Tisza István, a Monarchia esendő „erős embere”

SZARKA LÁSZLÓ, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, a révkomáromi Selye János Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja a nagyváradi Szacsvay Akadémián tartott előadásában Tisza István és Károlyi Mihály alakját idézte. A jeles kutatóval Szilágyi Aladár beszélgetett.

Tisza István 1887-ben lett képviselő, de az igazi tűzkeresztségen két évvel később esett át, amikor Szilágyi Dezsővel csapott össze a véderővita alkalmával. Melyikük kerekedett felül, a nagy szónok Szilágyi, vagy az ifjú Tisza?

A dualizmus kori Magyarországnak volt néhány alapkérdése, amellyel az Eötvös–Deák generáció, meg a Tiszák és az Andrássyak is folyamatosan küszködtek. Ezek be voltak építve a kiegyezés konstrukciójába. Tízévente meg kellett újítani az újonclétszámra vonatkozó kvótát, a közös hadseregre szánt pénzeket, s a véderőtörvény a maga komplexitásában azt jelentette, hogy Magyarországnak a közös hadseregre mindig a megállapított 30-33 százaléknyi kvóta szerint kellett befizetnie. De nem csupán erről volt szó, hanem arról, hogy Magyarországon az alternatívák között mindig ott volt a független hadsereg kérdése. Az uralkodó végül engedett, ahogy Ausztriában létrehozta a Landwert, Magyarországon a honvédséget, amely kiegészítő szerepet játszott. Az ifjú Tisza, akár az idős Tisza, egyaránt elkötelezett 67-esekként átérezték azt, hogy a Monarchia katonai potenciálja – a keleti válság, a boszniai okkupáció után vagyunk – biztosítja a nagyhatalmi státusát nemcsak a Monarchiának, hanem azon belül Magyarországnak is. Katonai erő nélkül nincs erős Magyarország. Ez a második forduló úgy dőlt el, hogy fölajánlottuk azt a pénzt, amelyre szükség volt a közös hadsereg fejlesztéséhez. Annak ellenére, hogy a függetlenségi pártiak, Mocsáry Lajosék elmondták: önálló magyar hadseregre van szükség, Turinból Kossuthék szintén ezt üzenték, hogy az ország veszni fog, ha nem lesz önálló hadserege, tehát bármilyen többletáldozat a közös hadsereg fejlesztésére kidobott pénz.

1903-ban, tizenhárom évvel apjának leköszönése után Tisza István lett Magyarország miniszterelnöke. Lehet-e azt mondani, hogy szinte teljes egészében átvette apja örökét? Mivel a helyzet közben sokat változott, voltak-e olyan szemléletbeli eltérések, amelyekben az ő politikája különbözött Tisza Kálmánétól?

Öröklődtek az atyai hagyományok, apjának hatalmas renoméja volt a pártban, ez az időszak, amikor Magyarország leghosszabb ideig regnáló miniszterelnökeként a legsikeresebb periódus kötődik Tisza Kálmán nevéhez. Minden akkor épül, az összes vasútállomás, az összes színházunk, operánk, kórházunk, elképesztő modernizációs lendületben van az ország. Ehhez képest a Bánffy-kormány után, a millenniumot követően elkezdődik a lefelé ívelő szakasz. A dualizmus válságperiódusának mondják a történészek, ami nem jelent a szó szoros értelmében válságot, hiszen a vasutakat már megépítették, működik a húszezer kilométernyi hálózat, Baross Gábornak köszönhetően a szegények is tudnak harmadosztályon nagy távolságon utazni. De egyre inkább szétágazódik a Monarchiának a Lajtán túli és Lajtán inneni fejlődése. Példaként említhetjük a nemzetiségi kérdést. A Lajtán túl megszületnek a nagy felismerések, hogy engedni kell, és külön kúriában szavazhatnak a galíciaiak, a lengyelek, a csehek. Tehát kialakul egy – ma azt mondanánk – participációs nemzetiségi politika. Ott részt vehetnek a saját tartományi ügyeikben, itt pedig épp az ellenkezője történik, s a Bánffy-örökség megjelenik a Szabadelvű pártnak, ennek a konzervatív-liberális magyar politikának a batyujában. Ebben az örökségben ott van egy konfliktusos nemzetiségi politika, Tisza akkor jelenik meg első alkalommal miniszterelnökként, amikor – Jeszenszky Géza szavaival – Magyarország presztízse kezd elveszni. És Tisza István első kormányzása idején a véderővita már csak erőből, presszióval nyomható át.

Az ő korában már nemcsak a nemzetiségi, hanem a szociális feszültségek is csúcspontra jutottak. 1897 táján kezdődtek a kivándorlások, nem túlzás, hogy az első világháborúig – József Attila szavai szerint – „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Jellemzőek voltak a sztrájkok, a tüntetések, az utcai összecsapások. Ott van például az élesdi sortűz esete, ezt említem, mivel Bihar megyében vagyunk. A román történészek ezt a tragikus eseményt egyértelműen nemzetiségi megtorlásnak minősítették. Volt ennek reális alapja azon túl, hogy az áldozatok többsége valóban román volt?

Tiszának a legnagyobb dilemmája, hogy az ő liberális, az alkotmányosság alapjaira helyezkedő kormányzati politikája lehetővé tette azt, hogy az országban nem csupán a gazdasági modernizáció, hanem a társadalmi, a kulturális modernizáció területén is minden tovább haladjon. Csakhogy relatív agrár-túlnépesedés állott be, az a csekélyke föld már nem tartotta el a 14 millióról 21 milliósra növekedett ország parasztságát. Egyrészt hatalmas beáramlás következett a városokba, akkor születik meg a világváros Budapest, akkor válik naggyá Temesvár, Brassó, fejlődnek az iparvárosok. S ekkor csapolódik le az agrár-túlnépesedés a pokolian nagy amerikai kivándorlással. A korabeli magyar bornírt sovinizmus viszont időnként ünnepelte, hogy fogynak a nemzetiségek, holott nemcsak ők vándoroltak ki, hanem a magyarok is…
Biharban és a perifériákon a szociális eredetű konfliktusok megduplázódtak, rögtön kaptak egy nemzetiségi színezetet. A legsúlyosabb 1908-ban Rózsahegy mellett egy Csernova nevű községben volt, ahol tizenöt szlovák halt meg, szlovák nemzetiségű csendőrök sortüze által. Kimondottan egyházi ügy volt, egy templomszentelés megakadályozása, amely mögött természetesen nemzetpolitika volt. Élesden pedig helyi szociális, politikai kérdések kapcsolódtak össze nemzetiségi színezettel.

Tisza 1905-ben mondott le, azt követően nagy zűrzavar volt, viszont öt évre rá úgy megerősödött, hogy egy új pártot alapított, és meg is nyerték a választásokat. 1913-ban ismét miniszterelnök lett…

Igen, de a király már azt megelőzően a szörnyűséges koalíciós kormányzást le akarta zárni, ő maga örült a legjobban, amikor Tisza új pártot alapított, és 1910-ben megnyerte a választásokat. Utána jöttek az improvizációk, a nagy panamák korszaka. 1913-ban valóban a helyére áll az erős magyar miniszterelnök, a Monarchia egyik legerősebb politikusa lesz a világháború előtti periódusban.
Ami az első világháború kitörését illeti, a Tisza szerepét megítélők ellentétes véleményt fejtettek ki, ugyanakkor az ő viselkedésében is tapasztalható volt valamiféle kettősség. Először késleltette volna a háborús kalandot, aztán mégis belement, és később, mint a Monarchia „erős embere”, a győzelemig szerette volna tovább vinni.
Tisza végig ugyanazt a politikát csinálja. Ha van következetes politikusunk a modernkori magyar történelemben, akkor Tisza a vaskövetkezetesség megtestesítője. Nem a háborút ellenezte, ő pontosan tudta, hogy azt a veszélyt, amely a Monarchiát és azon belül Magyarországot fenyegeti a szomszédok részéről, azt egy preventív háborúval előbb-utóbb meg kell akadályozni. Azt mondja, hogy egy nemzet, amelyik nem vállalja kritikus helyzetben a háború kockázatát, ne nevezze magát nemzetnek. Számára három nagy akadálya volt annak, hogy könnyű szívvel igent mondjon arra a hisztérikus hangulatra, amely a szarajevói merénylet után kialakult Magyarországon: az egyik a felkészületlenség, pontosan tudta, hogy a Monarchia hadereje nincs felkészülve; a második az a fenyegető veszély, hogy ebből azonnal világháború lesz. Azt nem csak Tisza, hanem mindenki tudta, hogy ez nem csak egy osztrák–szerb, magyar–szerb háború lesz. Erre Tisza szintén nem érezte az időt alkalmasnak, nem beszélve a bizonytalan román, a bizonytalan olasz szövetségesekről, Bulgária, illetve Törökország helyzetéről, tehát arról a potenciális szövetségi rendszerről, amelynek meg kellett volna tartania a Monarchiát. A harmadik nagy kockázat, amellyel Tisza kénytelen volt szembesülni, Magyarország belső állapota, belső kohéziója. Tisztán látta, hogy a lelkesedés nem fog sokáig tartani, s azzal is szembesülnie kellett, hogyha ebből világháború lesz, akkor „a falevelek le fognak hullani néhányszor”, mire haza lehet jönni a frontokról. Két hétig ellenezte az ultimátumnak olyan megfogalmazását, hogy háború legyen, két hét után hatalmas német nyomásra, magának II. Vilmos császárnak a hatalmas nyomására, Tisza kénytelen volt engedni, mert ha nem teszi, leváltják. És abban a pillanatban Magyarország a hadi vezetésnek a játékszerévé válik. Tisza négy éven keresztül ezt az országot megtartotta országnak. Szuverén országként politizált Magyarország a világháború négy esztendeje alatt.

Ferenc József 1916-ban meghalt, utóda IV. Károly lett. Tiszának vele sem volt különösebb szerencséje, az új uralkodó megpróbált valamilyen reformokat bevezetni, de Tisza most sem volt hajlandó engedni…

Sajátságos viszony az övék, mert benne volt a pakliban, hogy a király halála után Tiszát azonnal menesztik. De éppen az erdélyi román betörés kapcsán ez a két ember nagyon közel jutott egymáshoz. A trónörökös az erdélyi hadszíntéren a legfőbb parancsnoki tisztséget látta el, állandóan itt volt Erdélyben. Két alkalommal látogatta végig a hadszíntereket. Nagyváradon is találkoztak 1916 októberében. Úgy tűnt, a veszély közel hozza őket, mind a ketten érezték, rendkívüli eszközökre van szükség a háború végjátékában. Mindenki tartott tőle, hogy a háború gyorsabban fejeződik be, mintsem sikerülne látványos eredményeket elérni. Mondhatjuk, hogy volt 1916-ban és 1917 elején némi esélye annak, hogy az uralkodó és Tisza egymáshoz csiszolódjanak. Az ellentétek azonban óriásiak voltak, elsősorban az általános választójog területén. IV. Károly pontosan látta, hogy nem uralkodhat egy olyan monarchiában, ahol ekkora különbségek vannak a két birodalomfél között, s érzékelte azt a hatalmas centrifugális erőt, ami széttaszította a nemzetiségeket. És Tisza ekkor már a háború ikonikus alakja, miközben IV. Károly az életét, a Monarchia jövőjét a különbéke-tárgyalásokra tette fel. Itt már kibékíthetetlen ellentétek voltak közöttük.

És 1917 májusában le is mondatta őt… Aztán bekövetkezett 1918 ősze, az összeomlás ideje, amikor Tisza István bejelentette a parlamentben, hogy elvesztettük a háborút. Tisza életének volt egy tragikus vonulata: összesen négyszer követtek el ellene merényletet. Az utolsó okozta a végzetét. Ezek az események mennyire befolyásolták a személyiségét?

Õ egy klasszikus protestáns politikus, a szónak teljes értelmében, minden eleve elrendelt, nemcsak az ő saját sorsa, hanem a nemzeté is. Minden eleve el van rendelve, a végzetet kell híven szolgálni és követni. Számára ezek a merényletek megerősítések voltak. Megerősítések a szónak abban az értelmében, hogy a Gondviselés megragadta, és a háborút magát is a Gondviselés által adott próbának vélte. Az Akadémia akkori elnökének, Berzeviczy Albertnek írta: „A Gondviselés levette erről a nemzetről a kezét, de most, hogy a háborúban a második, a harmadik, a negyedik évben is harcolunk, azt jelenti, van még terve a Gondviselésnek ezzel a nemzettel.” Úgy gondolom, Tisza, aki 1914 végétől az osztrák bel- és külügyminisztérium összes jelentését megkapja arról, hogy mit csinálnak a cseh emigránsok, a délszláv emigránsok, pontosan tudja, hogy Masaryk kivel mit beszélt, milyen új konstelláció születik a háború végére. Tisza nem csukja be a szemét, de azt mondja, nincs más alternatíva, ennek a háborúnak vagy győzelem, vagy vereség a vége. Ez a legfőbb korlátja. Egy ekkora volumenű politikus, aki képes Magyarországot a háború kellős közepén is olyan közellátásban részesíteni – miközben Bécs éhezik –, hogy a hátország alig vesz észre valamit, megszervezi a több százezernyi orosz hadifogoly ellátását, a rengeteg árva meg házasságon kívül született gyermeket úgy gondozza, hogy a visszatérő hadifoglyok észre se vegyék, hogy közben a családban drámák történtek. Mindenre odafigyel, vaskövetkezetes, és közben az alternatív gondolatot, hogy mi lesz akkor, ha vereséggel ér véget a háború Magyarország számára, nem képes elfogadni. Nem akar alternatívát állítani.

És bekövetkezik végül a tragédiája. Hárul-e felelősség személyesen Károlyira és körére a Tisza elleni merénylet miatt?

A merénylet semmiképpen nem köthető hozzá. A Károlyi-féle perben, 1923-ban nyolc-kilenc pontos vádlista van, de ez fel sem merül, amikor a birtokait elkobozzák. A Tisza-gyilkosság, mint egy igazi antik drámában, része a háborúnak. Azok a hatalmas áldozatok, amiket Magyarország hoz a háborúban, mind Tiszához kötődnek. A kétheti ellenkezés után valóban a háború szimbólumává válik. A dráma ott kezdődik, hogy október 17-én a magyar parlamentben ő jelenti be: „ezt a háborút elvesztettük”, onnan kezdve ki az a katona, aki utána még harcolni akar? A közös hadseregen belül a magyar alakulatoknak, a magyarországi román, szlovák és magyar katonáknak a morálja Tisza bejelentése után süllyed a mélypontra. Három napon belül minden katonához eljutott a híre, hogy a háború elveszett.