Csángó mindennapok, finn szemmel

A csángókról írt könyvet Tytti Isohookana-Asunmaa, Finnország volt kulturális minisztere. A Csángó körkép című munka finn, magyar és angol nyelven olvasható. Az Oulu Egyetem docense, aki az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének tagjaként került a népcsoport közelébe, személyes tapasztalatairól is ír. Élményeiről, a csángókat érintő problémákról Kustán Magyari Attila kérdezte.

Miért éppen ezzel az Európa nyugati felén alig látható-hallható kisebbséggel kezdett el foglalkozni?

Mindig is érdekeltek a finnugor népek, a csángókérdéssel konkrétan akkor találkoztam, amikor Komlósy József, az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának alelnöke tájékoztatott a nehézségeikről és a meglehetősen különleges kultúrájukról. Mielőtt felkerestem volna a csángó közösségeket, a témával kapcsolatos minden könyvet elolvastam az egyetemi könyvtárban. Meglepetésemre kiderült például, hogy Yrjö Wichmann professzor, aki a szülőfalvam közelében fekvő Liminkán élt, kiváló szakértője volt a csángóknak. Ugyanazokat a településeket látogatta meg a munkája során, amelyeket magam is felkerestem száz évvel később.

Többször is járt a csángók lakta településeken, az Európai Unió előtt is láthatóvá tette a problémáikat.

Első alkalommal 1999 júliusában látogattam el csángó falvakba, ahol rengeteg embert megismertem, de romániai miniszterekkel is felvettem a kapcsolatot, a finn nagykövetek szintén segítettek a munkámban. Nagy örömömre szolgált, hogy többször járhattam köztük, és a saját szememmel tapasztalhattam, hogy miként élik meg a mindennapjaikat. Az Európa Tanács Kulturális, Oktatási és Tudományos Bizottsága 2001-ben elfogadta a csángó kultúra védelméről elkészített jelentéstervezetet, amiben egy tízpontos javaslatot is megfogalmaztam. Amióta visszavonultam a politikai életből, továbbra is fenntartom a kapcsolatot a csángókkal.

Kiket szólít meg a könyvével?

Elsősorban azoknak a finn embereknek írtam ezt a könyvet, akik nem ismerik a csángó kultúrát, viszont könnyen megérthetik a helyzetüket a sok tekintetben hasonló történelmünk miatt. Százötven évvel ezelőtt a finn nyelv meglehetősen fejletlen volt, elődeink szégyellték használni, hiszen a svéd volt a jobb és fejlettebb, illetve hivatalos nyelv. Az egymást követő generációk azonban megőrizték a finn nyelvet, így ma már büszkén használhatjuk, és ez erős része az identitásunknak.

Látogatásai során tájékoztatta az embereket arról, hogy milyen alapvető és kisebbségi jogok illetik meg őket. Hogyan tapasztalta, tisztában voltak ezekkel?

A falvakon élő embereken azt láttam, hogy sajnos semmit nem tudtak azokról a szabályokról, lehetőségekről, amelyek rájuk vonatkoznak, ugyanakkor éreztem, hogy féltek, és szégyellték a gyökereiket, az identitásukat.

Mint volt kulturális miniszter, azt is próbálta elérni, hogy az anyanyelvű misézés, oktatás beinduljon. Ütközött akadályokba?

Ahogyan azt a könyvemben is leírtam, hatalmas problémát jelentettek a papok. Sajnálattal mondhatom el, hogy az a néhány megbeszélés, amit kezdeményeztem, nem bizonyult hasznosnak, azt próbálták elmagyarázni nekem, hogy miért nem használhatják a csángó magyar nyelvet a templomokban. Ezzel szemben tudom, hogy más országokban a római katolikus egyház engedi, hogy az emberek az anyanyelvükön hallgathassák a miséket – így nem tudom megmagyarázni, hogy miért álltak ellen a lehetőségnek ezen a vidéken.

A román állam tárgyalhatna a római katolikus egyház képviselőivel is, közbenjárhatna annak érdekében, hogy a csángók az anyanyelvükön misézzenek. A magyar államnak pedig továbbra is támogatnia kell ezt a kisebbséget. Finnország példájából lehetne tanulni, mi segítjük a svéd kisebbséget, ők pedig a finneket, egy erős és hatékony együttműködést alakítottunk ki.

Tervezi, hogy a jövőben is ellátogat a csángó településekre?

Legutóbb két évvel ezelőtt jártam köztük, akkor szigetszentmiklósi és finnországi barátaimmal együtt. Természetesen, a jövőben is, amennyiben szükség lesz arra, meglátogatom őket, hogy az elvárásaikat meghallgassam. A témához tartozik, hogy márciusban megnyitottam az első kutatási szemináriumot a Jyväskylä Egyetemen, és büszke vagyok arra, hogy egy ilyen jellegű tudományos kutatás szintén Finnországban vette kezdetét.

Hogyan látja, van jövője a csángóságnak?

Úgy gondolom, hogy fennmaradhat ez a közösség abban az esetben, hogyha fejlődni akarnak, és hangsúlyt fektetnek a saját kultúrájuk, anyanyelvük megőrzésére, ezt pedig a gyerekeiknek is át tudják adni. Ahhoz persze, hogy a következő generáció egyáltalán megmaradjon a vidéken, munkahelyekre és professzionális oktatásra van szükség.

Egyes vélemények szerint sokan elkövetik azt a hibát, hogy egyfajta folklór-rezervátumként tekintenek a csángó közösségre.

Én úgy gondolom, hogy a falvaik nem csupán a folklórgyűjtőknek fontosak, és remélem is, hogy a jövőben sikeresen fejlesztik a saját kultúrájukat és a tudásukat. Az viszont elmondható, hogy a zenéjük, a kultúrájuk ma is értékes, és más közösségeknek is tudniuk kell róla.

Egy alkalommal Adyt és Petőfit idézett. Mennyire ismeri a magyar kultúrát?

Én sajnos csak általánosságaiban ismerem a magyar történelmet, de mint történész, aki az európai eseményeket behatóan ismeri, úgy érzem, hogy megértem Magyarországot és a kultúráját. Finnországban erős a finn–magyar barátság, hiszen egyazon nyelvcsaládba tartozunk, érezhető az egymás iránti szolidaritás is. Amikor az országom kulturális minisztereként dolgoztam, Észtországgal és Magyarországgal közösen elhatároztuk, hogy az oroszországi finnugor közösségeket is támogatjuk – a kommunista éra nem törölte el az együttműködés vágyát. Elmondhatom azt is, hogy különösen a kulturális és a tudományos életben érezhető ez a kapcsolat, az egyetemeinken működik hungarológia szak. Az én országomban sok magyar él, magam is tagja vagyok egy finn–magyar szövetségnek, Oulu városában.