Határidőt adtam az Istennek

A jobbára Berlinben élő Dalos György író, műfordító, történész, a jelenkori magyar história kevésbé kutatott területeinek búvárlója volt a Törzsasztal legutóbbi vendége Nagyváradon. A fontos kultúrdiplomáciai feladatokat is ellátó szerzővel Szilágyi Aladár beszélgetett pályájáról, közéleti szerepvállalásairól.

Készültömben igyekeztem minél többet elolvasni az általam még nem ismert Dalos-művekből, a szerzőjükről is. Nos, ami az írói habitusát illeti, két dolog ragadott meg: az Önt jellemző bölcs irónia és a szeretet. A szeretet bizonyára régóta megvolt. Hogy eljusson a „bölcs irónia” állapotáig, sokat kellett gyötrődnie? Milyen út vezetett a Kádár-rendszert baloldalról támadó, „maoista” ifjútól a férfikor bölcsességéig?

Szerintem a bölcsességnek van egy neme, ami nem más, mint az eredeti hülyeségnek a belátása. Na most, ha valami bölcsesség belém szorult, nem arról volt szó, hogy egy „helytelen” ideológiai doktrínáról átváltok egy másik politikai doktrínára, hanem hogy a politikának az életemben játszott szerepét változtattam meg. Ez műfajilag azt jelentette, hogy… abbahagytam a költészetet, és elkezdtem prózát írni. Mert nem ihlet kérdése az, amit én el akarok mondani, a feladatom az, hogy elmeséljek dolgokat, nem az, hogy megváltoztassam a társadalmat.

Különben fel is tette a kérdést: „mit keres az író a világpolitikában”?

Igen, ez nem azt jelenti, hogy a politika nem érdekel. Nagyon érdekelt egész életemben, fontosnak tartom, csak az változott meg bennem elég fiatalon, hogy az ideológia szorult háttérbe. Tehát jobban érdekelt az, amit én el akarok mesélni, mint az a tanulság, amit abból esetleg le lehet vonni.

Kisgyerek korától árvaházban, illetve nevelőotthonban cseperedett fel, ami aztán a műveiben is megjelent. Felvázolná, miként él ez a tíz-tizenkét év az énjében?

Ezek az évek határozzák meg az ember életét. Nem lehet megérteni, például a kommunista tanokhoz kötődő ifjúkori vonzalmamat anélkül, hogy megemlíteném: az ember ritkán nőhet fel közösségben – még ha vallási közösségben is – anélkül, hogy ki ne vágyjék belőle. A másik lehetőség akkoriban a kommunista közösség volt. Tehát volt egy olyan „kommunista fázisom”, ami folytatása volt a gyerekkoromnak, hogy egy befogadó, meleg közösséget kerestem. Az életemnek, ha volt logikája, akkor annak a belátása volt, hogy ilyen értelemben „közösség” nem létezik. Az embernek vagy sikerül megteremtenie a saját baráti közegét, és akkor aszerint változik, vagy elmagányosodik, és kész. Nos, azokat a hatvanas-hetvenes éveket azért nehéz megragadni, mert Magyarországon, ha enyhébb formák között is, mint Romániában, de diktatúra volt. Az önkifejezésnek voltak természetes korlátjai. Én 1964-ben, huszonegy éves koromban kiadtam egy rózsaszínű verseskötetet, ami teljesen vörös volt politikai értelemben, bár már a szerelmi bánat megemlíthető volt benne. Azonban csak 1983-ban látott napvilágot a következő kötet, 19 év elteltével.

Közben történt egy és más. Moszkvába került a Lomonoszov Egyetemre, történelem szakra. Ez külső sugallat volt, vagy saját érdeklődési köre vonzotta oda?

Absztrakt értelemben, anélkül, hogy valaha kitettem volna a lábamat az országból, el voltam ragadtatva attól, ami ott megvalósult a szocializmus építése terén, az az ország, ahol megoldódtak a döntő problémák, a szememben a Szovjetunió volt. Kapva kaptam az ajánlaton, hogy ott tanulhatok. És furcsa dolog történt velem, egy hét alatt kiderült, hogy ez az ország nem olyan, mint ahogy azt a propaganda leírta.

Melyek voltak az első benyomások, amelyek hirtelen kijózanították?

Két ilyen mozzanat volt, az egyik az, hogy az összes ruhámat már az első héten ellopták. Ami nem illett bele az egyenlőség és igazságosság társadalmáról kialakított képbe, a történteket nem tudtam megmagyarázni. A másik furcsa dolog, hogy a magyar követség utasítása szerint magyarok nem lakhattak együtt a diákotthonban, hogy tanuljanak oroszul. Nos, az én orosz diáktársaim egyike-másika, amikor hallotta tőlem, hogy még a lopás után is nyomom ezeket a kommunista propaganda-szövegeket, kiröhögött. És ők magyarázták el nekem, hogy nem kell mindent elhinni, nem minden van úgy, ahogy az ember a propagandából tudja. Én az oroszoktól rengeteget tanultam, és cserébe azért a csalódásért, amit a szép utópia és a csúnya valóság között tapasztaltam, engem megjutalmazott az ég néhány olyan orosz baráttal, akik tizenkilenc éves koromban el tudták nekem magyarázni, hogy valójában mi van.

Tudtommal társat is ekkor talált magának…

Azt később, a vége felé, de jellemző volt, hogy az ott tanuló magyar diákoknak a hetven százaléka orosz feleséget talált magának. Ami döntő volt, hogy az ember belekerült abba a moszkvai egyetemi társadalomba, abba a világban, ami hallatlanul érdekes volt. Ezek a hruscsovi liberalizmus utolsó évei voltak, akkor kezdtek először beszélni a személyi kultuszról, igazából Szolzsenyicin kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, akkor jelenhetett meg. Én 67-ben végeztem, és akkor kerültem Budapesten a Munkásmozgalmi Múzeumba, segédmúzeológusnak.

Nem sokáig…

Nem sokáig, de ennek a beosztásnak az alapján kapom ma is a nyugdíjamat, amit nem nevezek meg, nehogy azokban, akik még kevesebbet kapnak, irigységet keltsek. De az az öt év döntő volt számomra, annak ellenére, hogy a tanulságokat nagyon lassan vontam le. A maoizmus meg úgy jött, hogy a barátaimmal együtt láttuk: nem működik az a szocializmus, amiben élünk. Az alapélményünk az volt, hogy mást mondanak, mint amit tesznek.

Tehát ez terelte a maoizmus felé?

Persze. Ugyanis Kínának volt egy hallatlan előnye a többi szocialista országgal szemben: nem ismertük. Semmiféle tapasztalatunk nem volt, amivel össze lehetett volna vetni az ideológiát, nem tudtuk, hogy néz ki az az ország, amely ezeket a forradalmi frázisokat terjeszti, s mi tizennyolc-húsz évesek voltunk. Két élcsoport volt, amelynek a bevallott célja volt – 67-68-at írunk – a diktatúra erőszakos megdöntése, ami enyhén szólva szerénytelen volt részünkről. S ennek a tágabb köre száz-százötven ember volt Budapesten.

A bírósági, az ügyészi besorolás szerint ez egy „államellenes összeesküvés” volt. Tényleg volt a mozgalomnak egy ilyen jellege?

Hogyne. Volt egy programunk, amelynek harmincnegyedik pontjában ez a követelés szerepelt. Úgy is lehetett volna kezelni a dolgot, hogy ezek bolond fiatalemberek, de a magyar törvény 56-tól kezdve azt mondta, ha ezt két-három ember leírja, és tízen vannak, mind a tíz összeesküvő. Az is, aki tudott, az is, aki nem tudott mindent a csoportról. 56-ig összeesküvésnek csak a katonai jellegű csoportosulást tartották, szervezkedésnek nevezték azt a politikai bűncselekményt, amelyet civilek követtek el. De hogy több embert lehessen lecsukni, megteremtették az egységes összeesküvés-teóriát és egy jogi fikciót, ami úgy hangzott, hogy az „összeesküvés nem célzatos bűntett”. Ez pedig azt jelenti, nem muszáj, hogy mindenkinek arra irányuljon a célja, elég, hogyha együtt sörözött az összeesküvés vezetőjével. Egy ilyen ügybe kerültem bele, de ez nem az 58-as romániai és nem 58-as magyarországi perek légköre már. 68-ban, bár kimondták az összeesküvés vádját, a legfőbb ítélet kettő és fél év volt, én hét hónapot kaptam, felfüggesztve. De olyan emberek ítélkeztek, akik közül az egyik Nagy Imre halálos ítéletét is kimondta, az én kihallgató tisztem meg a Nagy Imre cellája előtt őrködött… Ezek az emberek ahhoz szoktak, hogy terrorítéleteket hozzanak. De már nem volt terror, megpróbálták ezt az alapvetően hamis konstrukciót valamilyen jogi formába önteni. Mi, a magunk hülye szövegeivel bizonyos értelemben hozzájárultunk ehhez a perhez, mert nagy pofánk volt.

Ezt követően előbb az állásából, majd a pártból is kirúgták… S ez terelte óhatatlanul az éppen születő ellenzék oldalára?

Abban az esztendőben, 1968-ban azért más is történt. Abban az évben gázolták le a csehszlovák reformmozgalmat. Nem csak mi, frissen büntetett fiatalok, hanem más fiatalok is elítélték az inváziót, amiben Románia nem vett részt. 68 indította el Magyarországon azt a különböző árnyalatokból táplálkozó mozgalmat, amelynek résztvevői hol a maoizmus felől, hol Lukács György tanítványai közül, hol valamilyen népi-nemzeti irányból jöttek. Elindított egy ellenállást, ami kicsi volt, elszigetelt, de ebből lett tíz év múlva az ellenzék.

Ennek az időszaknak volt még egy izgalmas mozzanata, az 1973-as Haraszti-per, amelyben Önt is megidézték tanúként. Mi is volt ez?

A Haraszti-per a mi közös életrajzunknak annyiban része, hogy 1970-ben rendőri felügyelet alá helyeztek bennünket, ami egyfajta házifogság volt. Haraszti Miklóst kirúgták az egyetemről, engem már nem lehetett kirúgni, mert már elvégeztem. Õ elment dolgozni a Vörös Csillag traktorgyárba marósnak, és az ottani tapasztalatait írta meg. Mi rendőri felügyelet alatt voltunk, tehát otthon kellett maradnunk, a munkán kívül moziba, színházba, kávéházba nem járhattunk, Miklós eközben megírta a gyár szociográfiáját. Félév múlva megtagadtuk a rendőri felügyelet betartását, s akkor léptünk éhségsztrájkba, huszonöt napig. Azt végigcsináltuk. Mai napig azt gondolom, hogy számomra a legnagyobb hőstett volt, mert enni nagyon szeretek. Mesterségesen tápláltak bennünket a tököli börtönkórházban, de végül feloldották a rendőri felügyeletet.

Tehát az éhségsztrájknak mégis volt hatása…

Volt. Mire Miklós megírta a tapasztalatait a gyárról, a belügyminisztérium eldöntötte: most bosszút áll, indított egy pert ellene, amiben nem csak én voltam tanú, hanem mindenki, akiről tudták, hogy olvasta a kéziratot. A tanúk jórészt írók voltak, fenyegetett emberek. Az volt a nagy kérdés, hogy szabad-e kéziratot terjeszteni, és a magyar belügy felfogása szerint kéziratot nem, csak nyomtatott szöveget szabad. A munkahelyeken akkor még az írógépekről mintát vettek. Az volt a kérdés, szokás-e az írók között, hogy megmutatják egymásnak a kézirataikat? Kiderült, hogy minden író legalább tizenöt barátjának megmutatja, amit írt. A Haraszti-per államellenes izgatási per lett. Államellenes izgatásnak pedig bármilyen kézirat tekinthető volt, amit más elolvas(hat). Tehát, ha neked van egy kéziratod, és bent tartod egy fiókban, és azt nem tudod bezárni, akkor te izgatást követhetsz el.

Igen, ez volt a hatalom „logikája”…

Azt viszont elérték, hogy az ember tízszer is meggondolta, hogy kinek mutassa meg. Ez volt a céljuk, de a Haraszti-per bukás volt. Ugyanis Haraszti Miklós a rendőrségen megtagadta a vallomástételt. Azt mondta, akkor hajlandó vallomást tenni, ha bebizonyítják előbb, hogy izgatást követett el. Ezek után három hétig még egy éhségsztrájkot lefolytatott, kiengedték, és ez volt a vesztük. Ugyanis a könyv hatvan példányban létezett. Nem mondta meg, honnan vannak a példányok, és egy törvényszéki írásszakértő megállapította: ilyen és ilyen elektromos írógéppel készültek. De Haraszti védője, aki egy befolyásos ügyvéd volt, fölállt, és azt mondta: Haraszti felhatalmazta, hogy közölje, melyik kölcsönzőből kérték a nem elektronikus, mechanikus írógépet. Az az iratszakértő, aki nem tudja megkülönböztetni őket, az nem írásszakértő. Pro forma Harasztit felfüggesztetten nyolc hónapra ítélték, de soha többé kéziratpert nem kezdeményeztek. Néhány év múlva, amikor Magyarországon a szamizdat elterjedt, már nem mertek szamizdat-pert csinálni, pénzbüntetéseket róttak ki.

Nyugat-Németországban hogyan sikerült publikálnia?

Úgy, hogy barátaim voltak az NDK-ban, akiknek voltak nyugat-berlini barátaik, és akadtak mindig, akik hajlandók voltak kéziratot csempészni. És a kicsempészett kézirataimból szerkesztettünk 1979-ben egy kötetet, ezek versek és kisprózák voltak, akkor még írtam verseket is. Hogy a nyugat-berlini kiadónál megjelent, ennek Magyarországon semmiféle büntetése nem volt, ellenben az NDK-ból kitiltottak.

Mindez összeköthető azzal, hogy 1983-ban megkapta a DAAD-ösztöndíjat?

Azt hét évig minden esztendőben kértem, és a hetedik alkalommal sikerült, de biztos, hogy összeköthető vele. A német kapcsolataim így megteremtődtek. Ez azt jelenti, hogy lett német kiadóm, volt német közönségem, recenziókat írtak a könyveimről, miközben Magyarországon 83-ig a nevem nem jelenhetett meg a sajtóban. Addig fordítóként éltem. 87-ben munkavállalási engedéllyel elmentem Bécsbe. Rádióknál dolgoztam, abból éltem, de akkor annyira végét járta a rendszer, hogy fél év múlva már szabadon lehetett utazni. Tehát ez már nem volt egy nagy hőstett, bár csak „egyszer ki, egyszer be” útlevelem volt. Bécsben maradtam 95-ig, mint magánszerző, abból éltem, hogy írtam. Utána megpályáztam a berlini Magyar Ház vezetését, ott voltam négy évig, és a frankfurti könyvvásáron tevékenykedtem.

A Collegium Hungaricum tíz év múltán következett…

A nyolcvanas években oda be se mehettem. 89-ig nem jártam magyar kulturális intézményben. Azonban az osztrákoknak már szerveztem programokat magyar szerzőkkel. Az osztrákoknak nem voltak aggályaik, ha azt mondtam, hívják meg ezt, meg ezt, majd én bemutatom, akkor az összejött. A kilencvenes években Berlinben már elkezdtem magyar irodalom frankfurti fővendégségét szervezni, a javuló némettudásom is sokat jelentett.

A magyar irodalom németországi fogadtatása ekkor kezdett felpörögni?

Volt már előzménye a hatvanas években, a Kádár-korszaknak a liberálisabb vonulata miatt, Magyarországon olyan könyvek is megjelenhettek, amelyek más kommunista országokban nem. A német olvasó már ismerte Szabó Magdát, Németh Lászlót, valamelyest Illyés Gyulát. És elkezdte ismerni a „nem hivatalos”, egy ideig tiltott irodalmat, Konrád György műveit, majd Petri György verseit, de ezek már a magyar kultúrpolitika megkerülésével kerültek ki, és a fogadtatásuk tette lehetővé azt, hogy Magyarország megszakítás nélkül jelen volt a német kultúrkörben.

Az Ön „Orwell-könyve”, az Ezerkilencszáz-nyolcvanöt, történelmi jelentés először szamizdat kiadásban jelent meg Magyarországon?

Mégpedig az akkori magyar szamizdat technikailag leggyengébb kivitelében. Ugyanis nem volt papírvágó ollójuk, ezért csak hatalmas, vágatlan, szinte plakát méretű lapokra tudták kinyomtatni a regényt, ami csempészésre nem volt alkalmas. Ifjabb Rajk Lászlónak az illusztrációival jelent meg. Nem volt könnyű olvasmány, mert egy oldalra négyoldalnyi szöveg került. Aztán a Párizsi Magyar Füzetek is kiadta normális méretben.

Gondolom, több az önéletrajzi elem a 90-ben a Magvetőnél megjelent Körülmetélés című regényében, amit valaki úgy minősített, hogy ez volt a legőszintébb könyve. Maga is úgy véli?

Más könyvben se igyekeztem hazudni, de – mondjuk – a gyerekkorról másként ír az ember, mint a felnőttkorról. Egy gyerek leírása más feladat íróilag, közelebb kerül az ember egy gyerekhez, mint egy felnőtthöz, a felnőttet stilizálja. Ez talán a legszemélyesebb könyvem.

Ennek a művének is fontos kérdése az identitás megtalálása. Egy Önnel készült interjúban feltette a kérdést: „Ki lehet zsidóbb, mint aki oda se tartozik?” Kibontaná ezt a gubancot?

Ez egy olyan szövegkörnyezetben van előadva, ami azt mondja, hogy az alapvető probléma minden identitással az, hogy azok, akik az identitást kívülről megszabják, kétszáz százalékos azonosulást követelnek. Tehát se a kommunizmus, se a kereszténység, se a zsidóság, még kevésbé az iszlám nem engedi meg, hogy félig légy kommunista, félig légy keresztény, félig mohamedán, és legkevésbé azt, hogy egyik kérdésben kommunista legyél és a másikban keresztény.

Akár a regényhősét, magát is érték keresztény impulzusok, próbálták kereszténynek besorozni?

Gyerekkoromban az anyám meg a rokonok, akik a zsidóságnak a legalacsonyabb rétegét képezték, csalódtak az ő hitükben, és 45 után a legkisebb keresztény szektákhoz csatlakoztak, amelyeket a kommunista állam azért tűrt, mert szembeállította őket a katolikus és a protestáns egyházzal. Én tíz-tizenkét éves korom körül tucatnyi keresztény szektát ismertem, adventistákat, metodistákat, őskeresztényeket, később a református egyházat is. Eljártam ezekre a helyekre, és kerestem az Istent. Nagyjából az akkor hozzáférhető kereszténységet ismertem. Ez az ismerkedés aztán megszűnt a kommunizmussal, de amikor az ellenzékhez először csatlakozott vallásos csoport, az Iványi Gábor vezette metodisták, utána a Bulányi atya vezette Bokor, akkor nekem nem volt problémám beszélgetni ezekkel a keresztényekkel. Az volt inkább a gond, hogy ők nem tudtak beszélni egymással. Nagyobb volt az intolerancia közöttük. Az intolerancia az azonos hitet vallók között nagyobb néha, mint az egymással szemben állók között.

Útkeresései közben Istent is kereste. És van egy ilyen könyve, hogy Istenkereső. Ha jól tudom, az édesapja alakja köré fonta. Mondana erről is néhány szót?

Édesapámnak ajánlottam, az a mostani könyvem, A közgazdász bukása előzménye volt. Ennek is a főhőse Kolozs Gábor. Itt van egy olyan figura az ötvenes évek végén, aki egy katolikus tanár és egy kommunista igazgató közé kerül, mindkettő meg akarja nyerni magának. Az a poénja, hogy keresi az Istent, határidőt ad neki. Azt mondja, ha tíz napon belül nem adja tanújelét a létezésének, akkor ő belép a KISZ-be… Ez is történik. Isten csak azután jelentkezik. A nemzedéknek volt egy istenkereső jellege. A háború után nem lehet valláshoz kötni azt, hogy a kommunista háttér mögött volt egy furcsa vonzalom a természetfölötti erőkhöz. Van most is, 90 után is egy ilyen, 56 után volt nagyon erős az emberekben. A kérdésre, hogy van-e, vagy nincs Isten, nincs válasz. Azt mondja Bertolt Brecht, hogy ha felteszed a kérdést, már eldöntötted: szükséged van Istenre. S az istenkeresésre a válasz az, hogy ki vagyok én? Tehát az ember magáról beszél, ha az Istent keresi. Hogy miért van nekem szükségem erre a hitre? Az Istenkeresőben az a nagy probléma, hogy a kommunisták is ígérnek valamit, és a kereszténység is ígér valamit. Csakhogy a kommunisták elkövették azt a súlyos hibát, hogy a túlvilágot tagadták. Tehát az ő „mennyországukat” viszonylag könnyű ellenőrizni, a keresztény mennyországot nem.