Csallóközi csellengők

Három napos szlovákiai látogatás tapasztalásait osztjuk meg az olvasóval, egészen pontosan az egykor és/vagy jelenleg magyarok lakta vidékek egyik-másik településéről. A teljesség helyett némi színességre való törekvés vezette a szerzőt, aki az utazás eredeti célját jelentő sajtószakmai szálakat is beleszőtt a történetbe. Szűcs László riportja.

Dunaszerdahelyen találkozott pár hete huszonvalahány magyar újságíró, akik közös tulajdonsága, hogy kisebbségi környezetben művelik a szakmát, azaz határon túliak, ma divatos szóval külhoniak, peremvidékiek, kinek mi tetszik. Bár ez a kisebbségi közeg máris nem igaz, ha a székelyföldi kollégákra gondolunk, sőt, a vendéglátó városban is közel csíkszeredaiak az etnikai arányok, (mondjuk is, hogy itt Dunaszeredában…), bár ezzel a hasonlóságok nagyjából véget is érnek. Apropó, fogalmak, a felvidéki jelző használatának megítélése sem egyértelmű, mint tapasztaltam, s nem feltétlenül csak szlovák barátaink idegenkednek tőle. Hisz a hasonlóságok mellett nem kevés nyelvi, társadalmi, kulturális különbözőség is jellemzi a mi kisebb-nagyobb külhonainkat.
Azért ne fussunk túlságosan előre, guruljunk át a két Komáromot elválasztó hídon, ami ma ismét inkább összeköt, mióta nincs határellenőrzés. Furcsa, felemelő, biztos hamar bele lehet szokni. Hogy mennyire élők a kapcsolatok a két vagy szinte egy Komárom között, azt távoli átutazóként nem könnyű megállapítani. Ám az jelzésértékű, hogy a több órás, szakszerű városnézésünk idején ez a téma nem került szóba. S hogy a konfliktusos időket se feledjük, alig két percnyi séta a hídtól Szent István modern kori lovasszobra, amelynek avatására sétált volna át pár esztendeje a hídon Sólyom László, ám Schengen ide, Schengen oda, visszaküldték az egyenruhás tót atyafiak. Úgyhogy nem jutott el a Lúdpiac térig, ahol több ezres tömeg várta, akik az államfő visszafordítását vendéglátóink elmondása szerint hangos nemtetszéssel fogadták. Apropó, szobrok, ebből jól el van látva a város, a közelben Lehár Ferenc félalakos kompozícióját említeném, továbbá a sokkal sikerültebb, klasszikus, ülő Jókait, illetve a számkivetettek közös emlékművét, ami figyelemre méltó művészeti alkotás.
Illő lett volna a legfontosabbal, a komáromi várral kezdenem, igaz, csak messziről vetünk rá pillantást, felújítás alatt lévő kapuja közelében. Ha a teljes erődrendszer minden zegét-zugát meg óhajtottunk volna tekinteni, e percben is az ódon falak között bolyongana a sok bér- és dac-tollnok. Úgyhogy irány az Anglia-park, ahol egy vállra omló, hullámos hajú, feminin vonású fiatalember, a 17 évesen gyanúsan gyors lefolyású leukémiában elhunyt magyar-cseh király V. László mellszobra állítja meg a sétálót, feje fölött lebegő koronával, s az e helyt egykor állt középkori Komáromra emlékeztető motívummal. A közelben egy szerény emlékmű, az aradi vértanúké, mely arról nevezetes, hogy e parkrészen rekordok könyvébe illően sok szobor, s egyéb kegyeleti kő- és fémtárgy váltogatta egymást a rezsimekkel. Innen csak néhány lépés az egykori Tiszti Pavilon, a város reprezentatív középülete, mely a Selye János Egyetem méltó otthona. Pazar udvarát bejárjuk, megtekintve a modern szárnyat, a szabadtéri színpadot, a szívlakatokban gazdag díszkutat. A vizit a városháza előtt a legfontosabb szobornál, Klapka György egész alakos, ismert ábrázolásánál folytatódik, ahol csoportkép is megörökíti a külhoni magyar média aranycsapatát. Fáradhatatlan kalauzunk már irányít is az Európa-udvar felé. Na ez különös hely, egy építész–vállalkozó páros ötlete volt a kilencvenes években, hogy Európa minden nemzetének stíljében emeljenek egy-egy épületet, ebből kialakítva egy kis kereskedelmi-turisztikai látványipari centrumot. Lévén a páros magyar, összevesztek, perre mentek, s bár a legtöbb épület kész, akad még foghíj, s érzékelhető egyféle befejezetlenség. Sőt, némi kihaltság is e kicsit skanzenre, hollywoodi produkció díszletére emlékeztető helyen. A mi keblünk persze dagad, hiszen az Erdély-ház (ilyen is van) egyik ablakából székely zászló lengedez. Mi pedig Európából visszatérünk Révkomáromba, ahol még számos emléktábla, szobor, épület megtekintése következik, de ezzel már nem fárasztjuk az olvasót, tessék felkerekedni, a város alapos megtekintésére egy egész nap is kevésnek bizonyulhat. Pedig alig harmincötezres városkáról van szó, ahol a lakosság fele, plusz néhány még mindig magyar. Ennyi séta után persze jár egy-egy sör, a vállalkozó szelleműek fél-fél liter zsendicét gurítanak le.

Egy kis média Ha már sajtós a konferencia, essen pár szó a szakmáról is. A hasonló találkozók mintájára képet ad saját régiója médiaviszonyairól mindenki, a szlovéniai, horvátországi, szerbiai, kárpátaljai, erdélyi, s nyilván a hazai kollégák. Kinek-kinek megvannak a maga specifikus bajai, a kisebb számú közösségek esetében nyilván a piac szűkülése, másutt az anyagi gondok, a terjesztés pocsék minősége, a politika beleszóló kedve, illetve visszatérő probléma a képzés, a felnőttképzés hiánya, hiányosságai. Érdekes tapasztalás romániai szemmel a felvidéki, szlovákiai magyar politikai szembenállás káros hatása a média-munkásosztályra. Talán ennek is következménye, hogy az ottani kollégáknak nincs közös újságíró egyesületük. A szerdahelyi Csemadok-székházban az előadások, viták közben bele is olvashatunk egymás lapjaiba az ideiglenes standként szolgáló asztal kínálatából válogatva. El is képzelek rögtön egy olyan lapárus bódét, ahol a Kárpát-medence minden számottevő kiadványa kapható lenne. A sok külhoni közt kakukktojás a pesti közmédia képviseletében Csermák Zoltán, aki hosszú évek óta ismerője ennek a közegnek. Ezúttal a Kós Károly Kollégium tagjaként beszél az általuk kínált médiaképzési lehetőségekről. Színes előadását hallgatva arra gondolok, ha ilyen szellemesek és stílusosak lennének a közmédia műsorai, talán néznék is őket.

Templomok a templomban No de hagyjuk a médiát a maga bajaival, ugye ha kenyeret veszünk, nem a pékipari szakszervezet vívódásaira vagyunk kíváncsiak. Inkább buszozzunk el Dunaszerdahelytől északkeletre, a nyitrai kerületben, a vágsellyei járásban található Deáki községbe, ahol másfélezer magyar és mintegy hétszáz szlovák él. Nem véletlenül itt áll az ország egyik legrégibb műemléke, hisz a település már szerepel 1002-ben a pannonhalmi apátság alapítólevelében. Kéttornyú román stílusú temploma 1228-ban épült, s az itteni bencések használták a Pray-kódexként ismert 13. századi latin szertartáskönyvet, melyben a nevezetes Halotti beszéd is olvasható. A több részből álló épület valóságos építészeti időutazást kínál, hiszen előbb a 19. századi neoromán stílusú bővített részbe lépünk, ahol egy kárpátaljai művész, a nemrég elhunyt Kolozsváry László festménye utal a hely kötődésére az ősi szövegemlékhez. Tovább haladva érjük el a 13. századi templomrészt, majd onnan beléphetünk az 1103-ban épített Szent István kápolnába, mely eredetileg templomnak épült, amikor minden tíz falunak ki kellett állítania egyet, bár alig nagyobb szobányi a mérete, apró szentéllyel. Freskó borítja a falakat, a 20. század negyvenes éveiből, kicsit illúzióromboló az ezeréves falak között.

Pozsonyi séta A deáki templomtól lépjünk tovább egy másikig. Pozsonyi vizitációnk egyik célpontja másnap a koronázó templomként ismert 13. századi Szent Márton dóm, Pázmány Péter nyughelye. Miután körbejárjuk, bent is tiszteletünket tennénk, ám egy szlovák ifjú pár esküvői szertartása miatt a kedves rokonok kitessékelnek, pedig Isten bizony nem akartuk elrabolni a menyasszonyt. Érdekes a belépőnk fent a királyi várban is, ugyanis aznap rendezték felvonulásukat a meleg büszkeség szlovákiai hívei, akik ellen derék tömeg tüntet zajosan a várkapunál, piros ruhákban, sálakban, piros lufikkal felfegyverkezve. Oda fut be a mi buszunk, el is sütjük a suta poént: mi lenne, ha kézen fogva szállnánk le? Végül átküzdjük magunkat néhány tucat harcias szlovák apácán, s már élvezhetjük is a kilátást. Előttünk a Duna (pontosabban egy német turistacsoport), a város forgalmas hídjai, balra dereng Magyarország, jobb kéz felé egész közel szélerőművek forgatják Ausztria felséglevegőjét. Jobbra kis hegykupac, Dévény, Ady kérdése visszhangzik, szabad-e betörnöm új időknek új dalaival? Hát, a Duna nem kérdez, jön kérdés nélkül a mi Kárpát-medencénkbe. Két szoborral a várban is összefutunk. Az egyik Szvatopluk morva fejedelemé, aki a palota előtt épp a lovát ugratja, s akit ma (nem a lovat) ószlováknak illik említeni. Magát a szobrot egy ismert újszlovák, Robert Ficó kezdeményezte. Sokkal szerényebb helyen fedezzük fel Árpád-házi Szent Erzsébet szobrát, az eddig látottak közül talán a legszebb alkotást. IV. Béla magyar király húga egyesek szerint Pozsony szülötte, s már meg sem lepődünk azon, hogy St. Alzbeta Durinska néven tekint le ránk a hölgy, a magyar nyelvű ismertetőt csak később engedték kitenni, picit odébb. Az effajta nyelvi türelmetlenség később is mutatja jeleit. Ugyan Liszt Ferencnek szobra is, domborműve is van a városban, a főtér közelében egy, a komponista életét ismertető feliraton gondosan lekaparta valaki a nemzetiségére utaló szó betűit. Derűsebb látvány pár lépésnyire egy csatornából kikandikáló bronzalak, Cumil. Amúgy Pozsony szép, virágos, elegáns, levegős, legalábbis azok a részek, amelyeket bejártunk. Igaz, drága is, ahogy általában Szlovákia, ahol folyton átszámolgattuk az euróban látható árakat a magunk pénznemeire. A benzin másfél eurót meghaladó ára például meglehetősen magas, hét lej fölötti. S még borsosabb, ha az emberre a benzinkútnál rá is szólnak, ékes magyarsággal, hogy üdvösebb itt szlovákul kérdezősködni. Ez már úton hazafelé történik, a sztrádán, ahol matricát vennénk, s egy idősebb hölgy veti oda: „engem se szolgálnának ki szlovákul ott maguknál, Magyarországon”. Nem akarjuk elkeseríteni, ha mi Magyarországon élnénk, akkor alighanem ő is.

Bányászvárosok pompája Haladjunk inkább kelet felé. A sajtós programok végeztével vasárnap hajnalban kelünk, s két napja szövögetett tervünk szerint Kassáig gurulnánk. A szerdahelyi ismerősök azt tanácsolják, gyorsabb, egyszerűbb Magyarországon keresztül, az M3-ason. Végül, mint kegyes nagyhatalom, lemondunk Kassáról, s célba vesszük a közelebbi Besztercebányát és Selmecbányát. A Garam völgyében haladunk, autóút, majd sztráda, egyes szakaszai annyira újak, hogy a GPS sem ismeri, folyton újratervezne szegény. Modern, nyolcvanezres településre érünk, a csak gyalogosan bejárható belvárost, jelesül a főteret keressük. Meglehetős kihaltság fogad a kora őszi vasárnap reggelen, csak egy hotdogárus van nyitva, a fiatalember nehezen fogja fel angol szakszavakkal, hogy egy darab hot-dogot kérünk ketchuppal. Hiába, ha nem szlovákul kéred, összeomlik a kommunikáció, s éhes maradsz. Néhányan egy templom felé sietnek, misére harangoznak. Megcsodáljuk a német templomot, a Mátyás-házat, s benézünk a temetőbe is, néma magyar múltat látni. A magyar jelen siralmas, a városban a magyarok aránya ma közelebb van a nulla százalékhoz, mint az egyhez. A félszáznyi maradék német pedig beférne egy buszba. A látvány viszont mesés, gyönyörű paloták, emlékművek, az egykori gazdagság megannyi jele. Mintha egy Történelem nevű plázában sétálgatnánk, kosztümös filmben lennénk statiszták, szemlélődő idegenek. Aztán visszaránt a valóságba, hogy jé, Pozsonyhoz képest mennyivel olcsóbb a közvécé, húsz eurócent lepengetése után máris szebb a világ. A főtéri szökőkút nem kevésbé.
Úgy félórányira van autóval a másik bányászváros, a ma alig tízezer lakosú, hegyek közt megbúvó Selmecbánya. Ki ne hagyják, ha a közelben járnak. Luxus-Verespatak, fantasztikus formák, színek mindenfele. Konokul fotózunk, a látványtól jóllakottan már. Van, amit példásan restauráltak, igaz, akadnak még romosabb épületek is, például egy iskola, rajta alig olvasható Petőfi-emléktáblával. Poétánk egy ideig itt tanult, illetve aligha tanult, hiszen félévkor bukásra állt. A tábla kopott, igen, a múltat nem mindig könnyű kiolvasni, ennél már csak a jelenben szót érteni nehezebb. Ebben van gyakorlatunk. És nem csak a Felvidéken.

Kapcsolódó képanyagunkat megnézheti az Erdélyi Riport Facebook oldalán.