De kié ott a Taksim tér?

Egy fővárosi park kivágásra ítélt fái védelmében indult az a demonstráció-sorozat, amely hetek óta ráirányítja a nemzeközi figyelmet Törökországra. A történések hátterét Ady András összefoglalója tárja elénk.

Musztafa Kemal Atatürk miatt létezik ma a modern Törökország, s mielőtt ez túl rózsásan hangzana, pontosítani kell: mindez nem ment vér-, és verejtékmentesen. Először a legnagyobb ellenséget kellett legyőznie, a saját véréből valókat, azon nem is keveseket, akik még impériumban gondolkoztak. Az országmentés ebben az esetben arról szólt, hogy a janicsárok és bégek egykor fényes országát szekularista vágányra állítsa, az állam, és nem az előjogba született nemesség által ellenőrzött fejlődés útjára. A szekularizmus lett mind a hadseregben, mind a politikában a parancsszó, a hitélet és képviselői másodosztályú állampolgárokká váltak. Ez lett a török világ rendje, amit éppoly nehezen szoktak meg, mint a mostani forrongásokhoz vezető, a demokratikus szekularizmusra nem hasonlító autoriter hangvételt. Kell lennie valamiféle kapocsnak a történelmi távolba vesző államátalakulás és a mostani törökországi történések között, s véleményem szerint a kapocs Recep Tayyip Erdoğan, aki2003 óta miniszterelnök. Sokféle elképzelése volt és sokat meg is valósított, amióta hatalmát gyakorolhatja, egyet azonban még nem sikerült tető alá hoznia: Törökország újra-, vagy visszaiszlamizálását. S ha a valós impérium súlyát képtelenség is visszanyerni, legalább a dicső múlt árnyát visszahozni. Újra pontosítani kell: Erdoğan és pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) nem mindig jelentette ezt. A 2002 óta alig megkérdőjelezett legitimitású és hatalmú párt és frontembere a lehető legjobb választásnak bizonyult, hiszen reformközpontú hatalmi konglomerátum volt, demokratizáló hatású, döntésképes társaság, amelynek egy, még ezeknél is erősebb ütőkártya állt a rendelkezésére: az EU-ba jutás álma. A törököknél talán csak a románok akartak jobban az Unióhoz tartozni. Ankaránál jobban tán csak Bukarestnek sikerült minden belpolitikai bonyodalmat, „éhséget és szomjúságot”, kedvező, vagy kedvezőtlen „széljárást” sokadrendűvé lefokoznia az Európai Unióba való bejutás érdekében. Ankara még a kurdokkal is képes békésebben élni, Abdullah Öcalant is képes börtönében megszelidíteni, csak legyen nagyobb vonzereje az országnak. Ez a politikai élelemlánc csúcs-raptorainak a politikája, az utca embere számára kevéssé csábító lassan az EU-ba jutás. Az AKP-nek úgy tűnik, épp ez a töretlen sikersorozat száll a fejébe, a miniszterelnök is alig képes már odafigyelni véreinek szavára. Emellett, az AKP-nak az elmúlt tíz évben nem igazán volt politikai ellenfele, és ez meglátszik egyre autoriterebb kormányzási módszerein, amelyekkel magasról tesz a választópolgárok óhajára, ellenkezésére, s amelyekkel maga mellé állította, megvásárolta, megfélemlítette a török média jó részét. Hogy használjam a legfrissebb törökországi forradalmi hangulat egyik újkeletű fogalmát: Recep Tayyip Erdoğan és az AKP „hatalommérgezésben szenved”. Az, hogy kényszeredetten beszédbe elegyedett pár, a tüntetőket képviselő emberrel, vagy bírósági döntés bevonását és ettől függő népszavazást pedzeget a Gezi-ügyben, nem csak a megvert, bebörtönzött tüntetőknek, de a bekísért, utcán segédkező orvosoknak, vagy a tüntetőket bújtató, ezért bűnődő boltosoknak is már későn jön, és valóban széleskörű szociális ellenállásra utal. Kiegészítik a képet az egyre gyakoribb rezsimpárti ellentüntetések, vagy a miniszterelnök-helyettesi fenyegetés, miszerint a kormány a hadsereget is bevetheti a tüntetők ellen. A vérszegény megértő-gesztusok nem változtatnakErdoğan habitusán. Ami megtörtént, az megtörtént, s így jutottak el oda, hogy az, ami úgy kezdődött, mint néhány tucat ember, majd százak tüntetése a fővárosi Taksim téren, a Gezi park beépítése ellen, az – vérben és anyagi pusztulásban mérve – sok nappal a kezdet után, már valós tömegeket mozgatott meg. És nem csak a fővárosban, hanem Törökország más városaiban is (Izmirben, Muglában, Jalovában, Antalyában, Boluban, Adanában, Kayseriben).

Profitálni a zavargásokból Az események meghaladták a nemzetközi média ingerküszöbét is, az észak-koreaiak látszólagos lehiggadásának, az amerikai ön-lehallgatások, a szíriai rezsim új lendületet kapott sikereinek fontosságát is, hogy csak párat említsek a török forradalommal egyidejű nemzetközi eseményekből. A Taksim teret újra és újra elöntő könnygázfelhők, a vízágyúkkal immár célzottan, egyes emberekre mért csapások, a több ezres letartóztatások, halálesetek, s nem utolsó sorban a szakszervezeti sztrájklehetőségek, valamit az eddig egymás ellen fellépő focirajongók pillanatnyi összefogása elérte végre azt, hogy London, az Európai Unió, Amerika, sőt még Irán is felemelte szavát a rendőri brutalitások ellen, „parlé-ra” intve a feleket. Kiderült: a parkmentő akció ártatlan kezdet volt egy szinte nagykorúsodott forradalmi megmozduláshoz, amely akkor fog névleg és de facto forradalommá alakulni, ha és amikor kormány/rezsimdöntéshez vezet. A felszín alatt minden jel szerint jó ideje forrt az indulat Erdoğan miniszterelnök és az Igazság és Fejlődés Pártja ellen. Úgy tűnik, a pártprogram túlságosan jól sikerült, túlontúl mélyrehatóan, s az Erdogan kormány lassan mindent kiárusít, ami még állami, innen már csak egy lépés vezet oda, hogy az utcán tüntetők motivációjában felfedezhető legyen az elbocsátástól való félelem. Lehet, annak ellenére, hogy a miniszterelnök meg akar szabadulni a kemalista múlttól, új múltat teremtve, egy dologban hasonlít Kemalhoz: határozottságban, és abban, hogy mindenen, mindenkin keresztültörve, egyre kevesebbekre hallgatva, választótábora véleményét mind kevesebbre taksálva megvalósítsa a új-régi Törökországra vonatkozó terveit. Ennek egy rákfenéje van: Törökország számára nem egy modern és háborúból szelídülő Európában való fennmaradása a tét, nem kell megmenteni önmagától, hanem egy demokratikussá berendezkedett kontinens része, egy olyan struktúráé, amely egyre inkább elmossa a földrajzi határokat, és közös politikai színtérré teszi az Ó- és az Újhazát. Mindez úgy tűnhet, hogy elvesz Erdoğan politikai túlélési esélyeiből, az AKP hegemóniából, s amennyiben az a szcenárium valósul meg, miszerint a tömegtüntetések hatására a miniszterelnök politikai és verbális faragatlansága miatt a kormány meginog, nem lepődnék meg. Azon sem csodálkoznék, ha füstbe menne a terve, miszerint 2014-ben, a klasszikussá vált Putyin–Medvegyev helycserés megoldással beleülhetne Gül államelnök székébe. Igaz, Erdoğan csökkenő népszerűségével együtt csökken az esélye, hogy Gül államelnököt lecserélje. Az is fontos, hogy Abdullah Gül tulajdonképpen „atatürkje” az AKP-nak, aki csak azért mondott le párttagságáról, mert az alkotmány szerint az államfő nem tartozhat egyik párthoz sem, s valószínűleg morális ereje, valamint munkaköre teszi, hogy felülemelkedik az erdoğani primitív retorikán és mediálni, csitítani próbál.
A jelenséghez tartozik az is, miszerint a zavargásokból csak a miniszterelnök, illetve az Igazság és Fejlődés Pártja profitál, ugyanis a török jobboldali többség megfigyelései szerint az utcán tüntetők (és a zavargások belső törvénye szerint néhányan bizony rombolgatók) között sok a balliberális. Azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a rontó-bontó baloldali fiatalok halálra rémítik a török választópolgárokat, és arra ijesztik őket, hogy még nagyobb számban álljanak be/át a jobboldali táborba. Ne felejtsük, a hetvenes évek baloldali „kisiklása” előtt és után, az, hogy Törökországot jobboldali kormányok vezették, annyira regula, amennyire az a szekularitás is. Ugyanakkor a mostani hatalom valóságos fóbiája a szintén politikai couleur locale-nak számító, a tisztikar egy része által évtizedeken keresztül menetrendszerű puccssorozata, amelyet most Erdoğan tendenciózus fogalomzavarral próbál össze mosni a baloldali „reakcionizmussal”. Az AKP ezek szerint megőrizné erejét, sőt növelné azt, és amennyiben Gül maradna az államfő, az államapparátus pártszövetében nem következne be szakadás.

Európai viszonyulások Fontos az is, miként hatnak a jelen eseményei a török külpolitikára, az országot körülvevő szomszédok viszonyulására. Nagy a valószínűsége annak, hogy az erdoğani retorika erőszakossága, hajthatatlansága külföldi politikai érzékenységbe ütközik. Ez, mondjuk Izrael vonatkozásában nem lenne meglepő, de ha Iránt vagy Szíriát nézzük, azt kell látni, hogy az ottani vezetők beszédstílusa nem nagyon eltérő az erdoğanizmusoktól. Ami az európai viszonyulást illeti, feltehetően annak hatására, hogy mindez egy robbanékony környezetben történik és hangzik el (fontos ideszámítani az örökzöld görög zavargásokat is), itt is a legnagyobb hangadók ellenérzésébe ütközik ez az eljárási mód. Ez amúgy a politikai üzenetek szintjén egyébként be is következett. Mindezek dacára, meggyőződésem, annak ellenére, hogy a közelebbi-távolabbi környezet lájkolni fogja vagy sem a török vezérpárt és vezére retorikáját, ami döntő marad, az a geopolitikai és gazdasági hálózatok, kölcsönös függőségek fontossága, nem utolsó sorban Törökországé, mint megbízható gyalogé az Amerika, Európa, Közel-kelet sakktáblán. Ezek a kapcsolatok nem oly könnyen módosíthatóak, legyen az akármilyen tragikus történéssor, tartalmilag nem fog a külkapcsolatokban romlás bekövetkezni, ha a fagyos hangulatot, szemöldök-összevonást leszámítjuk.
Mindez úgy hangzik, mintha mondjuk az EU impotenciájáról beszélnék? Igen, ha azt nézzük, mihez tud kezdeni az Unió azokkal a folyamatokkal, amelyek Berlin, Párizs, Madrid támfalai alatt zajlanak, s amelyek a politikumba vetett bizalom krónikus hiányáról szólnak. Ez érezhető az olaszországi vagy a bolgár folytonos politikai belháborúban, de hasonló jelenség figyelhető meg Görögországban, Spanyolországban. Az elégedetlenség különböző formáit lehet utolérni például a Nemzetközi Valutaalap, a kormányzati megszorító csomagok, ellenzésében Spanyolországban, Portugáliában, de Németországban is. Nem akarok oda eljutni, hogy a törökországi jelenségek unióellenesek, vagy az EU-szkepticimus extrém formái, mert ez fogalmi zavar és túllihegés lenne, de annak az Erdoğannak, aki látszólag könnyedén számol le az inkább társadalmi, mint politikai értelmű ellenzékkel, arra figyelnie kellene, hogy a regionális elégedetlenséghullám dinamikája korántsem zárja ki a politikai, vagy utcai harcban a motivációk migrálását.