A komédia illik hozzánk

Kíváncsian vártam, hogyan válik a jelen valóságot fenyegető káosz témájává a hidegháború, az atomkatasztrófa ellen tiltakozó Dürenmatt-dráma. Mert kevés az olyan előadás, ami ne a napjainkbeli őrültséget elevenítené meg politikai színház formájában. A fizikusok kolozsvári előadását Szabó Réka nézte meg.

A fizikusok utolsó mozzanatában a szerző huszonegy pontban ad utasítást művéhez. „A kiindulópontom sohasem holmi tétel, hanem egy történet.” Tehát nem tézisdráma? Ellenben a történet csupán kerete a fizikusok közötti elmélkedésnek, vitának, hogy aztán a szerző, a rendező, és a néző-olvasó is kibetűzhesse a megfelelő „tanulságot”, melyre ráadás a történet végkifejlete. A végkifejletről pedig az egyik pont azt mondja, hogy a történet lehetőségei közül a legrosszabbnak kell bekövetkeznie; ettől válik a történet következetessé, ami azt jelenti, hogy olyasvalami a vége, ami véletlenszerű, hatásos, sosem előre várt, tehát paradox. A tervszerűen cselekvő embereket (jelen esetben fizikusokat) „a véletlen akkor sújtja le, ha e véletlen következtében éppen a céljuk ellentétéhez érnek el: ahhoz, amitől rettegtek.” Így válik A fizikusok színmű az Oidipusz király huszadik századi változatává. Dürenmatt 1962-ben írta drámáját, melyben látomását, a modern tudományos világnézetek csődjét állítja középpontba azáltal, hogy a század nagy fizikusait őrültekházába küldi. Möbius, a főszereplő, ugyanúgy, mint Oidipusz (érdekes a két név hangzásbeli összecsengése) az erkölcsi teljességet hirdeti, végül ő válik a legfőbb gonosszá, bűnössé, a világrend megsemmisítőjévé. Lehet, hogy „a fizika tartalmi kérdése a fizikusok ügye”, de „a fizika hatása: mindnyájunk problémája”. Ezt pedig együtt kell(ene) megoldanunk.

Mindenki mindenkit becsap Közös ügyként született Lori Petermann A fizikusok című előadása a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Az amerikai vendégrendező szerzői utasításnak megfelelően szigorúan betartja a tér, idő, cselekmény egységét. Két felvonásos előadás, izgalmas intermezzóval. A kétszintes tér bolondokháza, de túlságosan otthonos, családias a hangulat. A földszinti szemközti fal három számozott vas ajtó, rajta egy-egy tenyérnyi ablak. A három fizikus cellája. Az emeleti rész Mathild von Zahnd (Kató Emőke) ideggyógyász doktorkisasszony lakrésze, ő irányítja az intézményt. Az első felvonásban megismerjük a szereplőket, illetve a tudósok egyik énjét, Möbiust (Dimény Áron), Einsteint (Molnár Levente) és Newtont (Váta Lóránd). Õk valójában nem is azok a személyek, akiknek vallják magukat. Igazi krimi eseményeinek vagyunk szemtanúi: az intézetben két hónap leforgása alatt két gyilkosság történt, az elkövetők ismertek, Einstein és Newton. Egyikük sem nevezhető gyilkosnak, csupán tettesnek, le sem tartóztathatók, hiszen, amit tesznek, nem tudatos cselekedet. Richard Voss (Szűcs Ervin) felügyelő, Guhl (Bodolai Balázs) és Blocher (Köllő Csongor) rendőrök amúgy is képtelenek lennének letartóztatni őket. Tehetetlen alkoholisták mindhárman. Általuk indul az előadás a szatírjáték felé: groteszk figurák, esetlenek, buták, képtelenek tudatosan kezelni a rájuk mért felelősséget. Jelenlétük csupán a helyzetkomikum élezésére jó, az események nem haladnak előre tetteiktől. A rendőrök megörökíttetik a gyilkosság helyszínét, széles vigyorral pózolnak az áldozat mellett. Szűcs Ervin eltúlzott gesztusai, gunyoros előadásmódja, mindenkit túlharsogó hangja ellenére sem válik igazi „commedia dell arte” figurává, nem írta be magát az előadás keretébe, elveszett a színpad és a szöveg között. Bodolai Balázs alakja fokozta a helyzetkomikumot, öltözete (egy hózentrágeres diák a múlt századból, nyakába akasztva egy írógép, melynek súlyától meggörbülve a jelentéseket gépelte), az őt körülvevő atmoszféra már elegendő volt ahhoz, hogy hiteltelenítse a detektív fegyelmét, felelősségtudatát. A felügyelő mindig hoppon marad, a kihallgatás-jelenetekben ő minősül igazi őrültnek, sőt bűnösnek, aki fel meri kattintani a villanyt anélkül, hogy értene az elektromossághoz. Ahogy halad a történet, rájövünk, mindenki mindenkit becsap, mindenki más, mint amit állít magáról. A főnővérek hiába testedzett, „cselgáncs országos bajnokok”, birkózók, sorra a cingár tudósok áldozataivá válnak.

Emberi és emberfeletti A rendezői megközelítés jellegzetessége, hogy az iróniával telített helyzeteket személyes tragédiákká változtatja. Rose asszony (Varga Csilla) találkozása volt férjével, Möbiussal (Dimény Áron); Möbius szembesülése az elhagyott férj szerepével, a változás okozta megkönnyebbülést és vidámságot sugall ugyan, de ez a világ már túl van a vidámságon, ezt jelzi az új, misszionárius férj bemutatása is. Oscar Rose (Keresztes Sándor) pietizmusa és vaskalapos vallásossága mögött mély megvetés lapul a külvilág iránt, ugyanakkor kilenc gyermekét valódi diktátorként neveli. A szanatórium az emberi kapcsolatok vizsgálatának helyszínévé válik. A fiait szándékosan meg nem ismerő Möbiusnak sikerül családját leráznia nyakáról. Ahogy társai, ő is elutasítja a szerelmet, románcuk közepette Monika Settler (Pethő Anikó) ápolónőt meggyilkolja. A felelősség előli menekülés könnyed és komikus megjelenítése csak eszköz az ember önmagára utaltságának bemutatásához. Mathilde von Zahnd (Kató Emőke) doktorkisasszony ténykedése bizonyítja, hogy az idegszanatóriumba vonulás nem elhúzódás a világ elől, hanem az a helyszín, ahol teljes nyugalommal megsemmisítő missziók létrehozását lehet kitervelni. A három tudóst, értelmiségit legyőzi, tudásukat kisajátítja, íme, a valóság nem megmásítható. A doktornő elhiheti magáról, hogy alázatos jótevő. Öreg, púpos, nyomorék figura, aki fegyenceit védi. Magánya, szürkesége, családja kipusztulásának áldozataként ismerjük meg. Majd valódi diktátorrá válik a második felvonásban: a színteret pokollá változtatja, megszűnik az otthonosság érzet, vérfagyasztó kísérleti laboratórium lesz a helyszín. A púpos kisasszonyt a szálfaegyenes boszorkány váltja fel, de mégsem teljes a játéka. Hatásvadász jeleneteiben a figurájához illő modorosság ripacskodássá alakul, megsemmisíti és elferdíti a műfajhoz tartozó hiperbolizálást, mértéktelenséget. Ezzel ellentétben az önmagát felfedő Newton – Herbert Georg Beutler (Váta Lóránd) alakja a totális őrült, akinek harsány nevetései határozottan a társadalmi jelenségek ellen irányulnak. Célja a megvetéssel teli átverés. A groteszk keretbe illeszthető Einstein (Molnár Levente) figurája is, aki parókájával, bajszával valóban az ismert tudósra emlékeztet, de végül ő is bevallja, hogy nem őrült, nem Einstein, hanem Ernst Heinrich Ernesti, és mindketten Möbius feljegyzéseit vadászták. Dimény Áron elhiteti környezetével, hogy ő Salamon király maga, mindössze egy köpeny az álcája. Dimény mimikájában, gesztusaiban az emberi és emberfeletti keveredik; művészi alakítás.

Cselekmény nélkül Az önfelfedés felismerés is: mindannyian a doktorkisasszony áldozatai. A tudósok foglyokká alakulása és tudásuk kényszerű kiszolgáltatása maga a megsemmisülés. Ha a véget tekintjük célnak, a tudósok gondolkodása szerint, akkor a megsemmisülés haladás is egyben.
A mai közélet talán valóban szatírjátékok sorozata. A rendező, a szerzővel egyetértve joggal tör lándzsát a komédia műfaja mellett, mely Arisztotelész szerint maga az utánzás. A tragédia, mely a félelmet és együttérzést erősíti, nem illik hozzánk. Hasonlítunk az álcázott, felelősségtudat alól felszabadított tudósokhoz. Az arc nélküliség, az itthonunkban és otthonunkban történő viszonyviszályok és kompromisszumok, a hatalmi erők ide-oda csapongásának komédiája ez.
Dürenmatt apokaliptikus látomásának színpadi megjelenítése nem okozott meglepetéseket, ezért erőltetetté vált. A cselekmény nélküli darab második fele megásta az előadás sírját. A főként három tudós dialógusára épülő jelenetsornak olyan helyzetekre kellett volna épülnie, mely továbblendíti az időt. Ha a didaktikus elmélkedések az első fél órához hasonló pörgő humorral keverednének, az előadás elkerülné a néző emlékeztetését holt színházra. A színészek energiája mintha eltűnt volna, kifogytak a kifejezőeszközökből, az előadás az élvezetből unalomba fordul át. Pedig a rendező megteremtette a nagyszínpadhoz illő hatásokat.

Kolozsvári Állami Magyar Színház Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok Ungvári Tamás fordításának felhasználásával Dramaturg: Vajna Noémi Rendező: Lori Petermann Díszlettervező: Steven C. Kemp Jelmeztervező: Emily DeAngelis