A színház nem idomítás

Fodor Tamás, a Stúdió K igazgatója volt a vendége a június 2. és 8. között zajló Lurkó fesztiválnak, Csíkszeredában. A színészt-rendezőt arról kérdeztük mi a tétje a gyermek- és ifjúsági színháznak, de az is kiderül, elbutul-e a felnőtt közönség. Parászka Boróka interúja.

A gyermek- és ifjúsági színház egyelőre a hazai szakmai élet perifériáján működik. Mi múlik ezeken a műfajokon?

Mindenfajta rendezvénynek tétje van, ahol alkalmi közösséget képeznek azok, akik valamilyen ürüggyel vagy ügyben összejönnek. Elég csak annyi, hogy megnéznek valamit, ami gondolatébresztő. Az ilyen rendezvények azért fontosak, mert hozzászoknak az emberek, hogy nem kész véleményt kapnak, amit ismételni kell, nem diktandóval szembesülnek, hanem olyasmivel, amit tovább lehet gondolni. És ez igaz a négyéves, a hatéves gyerekre is.

Elég a sikerhez a közös nézőtér?

Nem elég. Láttam itt például egy olyan előadást, ami szájbarágós volt, és amelynél a gonosz az gonosz volt. A jó nagyon aranyos volt. Az egészet émelygős, ködös közegben adták elő, a gyerekek pedig nem tudnak mit csinálni ilyenkor, zavarba jönnek. Itt végül az történt, hogy lekiabálták a kandúrt. Volt egy olyan pont, ahol két gyerek elkezdte úgy rázni az öklét, mint a focipályákon. „Le vele!”. Ez nem egy egyszerű színházi élmény. Ezek a gyerekek itt tanulják meg ezt a mozgást. Később elég lesz ugyanaz a három gyerek, néhány hozzájuk csatlakozó felnőtt, akik majd legközelebb, immár színházon kívül kezdik el az öklüket rázni. És elfelejtjük, hogy az történt, hogy volt egy előadás, ahol a macskát leegyszerűsítve gonosznak kiáltották ki, az ökölrázás pedig, eredetileg ennek az egyszerű és egyértelmű rossznak szólt. Hogy ilyen volt az eredeti történet dramaturgiája: fekete-fehér. Aki így nő fel, ilyen mintát kap, azt hiszi, hogy a dolgok így működnek. A rossz az rossz, a jó pedig csak jó lehet. Az segít, ha az emberek meg tudják különböztetni a jót és a rosszat, az iskolában is felírják a táblára a jókat és a rosszakat. És aki megmozdul, az a rosszak közé kerül, fekete pontot kap. Már az iskolában így elválasztják a világot két oldalra, ott domesztikálják a gyerekeket arra, hogy a gondolataik ilyen dichotómia mentén osztódjanak meg. A fesztivál lehetőséget ad arra, hogy az ilyen leegyszerűsítések mellett másfajta mintákat is látni lehessen, hogy a sztereotípiákat kételkedés tárgyává tegyék. Aki ilyen színházon nő fel, tudja, hogy minden jó mögött kell keresni valami esendőt, valami ügyefogyottat. Minden rossz mögött pedig kell keresni valamit, ami kisiklott, és ami mégiscsak az életbemaradást segítő törekvés volt. Azért mondom, hogy az életben maradást, mert e mögött nagyon komoly egyénekre és csoportokra is jellemző frusztrációt érzek. Ez nagyon erősen összefügg az idegenséggel. Ezt itt állítom most, Csíkszeredában, ahol persze többségben magyarok élnek. Azt hiszem, hogy a hétköznapi életükben nincs semmiféle románellenesség.

Ezt mibőlgondolja?

Úgy látom, a piacon természetesen váltanak egyik nyelvről a másikra, semmifajta dolog nincs, ami a hétköznapi életet befolyásolná. Hallomásból azonban tudom, hogy van feszültség. Olvastam például egy kommentet a háromszázhatvan fokban forduló csíkszeredai körképről, hogy milyen nagyszerű, csak kár, hogy akkor vették fel, amikor román zászlók is voltak. Nekem eszembe se jutott, hogy ez probléma lehet. Nekem ez csak állami jelkép, látom mellette az úgynevezett székely zászlót, a magyar zászlót… Magyarországon még az uniós zászlót is szokás kitenni, igaz volt egy pillanat a parlamentnél, amikor elfelejtették kitenni ezt a jelképet, éppen akkor, amikor érkezett egy uniós követség. Jellemző, hogy ott viszont az úgynevezett székely zászló kint volt, mert akkor épp tüntetés volt. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a zászló önmagában hozzátartozik az állami épülethez – ezt én már megszoktam. És íme, itt mást jelentenek ezek a jelképek. Érzem, hogy itt, a zászlóügyekben van valami mélyebb ellentét a románok és magyarok között, amit nem tudok átélni, mert nem élek itt.

Honnan nézi a dolgokat?

Amit át tudok élni, az az, milyen, amikor a magyarországi magyarok ide jönnek, és magyarokkal találkoznak, magyar közegben mozognak, mindennek ki van írva a magyar neve. És akkor szembesülnek azzal, hogy itt mégiscsak használják a román nyelvet, és ez zavarja őket, mert nem értik. Az idegenség érzése keletkezik így, ami abból fakad, hogy valamit nem ismerünk. Nagyon hamar úgy érezheti, aki ezt átéli, hogy ki van az emberek egy közösségéből zárva, valamilyen módon megfosztják attól, amit a másik ember hall-lát. Egy ilyen világot megélni, ahol eleve bele van kódolva a helyzetekbe, hogy „süket” és „vak” vagyok, mert nem ismerem a nyelvet – az borzasztó élmény. Azok, akik többnyelvű közegben nőnek fel, ezt a fajta frusztrációt nem érzik, bár ez az érzést nagyon könnyen importálják azok, akik az egynyelvű Magyarországról jönnek. Szinte az aurájukkal „fertőzik” az itt élőket. Ezt tessék úgy olvasni, mint mesét, az ide érkező meséjét. Én nem értek románul, és én is küzdök azzal a furcsa érzéssel, hogy hol külföldön, hol itthon érzem magam. És mindezeken túl azt is látom, hogy ez ugyanaz a kultúra. Ugyanazon nevetnek a gyerekek, ugyanazt az irodalmat ismerik, van valami nagyon erősen közös bennünk. A kultúrának valamifajta közös képe. Van egy másik érzés is, amely a biztonságérzet iránti vágyból fakad. Bár ezt nem is annyira biztonság, mint csordaérzésnek kellene nevezni. Ami abból a reményből fakad, hogy majd a többiek megvédenek, az én hangom erősebb lesz attól, ha egyszerre beszélek valakikkel, ha egyszerre gondolkodom valakikkel. Ez a közösség a csorda.

És mi a nem-csorda közösség?

A közösség az lenne, amit önként választ az ember, és amelyet a szabad társulás tart össze. Valami, amit a munka, vagy valami más köt össze. Nem tudok jobb szót erre, mint „team”, csapat amelyben valami feladatot közösen végzünk. Ez a feladat lehet aktív és passzív, mint amilyen a színházi közösség. Ebben egyszerre vagyunk szembesítve valamivel, ami közösségben működik. Ilyenek a sportközösségek is. Hogy mennyire viszonylagos ez az együttállás jól jelzi, hogy gyakran mondják „ez nem is magyar csapat, mert annyi a színes bőrű játékos”. Hát persze, hogy sok, hiszen vásárolják őket a klubok, de mindettől még magyar csapatban játszanak. És adott esetben elfeledkeznek arról, hogy milyen színűek, hogy honnan származnak, mert összetartja őket a cél. Az Erdélyből származó barátaim, akiknek sokat köszönhetek, Taub János például, aki egyik rendezőm volt, Szikszai Rémusz, aki a másik rendezőm, Balla Zsófi, Bretter Zoli arra figyelmeztetnek, hogy máshol van az a bizonyos határvonal, mint a konkrét államhatár. Valahol a gondolkodásban, abban, hogy egy kisebb közösség tagjai is vagyunk, és ennek révén egy sokkal nagyobb, európai közösség tagjai. Azt már nem is merem mondani Petőfivel, hogy egy világközösség tagjai. Ha én azt mondom, hogy világpolgár, akkor rögtön elítélnek, hogy ennyi hazafiság sincs bennem. Én valóban világpolgár vagyok, de a műveltségünk, a nyelvi kultúránk, a tradícióink, a tájaink, ételeink szeretete „közösít”, és mégsem közösít. Nekem ugyanúgy hazám Párizs, szinte második otthonomnak tekintem, és minden amit megismerek, az közel hoz. És minden, amit nem ismerek meg, az frusztrál, az idegenségérzetet okoz bennem. Azt gondolom, hogy a nacionalizmus igazi ellensége az az ismeret és barátság, amit az ember a legkülönbözőbb emberekkel köt. És ennek révén megismer mindent, az ételeit, a szokásait, a szépségeit. És akkor kezdi otthon is érezni magát.

El kell árulnom valamit. Székelyföldön nagyon rosszul beszélnek románul az emberek, sokan vannak, akik egyáltalán nem beszélik a nyelvet. A konfliktusok jelentős része valóban ebből a szorongásból ered.

Akkor jól érzem a frusztrációt, csak nem tudtam, hogy ez a hétköznapokban is ennyire jelen van. Az erdélyi színházi barátaimat mindig irigyeltem, mert láttam, hogy ők két kultúrát is hoznak. Azt a román színházi kultúrát, aminek híjával volt a magyar színház sokáig, végül is az ő közvetítésükkel kaptam meg. Aztán megismertem az eredetit is. De sokáig nem értettem, miféle más nézőpont – vagy ahogy Székely János mondja „látószög” – van itt.

Színházi eszközökkel mennyire lehet feldolgozni ezt az idegenséget? Mennyire van felkészülve arra a magyar színházi kultúra, hogy – akár gyerekeket, fiatalokat – megtanítson jeleket olvasni, kiépítse a közös élmény, a közös gondolkodás terét?

Nehezen tudok általános dolgokat megfogalmazni, mert ehhez jobban kéne ismerni a kínálatot. Tavaly több száz előadást láttam, voltak nagyon pozitív törekvések. Nem is a formája volt meghatározó ezeknek a produkcióknak, hanem az, ahogy a kérdésekre újabb kérdések fogalmazódtak, és ezzel arra késztették azokat az embereket, akik még járnak színházba, hogy a saját életükről tovább gondolkodjanak. Ezek a jó színházak. A gyerekszínházban mindig egy kicsit a föld fölött kell lépegetni húsz-harminc centivel. Mintha az ember légpárnán mozogna. És ezáltal eltávolodik a színházat másoló színház naturalizmusától, amely nem próbál az életben felbukkanó kérdésekkel, hangsúlyokkal, gesztusokkal kezdeni valamit. Az a fajta rossz értelemben vett naturalizmus az, amikor a színház önmaga konvencióiból építkezik. Pedig az visz előre, ha az előadás újabb és újabb tapadási felületet keres, és állandóan megújulnak a színházi eszközök. Láthattam ilyen produkciókat, sajnos nagyon vékony a fogékony réteg. A gyerekek rendszerint nyitottak, de ahogy kopaszodnak az emberek, úgy veszítik el a képességüket, hogy lehessen rájuk hatni. Egyre erősebb effektusokkal kell dolgozni. Nem a rendező, a színház, az író gondolatait kell lediktálni, hanem ki kell nyitni a nézőkben azokat a kis ajtókat, amelyeken keresztül a saját gondolataik, érzéseik megfejthetőek.

Elbutul a felnőtt közönség?

Legalább két oka van annak, hogy miért nincs erre a fajta színházra igazán értő közönség. Az egyik a magyar társadalom végtelenül nagy szociológiai leromlása. Az emberek nagy többsége, milliós nagyságrendekre kell gondolni, a szegénységi küszöbön, vagy alatta él. A kispolgárság azért nem tud színházba járni, mert azt sem tudja, hogy egyik napról a másikra miből él. Megvonja magától a színházi élményt, mert tartalékol. A felső tízezer, azok, akik még alkalmasak volnának a mecenaturára, idegenkednek attól, ami kizökkentené a nagyon nyugalmas helyzetükből. Abból a rezervátumból, amiben élnek. Õk a maguk individuális eszközparkját teremtik meg az időtöltésre. És ez nagyon kevés. Akár politikusok, akár üzletemberek, de rengeteg időt töltenek a maguk újratermelésével, és ebbe még nem tartozik bele a szellemi újratermelés. Marad egy nagyon vékony réteg. Õk a szellemi proletariátus, vagy mondjuk inkább úgy, a proletariátus szellemi része? Egyik sem jó kifejezés. Õk azok, akiknek még nincs sok vesztenivalójuk, és van még annyi tartalékuk, hogy hozzáférjenek az ilyen szellemi javakhoz. Most, amikor folyt a Nemzeti Színház szőnyegbombázása (Alföldi Róbert távozása és Vidnyánszky Attila kinevezése kapcsán), akkor az életük célja volt, hogy jegyet kapjanak az utolsó előadásokra. És ennek az ostromnak az lett az egyik következménye, hogy a Katona József Színház, amely az ország egyik legjobb színháza, egy kicsit megérezte a közönség hiányát. Ebből fájdalmasan arra következtetek, hogy ugyanazokról az emberekről van szó. Ugyanazok az emberek jártak ide is, oda is, csak most arra spóroltak, hogy a Nemzetit elbúcsúztassák. Ez az a szellemi értelemben szabad közösség, amelyik nem hagyja magát befolyásolni az előre megrágott ételektől. Õk nem szegények a társadalom egészét tekintve, de nincs annyi pénzük, hogy két színházjegyet is meg tudjanak venni.

Most értünk el az ifjúsági színházhoz...

Nagyon fontos szerepet töltenek be ebből a szempontból a diákok. Azok a gyerekek, akik még nincsenek elrontva, de lehetőségük van arra, bizonyos kedvezmények miatt, hogy el tudjanak jönni színházba. Részben az iskolával, ennek azonban én nem vagyok híve. Nem jó a kettős sorokban színházba terelt közönség. A családi gyerekszínházat támogatom, legalábbis a Stúdió K-ban ez vált be. Ezekben az előadásokban együtt áll a költészet és a humor, az a bizonyos „nedvesség”, ami a művekben benne van, és ezt a gyerekek nem biztos, hogy megértik. Viszont a szülő közelségében megtanulhatják azt, hogy mi a poén, min lehet nevetni. Jó szülők jönnek, fiatal szülők. Mindig egy fél másodperccel hamarabb nevet a szülő, mint a gyerek. Elfeledkeznek magukról és gyerekké válnak néhány pillanatra. Ez a szülő-gyerek kapcsolat legjobb formája, hogy együtt néznek valamit, és együtt van élményük. Nem azért jönnek, mert a gyerekeket tanítják színházba járni. Itt a fesztiválon láttam, hogy egy szülő arra tanította a gyerekét, hogy kezdés előtt tapsoljon. A gyerek nem akart tapsolni, de arra kérték, hogy kiabálja „kezdődjön”. Az első három kiabálásnál még türelmes voltam, a tizenötödik idomítási kísérletnél azonban azt láttam, hogy a felnőtt attól boldog, hogy a gyerek úgy viselkedik, mint egy kutya. Teszi, amit mondanak neki. Ha nagyon sokszor mondják nekik, hogy „ül”, akkor megérti, és ül, vagy kiabál. Ez nem gyereknevelés, nem gyerek-szülő kapcsolat, hanem idomítás.

(A Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott beszélgetés bővített változata.)