A színpadi lét felfedezése

A Nyugat-Európában bevett gyakorlatnak megfelelően a magyarországi és romániai színházak is igyekeznek átértelmezni a klasszikusan egyirányú csatornát alkotó és néző között. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Színfalak mögött műhelysorozata is ebbe a tendenciába illeszkedik. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Az átlagos néző tudatában a színház egy olyan misztikus hely, ami csak arra a néhány órára létezik, amíg az előadás tart. Röviddel kezdés előtt előtűnik a semmiből, a harmadik csengetésre láthatatlan kezek színpadra hajítják az éppen aktuális cselekményhez szükséges karaktereket, melyek a közönség örömére avagy bánatára sírnak, nevetnek, élnek halnak, szeretnek egy-két felvonáson keresztül, aztán miután lement a függöny, mozdulatlanul lógnak tovább egy szögön, mint a ruhatárban felejtett esernyő, a teátrum pedig az utolsó néző távozása után visszahúzódik egy nulla kiterjedésű pontba a szomszédos épületek közé.
Pedig a színház élő organizmus, méghozzá nem csak olyan absztrakt módon, hogy mint egy pók ül a társadalom bonyolult szövetén, figyelve annak legapróbb rezdüléseit, jótékony mérget fecskendezve a hálójában vergődő minden kibeszéletlen kérdésbe, hanem a maga hús vér valóságában is az. Falaiban a hét minden napján vezetékek cikáznak, műhelyeiben díszletek készülnek, az előadást létrehozó alkotók pedig – minden híreszteléssel ellentétben – a homo sapiensek népes táborát gazdagítják, ha bizonyos áramköreik némileg másképp is vannak bekötve, mint az átlagpolgárnak. A színpad misztikumát szülő infrastruktúra pontosan olyan hétköznapi matériából épül fel, mint bármelyik másik rendszer az élet egyéb területein.
Nem is olyan régen, a haladóbb színházakban felmerült az igény, hogy ezt a szemléletet valamiképpen terjesszék, ne csak magát a csodát osszák meg a közönséggel, hanem az azt létrehozó folyamatokba, a néhol nyikorgó rendszer működésébe is beavassák a nagyérdeműt.

Nézői műhely a színpadon A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház már évekkel ezelőtt rálépett erre az ösvényre: alkalomadtán szívesen tartanak közönségtalálkozót, sétákat szerveznek a nagyközönség által ismeretlen színházi terekbe, feldolgozzák a játszott darabokat felolvasó színházi formában román nyelven a többségi társadalom kedvére, vagy részt vesznek olyan kísérletekben színház iránt érdeklődő fiatalok bevonásával, mint a határon átnyúló „Virtuális Színház” projekt. Legutóbbi kezdeményezésük, a Színfalak mögött workshop sorozat is ebbe a sorba illeszkedik: az érdeklődők havonta egy-egy színész vezetésével műhelygyakorlatokon vehetnek részt, kipróbálva magukat a színpadi munkához szükséges képességek gyakorlásában. Az első ilyen alkalmat Balázs Attila, a teátrum színész-igazgatója tartotta egy hónappal ezelőtt, április végén pedig Bandi András Zsolt színész várta az érdeklődőket a stúdióteremben.
Amíg a jellemzően húszas, harmincas éveiket taposó, a szebbik nem dominálta 15 fős csoport a megmérettetésre készülődik, a projektet gondozó Daniela Magiaru irodalmi konzultánst kérdezem a román nyelven folyó Dincolo de Scena program főbb célkitűzéseiről.

Románok a magyar színházban „Szerettük volna kinyitni a színházat egy nagyobb közönség felé, ezért elsősorban nem is a színjátszás iránt érdeklődő fiatalokat vagy színművészeti egyetemistákat céloztuk meg, hanem mindenkit igyekeztünk megszólítani, akit érdekelhet egy ilyen kaland, sőt annak örülünk, ha minél változatosabb csoportok gyűlnek össze, s tagjaik különböző motivációkkal érkeznek.
Emellett mindegyikükre igaz, hogy a színpadon látják a színészeket, de nem ismerik, hogy miként működnek igazából. Előadás közben jellemzően az energia a színésztől áramlik a néző felé, aki végül ezért a tapssal fizet. Egy ilyen alkalommal viszont valódi energiacsere, párbeszéd alakulhat ki a művész és a néző között. A résztvevők megismerik a színészt, mint embert, és még inkább kíváncsiak lesznek rá a színpadon is. Maga az épület is közelebb kerül hozzájuk, így otthon érzik magukat a színházban.
Ezt a projektet arra is fel tudjuk használni, hogy felmérjük, kik azok, akiket a színház valamilyen formában érdekel. Ennek köszönhetően sok mérnök, tanár, kommunikációs szakember jut el hozzánk, akik aztán visszatérnek nézőként. Õk jellemzően román emberek, akik közül sokan nem is gondolták, hogy a magyar színházban minden előadás felirattal megy, tehát számukra is hiánytalan élményt jelenthet. A teremben körbenézve örömmel látom, hogy sok az ismerős arc az elmúlt alkalomról. Mondjuk ez sejthető volt, az egyik hölgy az első workshop után egy este megállított az utcán, hogy a következő időpont után érdeklődjön. Bár a foglalkozások nem épülnek egymásra, a rendszeres résztvevők így sem unatkoznak, mivel minden alkalommal különböző lesz, hiszen mindig más színész vezeti ezeket. Eltérő a stílusuk, a szemléletmódjuk, mást-mást tartanak fontosnak átadni egy ilyen alkalom során,” – avat be Dana a részletekbe, majd szalad a csoporthoz, mivel a ceremóniamesterséget magára vállaló Bandi András megkezdte a foglalkozást és ő sem szeretne kimaradni a mókából. Én pedig meghúzódom egy sarokban, hogy minél kevésbé zavarjak.

Feladatok egyedül, párban Kölcsönös bemutatkozás után – mely során kiderül, a 21 éves egyetemi hallgatótól a negyvenen túli tanárnőig terjed a spektrum – kezdetét veszi a bő másfél órás program. Relaxációs, illetve nyújtó gyakorlatokkal kezd a csoport, aztán rátérnek a légzéstechnikára. Többeken látszik, először próbálkoznak elsajátítani a hasi légzés rejtelmeit, az egyik hölgy meg is szédül kissé. Ez után a térbeli mozgást, térérzékelést fejlesztő gyakorlatok következnek, először a fogócska továbbfejlesztett formáival ismerkedik a csapat, mint például a fogónak a fenekével kell megérintenie az „áldozatot” miközben mindenki hátrafele mozog a kis teremben. Néhány menet után a résztvevők elkezdenek stratégiát gyártani, ki ügyesebben, ki még mindig bátortalanul, de azért az első próbálkozásnál tudatosabban választja le a kiszemelt delikvenst a csoportról és szorítja valamelyik falhoz. Az urakat annyira magával ragadja a vadászösztön, hogy alig ússzák meg az önfeledt játékot sérülés nélkül. Mikor néhány gyakorlat után mindenki otthonosabban érzi már magát a térben, bonyolódik a helyzet, páros feladat következik: a pár egyik tagjának úgy kell vezetnie csukott szemű társát sűrű irányváltásokkal, hogy ne legyen ütközés. Mikor ez már egész jól megy, a nemzetközi helyzet fokozódik, mindenkinek önállóan kell boldogulnia vakon, a többieket ügyesen (vagy ügyetlenül) kikerülve. Az utolsó blokkban a memóriafejlesztés kerül terítékre. A csoport körben ül a földön, mindig más áll be középre, akit a kijelölt szerencsésnek minél részletesebben le kell írnia csukott szemmel: hajválaszték, ruházat, ékszerek, anyajegy, cipősarok mérete. Az egyik mérnökhallgató fiú csodálatos teljesítményt nyújt, a középen álló lány pontos leírása mellett még azt is meg tudja mondani, a ruházat színárnyalatainak tudományos igényű megjelölése mellett, hány divatos tépés látható a farmernadrágon. A következő feladathoz a kiváló emlékezőtehetség mellett némi testtudatra is szükség van. A csapattagok ismét párokban dolgoznak, egyikük szoborként beáll egy pózba, a másik félnek pedig minél akkurátusabban le kell utánoznia. A trükkös rész ott következik, amikor az eredeti szobornak ki kell javítani a másolatot, ez komoly kihívás, ha nem látta magát kívülről a felvett pózban. Levezetésként szólánccal zárnak, a körben ülőknek el kell ismételniük az előttük szólók által felépített láncot, megtoldva még egy taggal. Látszik, már elfáradt a csapat, többen már néhány tagból álló sorozatba is könnyen belebuknak. Ennek ellenére mindenki folytatná, ez abból is látszik, hogy percekig tart, amíg Bandi Andrást ki tudom hámozni a lelkes csapatból, hogy kicsit kifaggassam.
Végül mégis fel tudom tenni a kérdést, hogy miként készül az ember egy ilyen feladatra. „Azt tudtam előre, hogy nem kifejezetten szakmabeliekkel kell majd dolgoznom, erősen heterogén lesz a társaság, így lezserebbül kell közelítenem a feladathoz. Ezért úgy állítottam össze a programot, hogy ne legyen szükség hozzá semmiféle előképzettségre, inkább az egyénről szóljanak. Olyan apró dolgokra szerettem volna rámutatni a testünkkel, légzésünkkel, a koncentrációs készségünkkel kapcsolatban, amelyek az élet bármely területén hasznosak lehetnek. Ezek olyan ismeretek, amik bármilyen csapatmunka vagy önismeretet igénylő tevékenység során hasznosak lehetnek, de a légzésgyakorlatokat még egy túrázó is könnyedén hasznosíthatja. Most volt három tanárnő a kurzuson, akik a gyerekekkel is alkalmazhatják az itt tanultakat. Tíz gyakorlattal készültem, végül nyolcat csináltunk végig, a másik kettő komolyabb felkészültséget igényelt volna, no meg a két órát is kitöltöttük. Az volt a célom, hogy mindenki helyzetbe kerüljön, megmérhesse magát. A gyakorlatok jórészt egyedül is végezhetőek, így aki nem elégedett az eredménnyel, hetente párszor elvégezve fejlesztheti is magát általuk, ez által sokkal magabiztosabban végezheti a dolgát saját területén, másokkal tudatosabban együttműködve.”
Mielőtt útjára engedném az izgalmas feladattól láthatóan feltöltődött színészt, még arról kérdezem, szerinte miben változott meg a résztevők színházról alkotott képe, mennyire tekinthetnek másként erre a világra. „Talán annyiban, hogy mindezt egy színésztől hallották, kapták. Elgondolkodhatnak rajta, hogy miért ezt tartottam fontosnak. A néző természetesnek veszi, hogy egy színész bonyolult mozgássorok végrehajtása közben folyamatosan mond értelmezve egy szöveget, miközben együttműködik a partnerével. Ezek a gyakorlatok segíthetnek rávilágítani, hogy nem is annyira magától értetődő dolog ez” – nevet, majd eltűnik a színház egyik sötét bugyrában, én pedig rohanok a kijárat felé, mert érzem, az épület zsugorodni kezd a nyugalmi állapotát jelentő nulla pontba.