A költészet tücsökhangjai hozzák az igazságot

Felsorolni is hosszú volna, hogy a nagyváradi Törzsasztal októberi vendége, Szilágyi Ákos költő, író, esztéta a literatúra művelése mellett mi mindennel foglalkozik: szerkesztő, egyetemi tanár, politológus, filozófus, történész, az orosz élet és lélek kutatója. Szilágyi Aladár interjúja.

Amikor elkezdtem olvasni a verseidet, a hangverseidet, főleg a terjedelmesebb poémáidat, eszembe jutott egy kép. Csavargásaim során megfigyeltem, hogyan építi fészkét a függőcinege. Erre asszociáltam a költeményeid olvastán. A cinege (is) összehord mindenféle alapanyagot, nádbugát, gyékénybuzogányt, barkapelyhet, összerakosgatja, és átszövi őket. Nos, ezekben a versekben is azt látom, hogy túl az elemi sodrású ritmuson, a gyakran sziporkázó rímeken, a gazdag, játékos szókészleten, nemcsak a versszakokon belül, hanem a versszakok között is vannak ilyen egymásba átcsapó, a szöveget átszövő kötőelemek. Hogyan dolgozol, amikor verset írsz?

Különböző módon, de az alap mindig valamilyen zenei-ritmikai semmiség, kis szöszmő… Erről jut eszembe, hogy Arany János egy hasonló hangulatú kifejezést használ: „neszme”. Egyik levelében írja, hogy az angol „nonsense” fogalmát így lehetne magyarra fordítani: „neszme”. Minden költői műnek – mondja ő – van egy ilyen kis neszme kiindulópontja. Tehát a legnagyobb filozófiai költemény sem biztos, hogy valami magvas gondolattal kezdődik. Összecseng egy rímpár, kis ritmikai valami, motívum, rengeteg ilyesmi van az ember fejében. És az egyikből lesz valami, a másik elhal, útközben kiszelektálódik. Biztos, hogy mindegyik versnek van egy ilyen ritmikai-zenei kiindulópontja, legalábbis az olyan karakterű költőknél, mint amilyen én is vagyok. Olyan nincs, hogy nekiállok, és néha meg-megállva megírom a verset. Olykor hetekig eltart, ritkábban egy-két óra alatt létrejön valami, de lehetetlenség, hogy közben folyamatosan ne „hangosítsam ki” azt, amit leírok, ne halljam a külső hallásommal is azt a bizonyos ritmikai elemet. Gyakori, hogy valamilyen dallammal kötöm össze, ahogy régen Balassi „ad notam” írta a verseit. Szerintem Balassinál sem teljesen ez a helyzet, hogy adott egy kész, mindenki által ismert dallam, és arra ő ír egy szöveget. A szövegírás közben bújt ki a szövegből a dallam, s aztán már diktálta tovább az alakítását. Mindannyiunk feje tele van dallamokkal. Én nem állítom magamról, hogy tudok énekelni, de elemi szinten elő tudom adni ezeket az „énekes” darabokat is. Ami nem jelenti azt, hogy minden versem dallamra keletkezett. Írtam hagyományos szövegversek sokaságát is. De azoknál is a zenei-ritmikai elem a legfontosabb. Nem minden költő tartozik ebbe a vonulatba, de a klasszikus magyar költészetből Arany János abszolút ide tartozik. Gyerekkorban nagyanyámtól hallottam, az iskolában bemagoltatták velünk a balladáit. Az első elementáris hatást Arany költészete nyújtotta számomra. Főleg a zeneisége. Ahogy az V. László kezdődik. Számomra mindig ezek a ritmikai, zenei elemekből építkező költők a fontosak. Amit mondasz a „versszövésről”, attól tartok, túlságosan általános. Mert vannak olyan hosszú kompozícióim, amik nem is dallamra íródtak – ha mégis arra, akkor leggyakrabban magyar népdalra –, hanem csak ütemre, például a „tamtam”-ra. Vegyük a Temetés című versemet. Abból készítettek egy klipet, én mondom rajta a verset, mely abból indul ki, hogy a „tamtam” és a „temetés” – egybecseng, igaz? A „tamtam üteme” – ez már magát ritmizálja. S ha az ember szépen mondja: „tam-tam-üteme, tam-tam-üteme, ta-ta-ta-ta-tam-tam-üteme” – valóban fölveszi egy tamtamnak a ritmusát. Közben szabályos temetés zajlik, jelenetekkel, a kezdetétől a végéig, és állandóan hallatszik a tamtam üteme. Ilyen értelemben ez is „szövés”. De nem úgy történik, hogy az embernek van egy jó ritmikai ötlete, és arra szépen mindenféle vackot fölrak. Ezer változat van, amíg eljutok a végsőig.

Az ilyen munkáidat hangversnek nevezed, melyeket hangosan üdvös olvasni. Ha vesszük a költészet utolsó tízezer évét, abból csak két-három évszázadnyi az az időszak, amikor elkezdtünk némán, hangtalanul olvasni…

Minden versben született: a dráma, az eposz, és természetesen a lírai költészet is vers volt. Először az epika dobta le magáról a költői formát, aztán a színpadon is „prózában” kezdtek beszélni, s megjelent a lírai költészetben is a próza, prózavers, a „szabad vers”, bár az utóbbi csak látszólag „szabad”. A középkori szerzetesi közösségekben csak a hangos olvasást ismerték, mormogó, zümmögő kórusoknak nevezték őket. Az egyik legnehezebb fizikai munkának tartották. Fönnmaradtak dokumentumok arról, hogy a beteg szerzetest eltiltották az olvasástól, mert nemcsak a hangjával, hanem az egész testével, lendületével, energiájával részt vett benne. Én nem túl gyakran vállalok fölolvasásokat meg énekléseket. Egyórányi olvasás annyi energiát igényel, hogy utána fel kell mosni az embert. Mert nem csak a hangját hallatja az előadó, hanem a közönséggel kell létrehozni a kontaktust. Valamilyen energetikai erőtér jön létre közöttünk, csak azt érzem, hogy belőlem iszonyatos mennyiségű energia áramlik ki.

Egy önvallomásodban olvastam: „Mindenem a nyelv. A magyar lírai költészet szentháromságát a magam számára – hűséges és tékozló fiúként egyaránt – régóta így határozom meg: az Atya – Arany János, a Fiú – József Attila, a Szentlélek – Weöres Sándor.” Javaslom, vegyük sorra őket, kezdjük Arannyal. Miért ő az „Atya”?

Mielőtt válaszolnék, meg kell említenem, hogy ez a szentháromság-metafora csak részben a sajátom. Pilinszky János állít föl egy olyan költészeti tipológiát, hogy bizonyos költők a „fiak”, mások az „atyák” rendjébe tartoznak. Nála is Arany János az „Atya”, Petőfi meg József Attila a „Fiú”. Itt nem arról van szó, hogy egyik a hosszú életű, másik a rövid életű, hanem hogy ők ugyanannak a magyar nyelvi géniusznak, a szellemnek a különböző arcai. Hogy miért Arany János az Atya számomra? Az Atyához kapcsolódik a kezdet, a teremtés. Amikor ikontannal kezdtem foglalkozni, alaposabb teológiai stúdiumokat is folytattam. Nem véletlen, hogy a szentháromságtan második személye, a Fiú-Isten az, aki megtestesül, emberré lesz, utána szenved, megfeszíttetik. A passió, a szenvedés a Fiúnak az osztályrésze, és amikor ő fölmegy a mennyekbe, pünkösdkor jön le a Szentlélek. A Szentléleknek nincs alakja, az nem test, az egy fürge szellem, sőt szél, szellő. A Lélek a lélegzet maga, nem csak magyarul. Rúach – mondjuk a héberben, pneuma – a görögben. Gyerekkori tapasztalat, hogy a szavak mágikus erővel bíró lények. Rúach, vagy az oroszban a duh, a „h” hangzó a magyarban a lehel, lehelet szavunkban bukkan fel. Ami Weöres Sándort illeti, a játékosságáról, a hermészi alkatáról beszélhetünk. – Hermész szellőisten is egy személyben és az értelemnek is az istene. Mindenhová befurakszik, mindent kifülel, elcsen, ellop, összekapcsol, a játék, a gimnasztika istene is. Vannak ilyen mitológiai képek, nem tudom, mélylélektani kérdés-e: onnan, mélyről jönnek fel spontán módon az emberben, vagy kapjuk a kultúrával, a nyelvvel együtt, és megrögzülnek bennünk? József Attila sorsa tipikusan a szenvedéstörténetre rímel, nem csak a halála, az egész élete miatt is. A Fiú nem tud lehorgonyozni valahol, bizonyos értelemben otthontalan. A Szentlélek sem horgonyozza le magát sehol, ő emberen túli, nincs is emberi alakja. Ezért is nehéz a Szentléleknek a figurális kiábrázolása. Arany János számomra fundamentális költői minta: „Dühöng a déli szél, / Jó Budavár magas / Tornyán az érckakas / Csikorog élesen.” Nem lagymatagon, hanem így, egyben kell mondani: „csikorogélesen”, hogy fülébe hasítson az embernek. József Attilának már a kamaszkora csupa szenvedés, ő abszolút nem „rendszerköltő”, teljesen szembe megy a rendszerrel. A létfilozófia, a szerelem kérdéseit fogalmazza meg – nem lehet kikerülni József Attila vonzásköréből. Ennek a mi nemzedékünknek a költészete, parodisztikus, groteszk, mindenféle jellegével együtt, mind József Attilából jön. Lehet, hogy a mai fiatalok ezt rühellik bennünk annyira, mert már elkezdődött a nagy megtagadás. Érzékelem, hallom is néha, ezeket az idézőjeleket, hogy amit ti műveltek, az a múlt, hogy őskövületek vagytok…

Több helyütt vallod magadról, hogy ironikus költő vagy, ami teljesen különbözik a cinikustól. Hadd idézzelek: „Az ironikus kiindulópontja az a világállapot, amely fennáll ugyan, de nincs, aki higgyen benne. Az ironikus éppen azt módolja ki, hogyan tartható fenn legalább a költészetben a végső dolgok komolysága, az örök értékek érvényessége, a hit.” És most jön a csavar: „Hogyan? Röhögés, keserves röhögés által.” Miként jutottál erre a konklúzióra?

Hát keserves a röhögés, mert az a világállapot, amiben mi élünk, elődeink is évszázadok óta, ez a modern világállapot, azzal a változatlanul érvényben maradt nietzschei mondattal írható le, hogy „Isten halott”. Nitzsche egyik esszéjében az úgynevezett „nevetséges ember”-nek, az őrültnek a világgá üvöltött kifakadása, kirohanása ez. De ebből nem az következik, hogy akkor minden megengedett, nincs erkölcs, nincs jó és rossz, hanem az, hogy mostantól csak valamilyen más alapra helyezhetőek azok az erkölcsi kategóriák, értékek, amik a vallási világállapotban Istenen alapultak. És ez nem hit kérdése. A vallási világállapotot és a modern világállapotot nem az választja el egymástól, hogy azelőtt az emberek hittek, ma meg már nem hisznek, nem tudnak hinni, elsorvad bennük a hitnek a képessége. Az a probléma, hogy az igazi realitásra, vagyis Istenre, transzcendenciára alapozott lét, az szűnik meg a modernitásban. Egy ilyen világban az igazság nem nagyon mutatható fel. Ami a költészetet illeti, a költészetben is lehet hazudni, azt hívjuk giccsnek. Hermann Broch osztrák író és filozófus a giccset az Antikrisztussal rokonította. Teljesen olyan, mint a művészet, tisztára „olyan”, mint Krisztus, csak éppen Antikrisztus. Antiművészet. A hazugság szentelődik meg, az igazság teljes mértékben, ördögi módon kiküszöbölődik. Elönti a giccs a világunkat, tehát a világ egy démonikus irányba tart. A költészetnek ezek a kis tücsökhangjai, ezek hozzák az igazságot. Akkor is, hogyha ironikusak. Mert az irónia a hazugságépítményeknek a lebontására, a leröhögésére irányul.

A 70-es évek elején megindult a deszakralizáció folyamata. Magyarország talán előrébb járt, mint a többi kommunista állam. Hadd idézzük fel ennek a kornak egy sajátos, személyedhez kötődő epizódját. Történt vala, hogy a magyar kultúra pápája, Aczél György egyszer rád telefonált. Miért is reccsintett rád Aczél elvtárs?

A prágai tavasz eltiprását követő prágai per, illetve a Charta ’77 kapcsán szerveződött egy értelmiségi tiltakozás, aláírásgyűjtés, amit elküldtünk a Kádárnak. Formális dolog volt, tudtuk, hogy semmilyen hatása nem lesz, csak az volt a cél, hogy nyikkanjon meg végre a magyar értelmiség. Ezzel párhuzamosan zajlott a Fiatal Írók Körének egy tanácskozása, ahol én is tartottam egy előadást, amelynek a lényege azt volt, hogy az irodalom, főleg a fiatal irodalom mai állapota olyan, mint egy… fasírt. A kultúrpolitika fasírttá darál mindent, összedarálja a sokféleséget. Elég erős metafora volt, azt hiszem, elég jól volt kibontva. Ez után jött Aczéltól egy telefon, már meg sem tudom mondani, miért telefonált pontosan, talán a József Attila Körrel kapcsolatosan. És úgy szólt bele a telefonba, hogy „halló, fasírt elvtárs?”. Nem tudtam, hogyan reagáljak, kicsit megdermesztett. Aczél mániákus telefonáló volt. Engem váratlanul ért ez a telefonhívás, de a megszólítás az különösen. Világos, hogy nagyon felbosszantotta a fasírtozásom. Érthető, hiszen az általa irányított kultúrpolitikai rendszert kérdőjeleztem meg. Nem csak én, az egész nemzedék, egy új nemzedék tette ezt.