Akinek nincs tükre, az elvész, elvadul

Három erdélyi művészt is díjazott a Színházi Kritikusok Céhe, a magyar dráma napján, szeptember 21-én a budapesti Trafóban értékelték a tavalyi évadot. A céhelnök, TOMPA ANDREA beszél az elismerés múltjáról, tartalmáról Ferenc Erzsébet interjújában.

Rendkívüli érdeklődés előzi meg évről-évre a díjátadót, az idén teltházas előadással ünnepelt a Céh, a közönség. Mitől ilyen rangos ez az elismerés?

A kritikusok céhe azért jött létre harmincnégy éve, hogy létrehozza ezt a függetlennek számító díjat. Az „olvadás”, a viszonylag szabadabbá váló időszakban történt ez, annak a jele volt, hogy egy szervezet létrehozhat egyáltalán egy ilyen, állami kitüntetésektől független elismerést. Megkülönböztetés volt ez a politikusok kezéből evő művészek díjaival szemben. A rendszerváltásig ez az ellenállás eszköze volt. Mindazt, amit az állam nem ismert el, azt értékelték a kritikusok, pontosan azért, mert valami üzenetet akartak közvetíteni, kiálltak a másfajta értékek mellett. Volt is ebből többször botrány. Kornis Mihály Halleluja című darabját még a színikritikusok sem díjazhatták (a viszonylagos függetlenség bizonyos mértékben engedélyekhez volt kötött), válaszként abban az évben nem volt díjazás. Kornis utólag aztán átvehette az elismerést. Ezt a díjat még soha senki nem utasította el, nincs beszennyezve semmi által, a függetlensége az erénye.

Hol tart ma a Céh, hogyan működik?

Ma több mint hatvan színikritikust számol, fél tucat erdélyi tagunk is van. Számukra nagy nehézséget okoz, hogy szavazzanak erre a díjra. A döntéshez ugyanis egy kritikusnak minimum évadonként kilencven előadást kell megnéznie. Ez azt jelenti, hogy heti három előadást látnak a kollégák, van, aki ennél szorgalmasabb, ötször-hatszor is színházba megy. Ez a kritikus lelkiismeretére van bízva, nem számoltatjuk őket sehogy el. Ideális esetben budapesti, vidéki és határon túli produkciók egyaránt sorra kerülnek. Mindezek alapján kitöltenek egy szavazólapot, három jelöltet állíthatnak mindegyik kategóriában, összesen tizenöt kategóriáról döntenek. A számlálóbizottság összegzése után az első három alkotó lesz jelölt, a legtöbb szavazatot kapó nyeri abban az évben az elismerést.

Hogy lehet tartani ezt a szigorú színházba járási rendet, ez sok előadás ismeretét feltételezi?

Számtalan oknál fogva egyre nehezebben jutnak el a kritikusok előadásokra, különösen a vidéki és határon túli produkciókat illetően. Többségünk ugyanis nem „főállású” kritikus, nem ebből élünk. A státuszunk más, mint a színházi embereké, akik ezért fizetést kapnak. Szabadúszó újságírókról van szó, ami azzal jár, hogy munkájuk végeztével elmennek dolgozni a színházakba, hogy kritikát írhassanak. A másik nehézség, hogy a céh független civil szervezet, és mint ilyen a kortárs Magyarországon nem túl népszerű, az idén semmilyen támogatás nem kaptunk állami forrásból. Sem arra, hogy elutazzunk vidékre és határon túlra előadásokat nézhessünk, sem arra, hogy ezeket díjazhassuk. Nyilván ez annak az oka, hogy nem mindig viselkedtünk a legjobban.

Ez mit jelent?

2009-ben vettem át a Céhet, három évre szólt a megbízatásom, tavaly pedig új mandátumért indultam. A civil szervezet pedig nyilvános véleményt mondott a magyar kultúrpolitikai közéletről, a színházzal kapcsolatos döntésekről, igazgatói pályázatokról. Kritikai álláspontot vett fel a Céh, ami nem növeli a népszerűségünket. Viszont így tiszta a lelkiismeretünk. Legutóbb arról nyilatkoztunk, hogy nem teszünk javaslatot az állami díjakra, mert ezek annyira át vannak politizálva, hogy az elmúlt három évben egyáltalán nem vették figyelembe a javaslatainkat. Formálisan nem akarunk részt venni a folyamatokban, nem legitimáljuk azokat a döntéseket, amelyekhez semmilyen közünk nincs. Vidnyánszky Attila legutóbbi interjújára is reagáltunk, arra kértük őt, mint a kulturális tárca tanácsadó testületének, a színházi bizottságnak az elnökét, hogy támogassa az igazgatói pályázatok nyilvános, szakmai alapú vitáját, hogy ne születhessenek politikai döntések. Ide értve a Vígszínház pályázatát is.

Ezek az ügyek-viták milyen hatással vannak a színházkritikai életre?

Sok mindent csinálunk azon kívül is, hogy nyílt leveleket írogatunk. Néhány éve elindítottunk a Kritikus óra című sorozatot. Színházakban, előadások után beszélgetnek a kritikusok, az alkotók és a nézők a produkciókról. Megpróbáljuk a kritikát nyilvánosan gyakorolni, a közönség számára hozzáférhetőbbé tenni. Marosvásárhelyen, Temesváron és Nagyváradon is volt Kritikus óra. Mindenhova elmegyünk, ahova hívnak, ahol ez megszervezhető. KO a program ironikus rövidítése, „knock out”-ot adunk a színháznak, ezért a kritikusokat soha nem honorálták, a pénz megront minket – mondom ezt megint öniróniával.

Merre halad a magyar kritikai élet szervezése?

Nem tudtunk igazán tenni a kritika minőségének emeléséért, azért, hogy fontosabb szerepet kapjon a sajtóban. Olyan csatornákon is jelen legyen – ahonnan a kritika már teljesen eltűnt.

A Marosvásárhelyi Rádiónak például heti egy órás kritikai műsor van.

Magyarországon ilyen rádióról nem tudok, nekem volt ilyen műsorom a Kossuth Rádióban, de erről 2011-ben lemondtak. Az a tény, hogy a kritikus díjat megpróbáltuk eseménnyé tenni, többé, mint egy szűk körű, szakmának szóló történetté – ahová a néző is eljöhet, drukkolhat – azt jelzi, hogy a színház nem szűken szakmai tér, az a közönségé is. Idén már ostromoltak az emberek azért, hogy beszélhessenek a Trafóban, ahol az átadást tartottuk.

A nyitási kísérletek hoztak eredményt?

Negatív folyamatokat látok, marginalizálódik a kritika. Ma befolyásos színházi emberek nyilatkozhatnak úgy, hogy a kritika nem csak nem fontos, de nem is része a színházi életnek, nem kell beengedni a színházakba, nem része a nézői befogadásnak. A magyar színházi élet az elmúlt három évben súlyosan átpolitizálódott, igaz, ez a folyamat már legalább tíz éve tart.

Mi a veszélye a kritika marginalizálódásának?

Akinek nincs tükre, az elvész, elmagányosodik, elvadul. Senki nem jelzi, hogy merre tart. Ma Magyarországon nem csak színikritika nem kell, általában a kritikára nincs szükség. Rosszul bírják az emberek, különösen érzékenyek a politikusok. A közmédiában is azt látjuk, nincsenek olyan terek, ahol egymást kritizálhatnánk, figyelnénk egymásra, ahol lenne párbeszéd. A kritika nem adja el az előadást, és nem riasztja el a nézőket. Segíti a produkciót. Gondoljuk el, milyen lenne, ha egy előadásról senki nem beszélne, milyen helyzetbe kerülnének az alkotók, hogyan dolgoznának tovább?

Milyen volt a díjazott évad?

Erre a kérdésre kritikusként tudok válaszolni. A céh szavazatai nagyon sok ember véleményét, ízlését közvetítik. Én úgy látom, hogy különös, történelmi évad van mögöttünk. Elsősorban a Nemzeti Színház körüli vitákra, indulatokra gondolok. A független színházakat érzékenyen érintette, hogy egyre kevesebb támogatást kapnak. A budapesti művészszínházak vékony jégen járnak, társadalmi érzékenységgel beszélnek úgy, hogy a közönség még megértse, de ne legyen annyira provokatív és kritikus, hogy a fenntartó menessze az igazgatót. Ez az évad pontosan leképezte a társadalmi folyamatokat. Sajnos vidéken és határon túl kevés előadást láttam, emiatt nem is szavaztam, nem tartottam volna etikusnak.

Melyek az esztétikai-színházi tendenciák?

Az egyik fontos területe a magyar színházi világnak a független társulatok teljesítménye, itt komoly értékek születnek. Olyan fajsúlyos előadások, amelyek bárhol versenyképesek a világban. 2013 tavaszán a Kritikus Céh fesztivált szervezett, hogy a külföldiek számára megmutassa a budapesti kő- és független színházakat, több mint százhúsz vendégünk érkezett, akik húsz előadást láthattak. Az látszott, hogy ami a független színház területén születik, az abszolút érdeklődésre tart számon. Nehéz tendenciákról beszélni, amikor benne vagyunk a folyamatokban, az látszik, hogy a budapesti művészszínházak gyakran választanak klasszikus szövegeket, hogy a jelenkorról beszéljenek. Az is látszik, hogy hiányzik az új magyar dráma. Nem születnek olyan szövegek, amelyek a mai világról szólnak. Nem véletlen, mert nehéz a mai körülményekről, állapotokról direkten beszélni. Spiró Imposztorát nem lehet megírni 2013-ban, a szimbolizmus, a metaforikus világ nem működik, direktebb, konkrétabb kommunikációra van szükség. Nem véletlen, hogy Európában a dokumentarista színház virágzik. A zenés, szórakoztató darabok, azok, amelyek nagy költségvetésűek a nagyobb stáb, a zenekar miatt, nehezen jönnek létre. Elszegényedőben vannak a színházak, nagy terheket ró rájuk az állam. A könnyebb műfajok, nagyobb előadások jönnek létre nehezebben.

Három erdélyi jelölt is volt, mi jön át hozzánk ebből a szakmai figyelemből?

Az, hogy erdélyi színész, Bányai Kelemen Barna kaphat díjat, az izgalmas és nagyszerű. Hogy egy erdélyi drámaíró, Székely Csaba, az meglepő. A darabjaira azért irányul nagy figyelem, mert jól megírtak, s új erdélyi nézőpontot képviselnek. A színházi zenei jelölése Boros Csabának nagyon fontos. A színházi zenét általában nem szoktuk észrevenni, csak akkor, ha nem jó. Ez a zenei kategória néhány éve született, s remélem, továbbra is figyelem irányul rá. Az, hogy mi megy át Erdélybe a mi munkánkból, nem látszik, bár Gáspárik Attila az idei évadra is kedvesen invitált bennünket. Jelentős erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a magyar színház valóban látható legyen Szombathelytől Sepsiszentgyörgyig.

Fotók: Puska Judit (Színházi Kritikusok Céhe)