Általában vagy hitelesen

Nagyváradon a 6. Interetnikai Színházi Fesztiválon tanúi lehettünk egy érdekes jelenségnek: a szószínház és a mozgásszínház keveredésének, ami jobb esetben különleges, hatásos és meggondolkoztató szintézishez vezet, máskor viszont elkerülhetetlen fiaskó. Élesen felvetődött az a kérdés is, miért verseny jellegű az IFESZT. Zsehránszky István írása.

Az idén – a Bánk bánnal – nagyot dobbantott ez a fesztivál. Önmagában figyelemre méltó, hogy Katona József születésének 220. évfordulóján ezzel a darabbal nyílt meg az IFESZT. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron SzínházBánk bánja, Bocsárdi László rendezése láttán elmondhatjuk, hogy Katona József darabja – hosszú szünet után – végre megszólalt újra a romániai magyar színpadon. Bocsárdi László minden ízében mai Bánk bánt rendezett, óriási erejű előadást. Szó szerint bebizonyította, hogy a klasszikus mű pontosan azért klasszikus, mert minden korban, tehát születésekor – vagyis a múltban –, a jelenben és a jövőben egyaránt aktuális. Megtalálhatjuk benne, csak le kell odáig ásni, ki kell bányászni, korunk jellemzőit, és művészi erővel fel kell mutatni azokat. Ha sikerül, nagy előadás születik – döbbenetesen mai. Ez az, ami sikerült a szentgyörgyieknek. Korunk minden hőse és álhőse, minden számottevő kérdése és álproblémája megjelenik, vagy legalábbis felvillan ezen az előadáson. A sepsiszentgyörgyi Bánk bán több nagy alakítást is hozott. Elsősorban Szakács Lászlót, Petur bán alakítóját említenénk, akinek láttán magára ismerhet a politikai kaszt. A címszerepet játszó Mátray László arra döbbent rá, hogy a hatalom aljassága meghasonlottá, bűnözővé változtatja az egyetlen becsületes tisztségviselőt is – önbíráskodó gyilkossá –, ami után természetesen következik mind a maga, mind a családja, mind az ország tragédiája. S a rendezés különleges érdeme, hogy a darabból bányászta ki mindezt, anélkül hogy belevigyen bármi mai dolgot, ami eleve meghamisította volna a művet – és ami a klasszikusok színrevitelekor gyakran előforduló vétség: képtelenség.

A temesvári Peer Gynt például a színpadképbe bevitt útjelző tábláktól, közlekedési jelzésektől nem vált tartalmasabbá, legfeljebb olcsóbbá, modorosabbá. A Csiky Gergely Színház előadása élőbemutató korában többet ígért, a költészet és a színpadi mozgás eredeti találkozását sejttette, ami sajnos, azóta sem érett be. Amit csak úgy általában játszottak az élőbemutatón, azt általában játsszák most is. Ase anyó szerepe ugyanúgy megoldatlan, mint ahogy akkor volt. Sőt, a szereposztási változás következtében a főhős mintha egyéniségét vesztett személlyé változott volna. Hát ez már elég ahhoz, hogy félresikerüljön.

A klasszikusoknál maradva, az IFESZT-en már az első napokban találkozhattunk Franz Kafkával és Shakespeare-rel is. Kafka A perrel jött a képbe, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió mozgásszínházzá kísérelte átkölteni a híres regényt. Barta Dóra rendező és csapata megpróbálta csokorba gyűjteni a szerző szorongásait – azt, hogy abban a világban, ahol él, bármikor eltaposható bogárnak érzi magát; ott bárkit, bármikor, bármivel megvádolhatnak, elítélhetnek, kivégezhetnek; ott az ember senki. Azóta tájainkon Kafka rémálma beteljesedett néhányszor – a fasizmus idején, a kommunista rendszer idején –, alapjában véve ugyanúgy nézett ki minden totalitarista rendszer. A sepsiszentgyörgyi előadás nem megy el idáig, „csupán” az elbürokratizálódó világot idézi meg, s az abban születő szorongásokat, kiszolgáltatottságot vetíti ki, támasztja alá erőteljes mozgásszínházi képekkel. Az egyik tisztviselőlány például csúszómászóként jelenik meg, hatalmas aktacsomagokkal a hátán kúszik végig a színpadon. Majd ugyanő, szintén kúszva, fejével tolja maga előtt az aktacsomagokat. Fura, kiszolgáltatott helyzetben van. A főhős kedvesének a sorsa sem különb: aktákkal falazzák be, így lesz belőle napjainkban Kőműves Kelemenné. Az informatika korában? Eléggé furcsa eset, ideje lenne rá felfigyelni! És vannak még különös dolgok ebben a világban: az elkésett hivatalnok csak a főnöke lába között juthat be munkahelyére. Iróniának nem rossz.

Shakespeare A makrancos hölgy révén volt jelen, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása révén, amelyet Sorin Militaru rendezett. Kiváló szórakoztató előadás – pompásan sikerült a bohózati elemek felmutatása a shakespeare-i darabban. Kétségtelen, ezek az elemek is ott vannak, de nemcsak ezek. A többiekre viszont nem derül fény. Felfedezésről, most meglátott újabb mélységekről ne is beszéljünk. A vásárhelyi színészek, a rendező vezényletével, gyakran annyira túljátsszák szerepüket, hogy nagyítóval kell keresni Shakespeare-t az előadásban. Nehéz kideríteni például, hogy tényleg megváltozik-e makrancos Kata, vagy csupán színleli az engedelmes asszonyt. Szerelemből teszi-e, vagy beletörődött? Persze, ahhoz, hogy Berekméri Katalin többet mondhasson el Katáról, igazi partnerre lenne szüksége, márpedig a Petruchiót alakító Bokor Barna eléggé színtelen ebben a szerepben. Színgazdagságban, harsányságban, játékkedvben és játékerőben több mellékszereplő is meghaladja őt. Akkor ki a főszereplő? A harsányság hiányát nem kifogásoljuk, de azt mégis szeretnénk tudni, hogyan viszonyul Katához. Megnézte-e egyáltalán azt a nőt?

Az Állami Zsidó Színház is klasszikus darabot játszott, A címert. Shalom Ash a jiddis drámairodalom egyik klasszikusa, Lengyelország orosz megszállás alatt lévő részében látta meg a napvilágot, művei a régi, azóta többnyire kihalt kelet-európai zsidó közösségekről nyújtanak egyedülálló képet. A címer arról szól, hogy hajdan itt létezett egy zsidó arisztokrácia, amely úrhatnámság tekintetében megállta a helyét a térség többi arisztokratái között. A dolgos zsidók pedig – kereskedők, kocsmárosok, mesteremberek – hajlandók voltak megadni bármennyi pénzt is azért, hogy ők is bekerüljenek az arisztokraták közé, s miután felkapaszkodtak, földhözragadt szemléletükkel, viselkedésükkel, reflexeikkel alaposan felhígították ezt az arisztokráciát. Nem olyan nagy tragédia ez, inkább nosztalgiázó vígjátéknak való téma, viszont a mai színrevivőtől megköveteli azt, hogy rálátással kezelje. Ez most hiányzott, s az előadás emiatt nem tekinthető a jó hírű társulat jelentős produkciójának.

A Tóték is klasszikus darab – annyit játszották, és olyan nagy sikerrel, világszerte. Az idén az Örkény-centenárium egyik slágerdarabja volt. Valószínűleg így került műsorra Aradon is, a Kamaraszínház és a szegedi MASZK Egyesület közös produkciójaként. Öröm volt újra színpadon látni az Aradi Kamaraszínház állandó színészvendégét és alapító tagját, Harsányi Attilát, akinek a nevéhez számos nagy alakítás fűződik. Rudolf Hess után most az Õrnagyot láthattuk tőle, úgy megformálva, mintha ikertestvérek lennének. Az előadás azonban nem olyan hatásos, mint amilyen a Rudolf Hess tízparancsolata volt, és ez főként annak tudható be, hogy a rendező, Balog József a Tóték minden ismert helyzetét és jelenetét másképpen akarta megoldani, mint ahogy azokat eddig láttuk, ami tiszteletre méltó szándék, csakhogy a megvalósításához hiányzott egy új koncepció. Balog valójában Örkény darabjában nem fedezett fel semmi újat, és ezért az általa tálalt újdonságok a csakazértis mást vagy másképp szintjén maradtak. Ami kevés.

Izgalmas párhuzam jött létre azáltal, hogy két Moliere-darabot is láthattunk az IFESZT-en. Az egyik, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor SzínháznakA fösvénye roppant elegáns produkciót kínál, ahol minden és mindenki színes és kivasalt, készen áll arra, hogy elbűvöljön és megnevettessen. Csakhogy „fenn az ernyő, nincsen kas” – Moliere világa tele van meggondolkoztató jelenségekkel, amelyek valóban szellemesen, olykor tréfásan, de mindig a meghaladásuk reményével együtt jelennek meg. Hát most nem nagyon akartak meggondolkoztatni bennünket. Talán csak a címszerepet játszó Barabás Árpád tekinthető kivételnek, aki a groteszkig vitte hősét, Harpagont, a pénzfüggőség megtestesülését.

A másik Moliere-előadás, a fesztivál zárásaként játszott Scapin, a szemfényvesztő – a debreceni Csokonai Színház produkciója – szöges ellentéte az előzőnek. Nagyon talált ide, az IFESZT-re ez az előadás: egy világhírű román rendező, Silviu Purcãrete Magyarországon létrehozott produkciója, amely ráadásul megrázó is, Moliere kevésbé kiaknázott értékeit mutatja fel. A díszlet egy hatalmas színpadot betöltő ócskapiac, az előadás pedig a Balkán működése Párizsban, teljes intenzitással. Hát ez nem igaz! Ilyen kicsi a világ?! S mindez egy jottányi változtatás vagy hozzáadás nélkül, maradéktalanul benne van Moliere darabjában, csak ki kell olvasni belőle. És vállalni kell – nem pedig a kényelmes, bejáratott megoldásokat ismételgetni. Bízvást elhihetjük, hogy Purcãrete olvasata hiteles. Õ csak tudja, hiszen évtizedek óta dolgozik Franciaországban, színháza is van ott. És nincs egyedül a franciaországi Balkánról alkotott felfogással, hiszen a Ionesco-darabok is rendre Párizs balkáni vonásait hozzák felszínre. A címszereplő, Trill Zsolt mintha egy született bukaresti „ºmecher” lenne. Alakítása lélegzetelállítóan hiteles és lélegzetelállítóan hazai – romániai, magyarországi, európai! Méltó befejezés egy interetnikai fesztiválhoz.

Hogy a jelenkori színpadi művek megszólaltatása sem gyerekjáték, azt igazolják a fesztiválon látott előadások. Székely Csaba darabjai: a Bányavirág és a Bányavakság – hitelességük folytán – nagy erőpróbák az előadó számára. Az utóbbit láthattuk a fesztiválon. Nem kevesebbről van szó, mint arról: hogyan válunk öngyilkos kisebbséggé Romániában. A Csíki JátékszínVaknyugatja pedig azt bizonyítja, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek e tekintetben. A fejlődésben megrekedt, magukba zárkózott ír vidékek is pusztulásra vannak ítélve. Lakóik, akárcsak az ipar nélkül maradt székely települések lakosai – s ha egy kicsit körülnézünk, ezt láthatjuk a Mócvidéken is – kilátástalanságban élnek, vergődnek, kicsinyes torzsalkodásokkal töltik napjaikat, gyilkosságba vagy öngyilkosságba hajszolják magukat. Fölösleges összetűzéseket provokálnak. És ezt a színpadon is csak hitelesen érdemes és szabad megmutatni, az önpusztítás teljes átélésével. Mások is érezzék: nem babra megy a játék. E produkciók közé illik a szatmári Harag György TársulatVilágjobbítók előadása is. Tasnádi István darabjáról nehéz eldönteni, szatíra-e vagy pedig tragédia. A darab azt sugallja, hogy a tájainkon leáldozott világból nincs amit áthozni, nincs amit folytatni. Mert minek hoznánk át a rosszat, az elavultat, a gúzsba kötőt, amitől – gondolom – megszabadultunk; de azt sem hozhatjuk át, ami jó volt, aminek köszönhetően megmaradtunk, mert mára az is talajtalanná vált. És ez hátborzongató. Gondoljunk csak a darab főszereplőjére, a kulturális kincseinket, a túlélés forrásait híven és életre szóló erőfeszítéssel őrző könyvtárosra, aki alól a szép új világ kilövi hivatása gyakorlásának lehetőségét – lebontják a könyvtárat, mert üzletházat építenek a helyébe, a könyvek nagy részét bezúzzák, s ami megmarad, tolvajok zsákmánya lesz. Nincsenek többé emberi kapcsolatok, csak reklámkapcsolatok vannak. A mélységesen felháborodott könyvtáros pedig, aki képtelen alkalmazkodni a haszonelvűség, a pénz, a spekulánsok világához, sőt mélységesen megveti azt, elhatározza, hogy Don Quijotét játszik, hátha így visszanyerheti integritását. S az új világ válasza: naponta börtönbe zárja őt. Így végül belepusztul a maga választotta játékba. Egyetlen megértő társra talál, egy bizniszelő cigány fiatalemberre, akit szintén naponta lesittelnek. Kár, hogy István István csak markírozza a könyvtáros vesszőfutását, se nem tragikus, se nem nevetséges. Jellegtelen. De hangsúlyozatlanul az – és hatástalan.

Bár régi velencei történet, valójában mai sztori az, amit a nagyváradi Szigligeti Színház Jelenetek egy kivégzésből előadásán láthatunk. A velencei dózse hatalmas méretű festményt rendel a lepantói csatáról, hogy propagandacélokra használhassa azt. Csakhogy Galactia, a festőnő, akitől a képet rendelte, kolosszális mészárlásként ábrázolja a nagy történelmi eseményt, amiben nincs semmi felemelő. Ezért sötét börtönbe zárják, képét pedig el akarják égetni. Ám a hatalmas festmény híre futótűzként terjed, egyre nagyobb tömeg szeretné megnézni. A dózse rájön, mégiscsak hasznosítható a kép, kiállítja palotája elé, megkegyelmez a festőnőnek, sőt, fogadást ad a tiszteletére. Hát ilyen volt a hatalom pár száz évvel ezelőtt! – és ilyen most is, tennénk hozzá, látva, amit művel. Végül ugyancsak mai témával és mai darabbal szerepelt a Temesvári Állami Német Színház is, a Fúriák avagy a nagy háborúval. Igazi meglepetést nyújtottak a problémafelvetés hitelessége révén, azáltal hogy megmutatták: a fiatalok szertelensége, tiltakozó magatartása, kihívó viselkedése mögött semmi egyéb sincs, mint a szüleiktől rájuk örökített világ átvétele, folytatása. Ugyanaz a magatartás születik újjá, amit a szüleiktől látva elvetendőnek ítélnek. Az előadás több díjat is nyert, megérdemelten.