A szó utáni színházak

Dance – Movement – Theater címmel volt tánc- és mozgásszínházi fesztivál szeptemberben Gyergyószentmiklóson. 2006 óta kétévenként megrendezik. Válság ide, válság oda – ha nem is a helyi önkormányzattól –, előkerült a hozzá szükséges pénz. Elsősorban akarat kell hozzá, ami a Figurában és Béres Lászlóban megvolt, illetve megvan. Zsehránszky István írása.

Nagyszebent megmentette, Gyergyószentmiklóst is megmentheti a kultúra – ha kitart mellette, ha nagyszabású rendezvényeket szervez, ha általuk bekapcsolódik a világ turisztikai vérkeringésébe. A város is jól jár, mert bevétele lesz; a polgár is jól jár, mert munkát ad számára. Több mint kétezren voltak kíváncsiak a fesztiválra, a záró előadásra pedig – a JEL Színház Woyzeck, avagy a szédület karcolata című produkciója – minden jegy elkelt. A stúdióterem azelőtt is rendszerint megtelt, de ott csak 50 ülőhely van, a nagyteremben viszont 400, a zárónapra ide zarándokoltak Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Udvarhelyről. Pedig ezt az előadást két éve már láthatták Kolozsváron is.

Nők és nők A fesztivál kiállítással kezdődött, Bánffy Miklós díszlet- és jelmezterveit láthattuk, amelyeket Bartók Béla két színpadi zeneművéhez: A fából faragott királyfihoz és A kékszakállú herceg várához, valamint Beethoven Prométheuszának táncszínházi előadásához, illetve Weber Oberon című operájához készített. A megnyitón a kiállítást a létrehozója, Szebeni Zsuzsa színháztörténész vezette fel. Este aztán egyből a mélyvízben voltunk: Goda Gábor társulata, az ARTUS Kakaskakaskakas produkciója a művészet és a közhelyvilág közötti kibékíthetetlen ellentétet mutatta be. Miközben egy művész rajzoló botjával csodaszép képeket fest a vászonra, a színen „meghallgatás” zajlik – ami abból áll, hogy parancsszóra ugratják a jelentkezőket: közhelyeket kell – közhelyekkel! – megeleveníteniük, különben… A szerencsétlen vizsgázók kínlódását cinikus röhej kíséri a zsűri részéről; ez a közhelybe sodrók és a közhelyek közt vergődtetők – a vizsgáztatók, az osztályozók, a mindenkori hatalmon lévők – magatartása. Õket mikor vizsgáztatja már le valaki?
A késő esti előadás viszont – Cári Tibor és Baczó Tünde 30 perc című etűdje – az óra ketyegésére élt élet, lírai vallomás a mai nő helyzetéről. E rövid, de lebilincselő vallomásba belefér születés és halál, öröm és szenvedés, szerelem és veszítés, úgyszólván minden, ami fontos, amivel együtt kell élnie mindig, minden félórában… S Baczó Tünde teste, mozdulatai, az általa láthatóvá váló lelki reakciók közvetítik ezt úgy, ahogy Cári Tibor zenéje előhívja.

Nem ártatlan játék A második nap is Goda Gábor-produkcióval kezdődött – a Figura Stúdió Színházban rendezett Arany-légy előadással. Mintha csak a Kakaskakaskakas folytatása lett volna. Úgynevezett. „filozofáló” előadás: az emberi lét világtájait járhatjuk körbe érintőlegesen. Együtt evickélhetünk és fulladozhatunk a mindent elárasztó sivárságban, amiből pedig nagyon könnyű lenne kilépni, csak el kellene hinnünk magunkról, hogy képesek vagyunk rá. Az előadók bebizonyítják például, hogy mindenki képes hangszert készíteni – nem kell hozzá egyéb, csak egy drót vállfa, egy darab cérna, és pengetőnek egy nagy vasszeg. Gyönyörűen szól, ha a vállfára kötött cérnát a fülünkbe dugjuk…. Az előadás végén viszont, amikor egy másik, ugyancsak improvizált hangszerről levágják a vasszegeket, azok belefúródnak a deszkába, amelyre ráhullottak, és kivétel nélkül mind talpon maradnak. Figyelmeztetés ez, hogy nem ártatlan játék, amit láttunk. A játékidő nagy részében az ismétlődik, hogy a férfi a nő rongylabdája, még akkor is, ha férfiuralom van; hogy fénylő tekintetű és világosságot sugárzó embertársaink tulajdonképpen vakok: világtalanként járnak, tapogatóznak, az érdekvilág páriái, pusztulásuk több mint biztos a közönyvilágban; a túlélési kamrát nem tudjuk megtölteni semmivel, hiába hordunk belé homokot, szalmát, egy kicsinyke gyertya fénye viszont játszva megtölti azt. Ez az előadás – ha valamelyest lerövidítenék, mert egy óra és harminc perc sok belőle – jó prológus lehetne a szószínházi előadásokhoz: nyitottá tenné a nézőt, partnerré és befogadóvá, a színésszel együtt játszóvá; feledtetné vele, hogy fogyasztóként ült be a zsöllyébe. És ez nem semmi.
Késő este az Udvarhely Táncműhely nem mindennapi vállalkozását láttuk: a Záp-hiányokat. Az előadás Esterházy Péter Egy nő című műve alapján készült: mozgás- és szószínház szintézise, ahol a test beszéde a legtermészetesebb módon egybeesik a száj beszédével. „Mindössze” két szereplő van: a Férfi, aki identitását keresi, és a nőkkel való viszonyban kívánja megtalálni azt (Györfi Csaba jeleníti meg, kizárólag mozgásszínházi eszközökkel), valamint a Nő (akit Gáll Kata vezet elénk). A Férfi láthatóan kudarcot vall, mert a nők nem segítik őt önmaga megtalálásában, csupán jó eszközzé – élvezetük tárgyává – teszik, habzsolják, fogyasztják, aztán eldobják, ha már nem érdekli őket. Gáll Kata rendkívüli feladatra vállalkozik: be kell hoznia a színpadra az összes számba jöhető nőt: az intimet, a közönségest, a zsarnokot, a türelmetlent, a magát kelletőt, központba állítót és a halogatót, az álszemérmest, a selymes tekintetű hamiskodót. Könnyűszerrel megoldja ezt, mert szerepe az érzékiség keretén belül tartja, megoldásához csodálatos test kell, jó mozgás, felvágott nyelv, mindenre felbátorító arcjáték, modor – s az előadóban ehhez megvan minden adottság, tudás. A magasabb rendű érzések, gondolatok viszont távol állnak a szereplőtől, nem ejthetik őt zavarba. Györfi Csaba zárkózottabb, keveset árul el a helyét kereső férfiról. Talán azért, mert számára az érzékiség meglehetősen szűk terület? Õ nagyobb pályán játszana igazán? Legalábbis ezt sejteti…

A néző eljut a cselekvésig A harmadik napon délutáni előadás is volt, nagy meglepetést okozott a magyarországi Ágens Társulat nőInTime című előadása. A főszereplő egy magát második virágzásba képzelő roppant gazdag nő, aki azt hiszi, neki minden kijár, mindent megengedhet magának, az ő élvezkedéséhez asszisztál az egész világ. A szótlan szolgává degradált társalkodónő (Bakos Éva), a főszereplő nyivákolásaihoz (éneklésnek képzelt pózolásaihoz) asszisztensnek fogadott csellista (Kallai Nóra), az ágyát megmelegítő, egyben filmesnek is használt férfi (Sági András) és az Ágens szexuális perverzióihoz felvett munkanélküli lány (Madák Zsuzsanna, egyben az előadás dramaturgja is). A lány menet közben rájön, hogy bár megkísérli, képtelen ellátni a tőle várt szerepet; egyébként is, szép nő, normális körülmények között gond nélkül megkeresheti a kenyerét, tehát elmegy. Ettől bátorságot kap és otthagyja gazdáját az évek óta percenként megalázott társalkodónő. Majd a csellista is veszi a hangszerét, és lelép a színről. Az ágymelegítő filmes is kereket old. S mi nézők, akiknek szintén a torkunkban dobog a szívünk, mi sem tudjuk elviselni a színpadról sugárzó megaláztatást, csendben felállunk és kimegyünk. Nincs taps. És ez a jó! Mert ez bizonyítja, hogy az előadás elérte a célját: a néző is felismeri, és eljut a cselekvésig. Hát ez volt a meglepetés. Ezért volt érdemes látni az Ágens produkcióját. (Ágens civil nevét nem tudjuk, és nem tartjuk fontosnak kideríteni…)

Sztárokról jót – vagy mindent? Következhetnek a nagyágyúk: Gergye Krisztián Társulata – a Közép-Európa Táncszínház, a Bozsik Yvette Társulat, a toulouse-i testszínház, a Center Memoire du Corps, Bicskei Zsuzsa egyéni produkciója, illetve a Jel Színház már említett előadása. Ne essünk túlzásba! Gergye Krisztián Haláltáncot járat, három nővel és két kaszással. A halál pillanatát idézi, amikor szemünk előtt elvonul mindaz, ami életünkben jó volt, vagy rossz, de valamiért emlékezetes. Persze, a legemlékezetesebb mindig – és ez kezd már közhellyé válni – a nemi csaták egy-egy jelenete, az érzés születésétől a viszony lezárulásáig. Adott pillanatban még a kasza fogantyúja is nemi szervnek tűnik… Máskor úgy el vagyunk telve/foglalva magunkkal, hogy a partnert sem látjuk. Szóval eléggé profán ez a Haláltánc, bár elegánsan, szépen, nagy tánctudással járják.
A Bozsik Yvette Társulat produkciójáról, Az Ezeregyéjszaka virágairól is ez mondható el. A téma is hasonló: a szereplők szemünk láttára nőnek fel, ismerik meg önmagukat és az életet, s válnak részeseivé bizonyos csodáknak, amelyeknek csupán az örvendhet, aki valóban emberként él. Akinek így még a halál sem szörnyű, nem jelent véget, befejezést… Elmondva hihetetlennek tűnhet – látni kell azt, ahogy a művészek tánccal, a test beszédével hihetővé teszik.
A toulouse-i testszínház magyarjai – Varga Heni és Döbrei Dénes – a Méhcsípéssel próbáltak magunkra ébreszteni bennünket. Egy emberpár, amely – mint mindenki – menekülne a világtól, a sok zajtól, a lépten-nyomon megjelenő erőszaktól, amit nem tud munkával, otthonteremtéssel, nemi együttléttel, semmivel sem kiszűrni, illetve kizárni. Ezért állandóan utazik, vándorol: életjáróvá válik. De magával visz egy bőröndnyi anyaföldet is, és néhány pálcát, amivel sátrat verhet. Ez szintén illúzió, de legalább kedves. Nagy szükség van rá akkor, amikor az együvé tartozók is már egymásra üvöltöznek…
Bicskei Zsuzsa pedig Abzu – Mélység című egyéni előadóestjén – mozgással és sumér nyelven előadott szövegekkel – imát mond a világért, ki akarja engesztelni az óceánt, ahol a földi élet született, azért, amit nap mint nap elkövetünk e csodálatos értékkel szemben. S ezt az imát a butto tánc eszközeivel – és erejével! – végzi, éreztetve azt, micsoda erő feszül egy emberben, legyen az akár egy törékeny nő, micsoda vívódásokat él át, amikor nem teheti azt, amit szeretne – és amit mindannyiunknak tenni kellene. Bicskei Zsuzsa Sepsiszentgyörgyről indult világot járni művészetével, és csak örvendhetünk annak, hogy néha hazajön, egy-egy ilyen gyönyörű előadást hozva.

Folytatás, szó nélkül A Jel Színház Woyzeckjéről már sokat írtak. Maga a szerző, Georg Büchner sem tudott a végére járni művének. Négy változatot is készített, de egyiket sem fejezte be. Nagy Józsefék pedig úgy gondolták, egyetlen szó nélkül eljátsszák a befejezetlen darab folytatását: bemutatják azt a világot, amelyet a legelső – és úgy tűnik, halhatatlan! – totalitarista rendszer, a katonaság által végzett idomításon átment emberek töltenek meg. A katonai idomítás termékei: „a véglények” – ahogy az egyik szereplő, Döbrei Dénes nevezte őket (négyszemközt ugyan, de gondolom, elárulhatom). Mert ezek az emberek semmi értelmeset sem csinálnak, bár egyfolytában nyüzsögnek – „munkában vannak”. Visszateszik a tojást a héjába, mozgásképtelen bicikliket faragnak és azokon lovagolnak. Társukat fejjel lefelé ültetik az asztalhoz. Ugyanakkor roppant agresszívek: levágják a frissen mintázott agyagszobor arcát – nehogy egy igazi, élő ember legyen közöttük. Így már föl sem tűnik, hogy miután mindannyian magukévá tették az egyetlen nőt, Woyzeck feleségét, Marie-t, a halálba küldik őt. Marie nyakán egy piros zsinór jelzi a vágást – s azzal defilál a férfiak előtt… a másvilágra. Mert az a következő állomás, nincs tovább. Ez az előadás a szó utáni színház iskolapéldája. Bár nagyszínpadon játsszák, hiányzik belőle az üresjárat. Holott a prózai – a szószátyár színházi – előadásokon annyi már az üresjárat, hogy a színpad minden sarkába üresjárat-szabályozót kellene tenni. Ha a mozgásszínház, a testszínház szervesen beleépülne a prózai színházba, szintézisre lépne vele, akkor megoldódna ez a kérdés. Ilyen szintézist láthattunk a TESZT-en, a Godot-ra várva előadáson, amelyet Horváth Csaba rendezett, s ahol a szereplők mozgással, teljes részvétellel igazoltak vissza minden elhangzott szót – életre keltették Beckett szövegét. Jelenleg Bicskei István tesz hasonló kísérletet, ugyancsak becketti szöveggel, Gyergyószentmiklóson. Október elején lesz a bemutató. Készül tehát a folytatás, a fesztiválon kívül is.