A Megtorlás megkapargatása

Egy éven belül másodszor kerül színpadra a „legnagyobb román drámaíró” darabja Marosvásárhelyen. Caragiale év van, kötelező feladat évadba illeszteni a 160 éve született szerző munkáit. De túl fontos ahhoz, hogy csak a penzum miatt szerepeljen, s túl kevés a jó magyar Caragiale előadás. Van még mit behoznunk. Parászka Boróka írása.

Az elmúlt évadban Sebestyén Aba rendezésében a Művészeti Egyetem diákjaival mutatták be a Zűrzavaros éccakát: be nem teljesített kísérlet volt ez a szöveg és dráma időben-térben közelebb hozására. Néhány hete a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház társulata vitte színpadra a Kincses Elemér rendezte Megtorlást. Az előbbi „klasszikus” Caragiale vígjáték, az utóbbi azonban nehezen behatárolható bűnügyi (?) történet. Nyoma sincs benne a megszokott és várt iróniának, játékosságnak, könnyedségnek. Szerelmi sokszög köré szerveződő családi tragédiát, nő-férfi, vidék-város, polgár-paraszt hadakozást láthattak most azok, akik egyébként Caragiale derűhöz szoktak.

Plágiumvád A román emancipáció, modernizáció drámájaként is szokták emlegetni ezt a darabot, szerzője kiemelten fontos szövegeként tartotta számon – végső soron emiatt kényszerült emigrálni Romániából. Szándéka szerint a Megtorlás a fél-archaikus román társadalom erkölcsi látlelete, tragikus formában. Kortársai sok mindent bocsátottak meg Caragialenak (szatirikus, ironikus leleplezéseit, kiváló vígjátékait). Azt azonban már semmiképp sem tűrték, hogy a babonák, mítoszok és törvények között vergődő „román néplélek” bukjon el, lepleződjön szövegeiben. A Megtorlás megjelenésekor nem is hitték, hogy román ember román emberekről így írhat: megvádolták, hogy egy – ki mást – magyar írót – plagizál, a nem létező Kemény István drámaíró szövegét fordította románra. A vád elbukott, (kiderült, hogy Kemény István drámaíró nem létezik), újabb vád következett: e szerint Tolsztoj novelláját dramatizálta a gátlástalan és nemzetietlen román szerző. A plágiumvád könnyű és olcsó helyen állt akkor is a drámairodalomban, Caragiale is megszenvedte: az ellene indított, sikertelen perek után Berlinbe menekült. Ahol természetesen megbecsülték.
A Megtorlás tehát, különösen akkor, ha magyar, erdélyi magyar produkcióként kerül színpadra sok szempontból kötelez, hiszen majdnem a „miénk” ez a történet. Ha nem is azért, mert (mint ahogyan a vád állította) magyar szerző írta, hanem azért, mert az emancipációs, modernizációs drámák a mi irodalmunkban is nagyon jól ismertek, nagyon fontosak és sokat játszottak. Nagyon is ismerős lehet ez a szöveg. Tekintettel arra, hogy sem az emancipációs, sem a modernizációs program nem zárult le, nem járt sikerrel, ezért a hasonló drámákban felvetett problémák máig aktuálisak, műsorra kívánkoznak, újra játszhatóak. (Kortársunk Móricz!) Mint ahogy elvégzendő feladat a magyar nemzeti önismeret mellett a román nemzeti közeledés, rá- és felismerés. Annak a kérdésnek az új, és korszerű formában történő megfogalmazása, hogy milyen is, sokszoros idézőjelben, a „román néplélek”. (Még egyszer: kezeljük a helyén, a közös nemzeti kultúra metaforájaként ezt a fogalmat.)
Alkalmas-e erre a valóban fontos feladatsorra Caragiale drámája? Vannak fenntartásaim. Sok szempontból sematikus, egyszerű panelekből építkező struktúra ez a szöveg. Mindenképpen hiányzik az a hely- és korrajz, ami vígjátékaiban olyan dúsan, olyan elementáris erővel kibomlik. A nyelvi érzékenység, innovativitás, játékosság sem jellemzi: Caragiale tragikus regisztere sokkal szürkébb, egyszerűbb, mint a szatirikus. Ha a szöveg háttértörténetét nem ismeri az ember, szemrebbenés nélkül követheti úgy is, mint a krimitörténetek egyik tucattermékét. Minden napra jut egy ilyen sztori a televíziós csatornákon azoknak, akik ismerik és követik a futószalagon gyártott krimisorozatok reneszánszát. Számukra pedig csalódást fog okozni Caragiale, mert nem elég ötletes, nem elég fordulatos, drámaszerkezete kiöregedett, lejárt.
Azok számára azonban, akik valami helyi érdekű, saját történetet-felismerést remélnek, a Kincses Elemér féle rendezés okozhat nagy csalódást. A marosvásárhelyi produkció ugyanis nem építi fel az önmagával, önmagában vergődő elzárt és bezárt román vidéket. A teljes játékteret beborító műfű (visszatérő Kincses féle díszletelem), a „rusztikus” fa bútorok, a hatásosan megvilágítható, külsőt-belsőt elválasztható léckerítés, a játéktér fölé ferdén felszögezett feszület, a bűnös érintése elől elmozduló Biblia csak felszínes jelzései a „természethez”, a „népihez”, „az ősihez”, az „igazsághoz”, a „rendhez” való megtérésnek. Értjük, de nem hisszük. Túl egyszerű, túl direkt világ ez. Ezt hívják giccsnek.
Ahogyan a környezet is direkt klisékből áll össze, úgy a karakterépítés sem árnyal. Csalódás ez az előadás, mert a Tompa Miklós Társulat kiváló színészeit lehet modorosnak, sematikusnak látni ebben. A színészek helyzete az évad felépítése miatt sem könnyű. Azt, hogy Bányai Kelemen Barna hogyan iszik a színpadon, azt már a tavalyi Bányavirág produkcióban követhette a közönség a részegség egyik fázisáról a másikra haladva. Az idei év első bemutatója, a Bányavaksága is alkoholban gazdag produkció, és Bányai ebben is tisztességgel, színészileg pontosan a pohár fenekére néz. A spicces-viccestől a duhaj-tántorgóig már mindent láttunk mostanában, ennek ellenére a Megtorlásban is a garatra önt. Mi jöhet még? A most alakított Dragomir figurája alapján: nem sok újdonság. Berekméri Katalin (Anca) is kiváló „falusi” asszonnyá tud vedleni, nyelvében, gesztusiban, dikciójában egyaránt – láttuk már így őt sokszor. (Tavaly a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben ő hozta Kisvicákné alakját. ) Bányaiban is, Berekmériben is ott vibrál a saját színészi-emberi tartalom, de az egyszerű, ki nem bontott, rendezőileg fel nem dúsított karakterek mindennek nem teremtenek teret, eszközt, lehetőséget. László Csaba (Gheorghe) a paraszt világban esetlen, de helyét (és asszonyát) kereső elveszett ember. Tavaly a Rusznyák Gábor rendezte Gézagyerekben esetlenkedett (ott dramaturgiailag „jól állt” ez az esetlenkedés neki). A Iont alakító Györffy András olyan, mint jelmeze, amelybe gondosan ráncokat vasaltak, és amelyre jól aplikált foltokat helyeztek el. Tökéletesen preparált pária: hol támad, hol védekezik, hol suttog, hol mennydörög.
Minden a helyén van amúgy, ebben a produkcióban, működteti a Kincses mögötti sok évtizedes tapasztalat, rutin. Csak azt nem érteni, hogy mindezt mi végre? Miről és mennyivel tudtunk meg többet? A jól komponáltság illúziója egyébként is illékony, törékeny. Amikor hegedűszóba csomagolva – mi másba – hozza be a szívfájdalmat egy cigány férfi, akiről kiderül (mert kilóg a lóláb, pontosabban a hajvég), hogy egy vörösre festett hajú lány, amikor bejön statisztálni az egyik lábáról másikra álló műszak, akkor pattogva esik szét a színházi helyzet, illúzió. Akkor elfelejtjük Caragialet, a román néplelket, tovairamlik a tisztelt, és fontos, korszakos Kincses életmű. És ott maradunk a megkapargatott felszínnel, ami alatt szeretnénk hinni, hogy van valami nagyon-nagyon fontos. Ki tudja, hogy egyáltalán van-e? Most sem tudtuk meg.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Ion Luca Caragiale: Megtorlás. Berekméri Katalin, Bányai Kelemen Barna, László Csaba, Györffy András. Zenész: Ráduly Zsófia. Díszlet- és jelmeztervező: Lia Dogaru, asszisztense: Szabó Annamária. Rendező: Kincses Elemér