Az unortodoxia vándorai

Mióta megtudtam, én leszek az Erdélyi Riport szerencsés munkatársa, aki a Együttműködési és társulási formák a jövő gazdaságában – XXII. Közgazdász Vándorgyűlésről tudósíthat, azon gondolkodtam, miként csempészhetném bele irományomba e tudományággal kapcsolatos tapasztalataimat. A konferencián látott előadói gyakorlatot szemlélve tipródásaimnak hamar vége szakadt: a hallgatóság figyelmére kifejezetten igényt tartó felszólalók mind igyekeztek valami személyes történettel megragadni a publikumot, így nekem sem róható fel, ha hasonlóképpen járok el. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

A közgazdaságtan tanulmányozásával töltött öt év alatt érdekes, fordított arányosságot figyeltem meg: minél nagyobb gyakorlati haszonnal bírt egy adott témakör, annál kisebb érdeklődést voltam képes kicsikarni magamból, ám ha filozófiai, a transzcendentalitás határát súroló modellek kerültek szóba, csillogó szemmel figyeltem. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy képességeimet más területeken kéne kamatoztatni, így pályaelhagyóvá váltam.
Sokáig úgy gondoltam helyesen jártam el, de Matolcsy György és a magyar modell felbukkanásával elbizonytalanodtam: lehet, hogy kvalitásaimmal legjobban mégiscsak eredeti választásomnál maradva tudtam volna sáfárkodni? Csakhogy kitörölhetetlenül belém rögződött, hogy a közgazdaságtan, és a számításokon alapuló tények összefonódnak, így már csak a partvonalról szemlélem a tudományág forradalmasításáért végzett messiási tevékenységét.
Két aktualitása van a fönti, pár személyes gondolatnak: egyrészt mintha a meghívottak listája a szervezők részéről is hasonló dilemmát tükrözne, hogy az unalmas tényalapú ortodoxiát vagy a fényárban úszó új utat válasszák, másrészt a meghívó azzal a reménnyel kecsegtetett, személyesen találkozhatom a Magyar Nemzeti Bank élén vezérlő csillagként ragyogó Matolcsyval.
Mint a végleges program átvételekor kiderült, hiába reménykedtem, Matolcsy úr helyett Csizmadia Norbert, az MNB gazdaságstratégiáért és tervezésért felelős ügyvezető igazgatója érkezett.
A csalódottság okozta apátiám csak lassan múlt, így Pajzos Csaba, a rendezvénynek helyt adó Partiumi Keresztény Egyetem dékánja, illetve Szécsi Kálmán, az RMKT elnöke köszöntői alatt üveges szemekkel meredek magam elé. Hunyadi Attila, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa csak rontotta a helyzetet, kifejezetten ortodox módon szakszerű „Szövetkezeti hálózatok és brandek Svájcban, az Európai Unióban és Erdélyben” című előadása még áthatolhatatlanabbá komorította a bennem tátongó űrt, amire Kotró Adél, a LAM Mikrohitel Rt. vezérigazgatójának ókonzervatív hozzáértése csak rátett egy lapáttal.

Szófelhőbe bújt optimizmus Most sem tudom, miként vészeltem át a kávészünetet, annyira vártam, hogy Csizmadia úr „Magyar gazdasági modell – jövőkép és stratégia, a nem-hagyományos válságkezelés sikere 2010-2014 között” című prezentációjával defibrillálja porrá zúzott reményeimet. És láss csodát, nem kellett csalódnom.
Mint elmondja, az 1810 és 2010 közötti időszakokat tanulmányozva kizárólag 2002-2008 között nem volt válság a világban, de a szocialista-liberális kormány nem használta ki az ebben rejlő lehetőséget, a Fidesz viszont a legnagyobb bajok közepette is meg tudta reformálni a gazdaságot. Ez annak köszönhető, hogy a magyar modell nem országok, régiók, hanem tengelyek mentén gondolkodik. Mint látványos karikákkal ellátott térképekkel bizonyítja, földrajzilag Magyarország szerencsés helyzetben van, csak ezt századokon keresztül nem használták ki, mivel az úgynevezett közép-európai hub részeként, az új gazdasági selyemút nyugati, az európai innovatív térség keleti kapuján fekszik, és ha ez sem lenne elég, még a borostyánút is átszeli észak-déli irányban.
Mindezen kedvező adottságokat a kormány és a jegybank együttműködése nélkül nem lehet kihasználni, de szerencsére „ez a fúzió 2013 márciusában megtörtént, újra magyar a nemzeti bank”. Ez az a pont, ahol önbizalmam egy pillanatra meginog, a jegybanki függetlenség mélyen belém vésett ódivatú dogmája engem sosem engedne ily magasan szárnyalni, de a sodró lendület kiemel a gödörből. Hosszan sorolja az eredményeket, melyek közül számomra az egyik legörömtelibb: újból együtt a magyar és a német növekedés. Mondjuk a hivatalos EU statisztikák alapján a GDP arányos, 2013-ra prognosztizált növekedés Németországban épp duplája a magyarnak, de gondolom, itt ennél sokkal fontosabb lelki együttrezgésről van szó. Az új szemlélethez új ábrázolási forma is tartozik, a reformokat nem grafikonokon tervezik, hanem szófelhőbe rendezve, ahol a leendő hasznot a betűnagyság mutatja.
Az elsődleges cél egyszerű: a világ 10 legjobb országa között lenni nagyjából mindenben. Gyógyuló, öngondoskodó nemzet lesz a magyar, Magyarországon lesz a legjobb élni, lakni és dolgozni, Budapest lesz a kontinens kulturális, szellemi és kreatív fővárosa. A szerteágazó víziót Csizmadia úr szemléletes szlogenjével tudom kifejezni: „minden, ami víz, minden, ami egészség, minden, ami természetes természet”. A közönségen látszik, kicsit bántja őket, hogy ebből talán kimaradnak, de az előadó megnyugtat mindenkit, a Partiumi Egyetemre is számít az MNB a megvalósításban, majd várja a kérdéseket.
Egy megátalkodott reakciós az első sorban nem bír szakítani az elavult sémákkal, az iránt érdeklődik, hogy a magyar modellt melyik gazdaságelméleti egységbe lehet besorolni. Csizmadia úr erre közli, nem szívesen válaszolna, mert földrajz szakot végzett, viszont fölösleges is ezzel pepecselni, mivel a jó megoldások mindig a tudományterületek együttműködéséből születnek. Paul Krugman is geográfusként kapott „közgazdasági Nobel-díjat” 2008-ban, teszi hozzá szerényen. Én speciel jövőre Csizmadia úrnak adnám, még úgy is, hogy Krugman – jóllehet gazdaságföldrajzi témáért díjazták – summa cum laude végzett közgazdaságtan szakon a Yale-en, mellesleg ezen a tudományterületen csak Nobel-emlékdíjat osztanak, amit 1968-ban a Svéd Bank alapított, de ez már csak rosszindulatú szőrözés.

Régiók helyett hálózatokat A Csizmadia urat búcsúztató vastaps után, sajgó tenyérrel, mégis új emberként hallgatom dr. Gundel János némileg programon kívüli gasztronómiai előadását. Akár azonosulni is tudnék a híres vendéglős dinasztia leszármazottjával, aki szerint „az ember nem azért eszik, hogy bevigye az omega-3 zsírsavat”, ha nem törne magyarságtudatom idoljaira: rágalmai szerint a szürkemarha eredetileg Egyiptomból származik, és csak a 17. században jelent meg magyar területen, a mangalicát pedig a szerbektől vettük át a török hódoltság után. Szerencsére nincs időm a hallottak súlyát mérlegelni, át kell vágnom a gordiuszi csomót: a másnapi hat szekcióülés közül melyik lenne leginkább épülésemre.
Végül a vidékfejlesztés tág fogalomköre mellett döntök.
Úgy látszik, az egyetemi lét alatt belém ivódott ódon logika jobban reagál a kávéra, mint a matolcsyzmus szellemében fogant magasabb rendű énem, mert a sapientiás dr. Kassay János hálózatokról szóló prezentációját hallgatva arra gondolok: ezzel kellett volna nyitni a plenáris ülést. Kassay kellő távolságból indítva építi fel a hálózatok fogalmát, gazdasági jelentőségét, sokszor közérthető példákat hozva, mint a Facebook vagy a légi úthálózatok. Felveti, régiók helyett is inkább hálózatokban kéne gondolkodni, a felülről kért autonómiával szemben pedig – eretnek módon – a gazdasági és egyéb kapcsolatok hálózatba rendezését tartaná jobb megoldásnak.
Szakáli István Loránd, a PKE adjunktusa sincs segítségemre, hogy az új sejtkapcsolatok megszilárduljanak az agyamban, a régiósításról beszél uniós szemszögből közelítve, kollégája, Szilágyi Ferenc pedig a magyar-román határszakasz vidékfejlesztési lehetőségeit elemzi az új határátkelők tükrében, kiábrándítóan adatgazdagon, ábrákra és táblázatokra alapozva.

Napból érkező sületlenségek Nem csodálkoznék, ha a szervezők ezen előadók tudományoskodó vaskalaposságán lazítandó, homályból kivezető lámpásként szervezték volna ebbe a szekcióba Jarolics Béla urat, a Tisza-völgyi Nemzetközi Agrár Kutatás-fejlesztési klaszter programigazgatóját. Sajnos nem volt alkalmam lemérni, hogy az oktatókban milyen változás ment végre a szokásjoggal rögzített 25 perces keretet háromszorosan túllépő eszmefuttatás hatására, így csak egy dolgot állíthatok, szó nélkül végigülték és a végén tapssal jutalmazták, tehát bizonyára azonosulni tudtak a tartalommal és a megfogalmazás módjával.
Szerény értelmi képességeim nem teszik lehetővé, hogy a beszédből kihámozzam, mi is ez a Tisza-völgyi Nemzetközi Agrár Kutatás-fejlesztési klaszter, de tény: a Tisza-vízgyűjtő területén akarják általa „kelta rendszerben előidézni az őskáoszt”, és mindennek köze van a vörösiszaphoz, s a forró vízben újrazsengülő Botond zöldborsóhoz. A projektnek lesz 48 irodája is (gondolom, a szabadságharc miatt ennyi), de a központot a nagyváradi várba fogjék telepíteni, már meg is kezdték a tárgyalásokat. A finanszírozás is megoldott, egy interneten fel nem lelhető LIWACO társulás keretében, ahol a Tiszát többek között a Rio Grandéval és a Yukonnal együtt fogják fejleszteni, de „az EU is egész jól kinéző csöcsnek tűnik”. Ezen intézményt amúgy Jarolics úr nem tartja sokra, mivel élén a „maoista Barrosoval” ez „Sztálin vágyálma”, egyébként is „eleget lopott tőlünk”. Nekünk nincs mitől tartanunk, mivel mi vagyunk a „balkán maffia”, és „több olyan zsaroló tétel van, amit felhasználhatunk ellenük”, egyébként sok egyetem mellett az oroszok is benne vannak a buliban, akiknek meg lehet adni azok címét, akik rosszul viselkednek.
A legfőbb zsaroló tétel, mint megtudjuk, az, hogy senki nem akarja „a cigány medvetáncoltatót Bernben látni”, feltehetően e kártya kijátszása érdekében Jarolics úr térképet is készített „A közel 3,5 milliós roma populáció elhelyezkedése a Tisza vízgyűjtő területén” címmel. E népcsoport véleménye szerint már csak azért is veszélyt jelent, mert „ha a szaporulat túllépi a 25 százalékot, agresszívvá válnak”. Jarolics úr foglalkozott roma integrációval korábban is: „összeszedtük az összes zsebest, vagy negyven cigányt, és a piszkos tizenkettő módszertanával félretettük a demokratikus elveket”. Mint egyéb kontextusban megtudom, ez nem nagy veszteség, mivel „a demokráciát a Tyrannosaurus Rex találta ki és bele is pusztult”. Azt is megállapítja, hogy a „11 magyarországi cigányfaj közül az oláhcigány hihetetlenül káros”, s a többiek azért nem határolódnak el tőlük, mert ezzel zsarolhatnak minket. Később pedig afelett is sajnálkozik, hogy az általa legegyszerűbbnek tartott megoldás, miszerint "a romákat el kéne küldeni vasat szedni a fukusimai atomkatasztrófa helyszínére", nem kivitelezhető.
A klasztert a Tudományos Akadémiától kezdve a vidékfejlesztési tárcán át mindenki tiszteli, de a projekt még nem jött teljesen létre, bár jó sok szerződést mutogat mindenféle szervezettel, pecséttel, aláírással. A döcögős kivitelezés okait abban látja, hogy „mi vagyunk a tudás népe, mégis hülyék vagyunk”. Zárásul nem hagyja a hallgatóságot reményvesztetten távozni, hisz „a magyarok is a Napból jönnek, mint a turul, ami még a sast is leszorítja”.

A rendszerlátó szem Gondolom, a fentiek fényében megbocsátja a kedves olvasó, hogy a délutáni plenáris ülés jelentős részét, szabad agykapacitás híján kihagytam, és csak dr. Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnökének Gazdaság és költségvetés témájú előadására tértem vissza a nagyterembe, abbéli reményben, hogy tovább haladhatok a matolcsyzmus útján. Csalódnom kellett: Kovács Árpád a beszéd elején kijelenti, „nem az ortodox vagy unortodox gazdaságirányítási módszerekről szeretne beszélni, hanem a 2014-ben várható gazdasági környezetről a térségben”. Így is tesz.
Elmondja, Németországban a politikai konszenzus remélhetőleg jó hatással lesz a gazdasági környezetre: a növekedés erősödhet, az export gyorsulhat, az infláció csökkenhet, de a munkanélküliség beragadhat. 2-3 százalék között van az átlagos növekedési potenciál. 2013-ban Magyarország erős kiigazításokkal tudta hozni a makrogazdasági pályát, a jelenlegi növekedés a jóléti rendszerek fejlesztésére nem ad lehetőséget. Hiába áldozták fel a magánnyugdíj-pénzeket az államháztartás hiányának csökkentésére, visszaállt a szint. Ettől függetlenül Magyarország az EU átlag alá került az államháztartási hiány GDP-hez mért arányában. A 80 százalék alatti szint tartható, de ahhoz, hogy 2026-ig 60 százalékot közelítsen, valamivel 3 százalék feletti növekedés kell, ami képtelenség. Ettől függetlenül a finanszírozás biztosítható a piacról. A vállalati hitelezés viszont nincs rendben. 2010 óta nulla körüli a növekedés, a gazdaságpolitikai célok megvalósításához trendforduló kell, amit strukturális okok gátolnak. Korrekt, a kormányzat érdemeit elismerő, de az újonnan választott szellemi vezéreim által elmondottakkal nehezen összeegyeztethető képet fest.
Az RMKT Kerekes Jenő-díjának átadásakor, melyet a gazdaság régi barátja, Tőkés László is kitüntet jelenlétével, pont annyira tanácstalanul és kiábrándultan üldögélek, mint az elején, és nincs egy segítő tüdő a közelben, amelyik az éltető matolcsyzmus parazsát ismét lángra lehelné bennem. A díjat elnyerő Péter György professzor úr laudációjában végül – az isteni gondviselés folytán – a rövidtávú túléléshez elegendő szellemi mankóra lelek egy Hamvas Béla idézet fomájában, mely így hangzik: „A szem rendszerben lát: az egyik szem a fegyház rendszerében, a másik a bordély rendszerében, a vásár rendszerében, a gyermekszoba, a statisztika, a kettős könyvelés, a grafikon rendszerében. Hihetetlenül kevés a tiszta szem, amely a tenger és csillagos ég rendszerében lát, és úgy él, mint a fák testvére.”