-ban kezdődött; több mint két évtizedre volt szükség, hogy a késve integrált fiatal felnőttek életkora jelentősen csökkenjen, és „már” 15-16 évesen (egy évtizeddel a valódi iskolaérettség kora után) iskolapadba ülhessenek. Ha ilyen ritmusban halad itt is a reintegráció (ha egyáltalán elkezdődik), akkor nem egy, de legalább két-három nemzedék veszhet még el. Beláthatatlanok a következmények.