Adyfalva toronycsendben

Ady Endre születésének 135. évfordulóján ismét sokan zarándokoltak Érmindszentre, mai nevén Adyfalvára. Mi nem az ünnepi sokadalomra s a beszédekre voltunk kíváncsiak, inkább a hétköznapok csendje vonzott az alig százlelkes faluba. D. Mészáros Elek riportja.

Köves úton észrevétlen futkorász az őszutó, nyomában finom porszemcsék hömpölyögnek, ficánkolnak a fényben. Furcsa ez a napsütés, csak látványában szép, de már nincs benne élet. Elmúlásszagú e cirógatás, dermedtséget hordoz. Körbejárom az utcákat, csend oson előttem mindenfelé. Egy idő után a kövesút is kikopik alólam, veréceajtó csikordul, kötényét melléhez szorítva vénasszony remél. Az örök várakozás mementója még mindig remél, hátha egyszer hazatérnek a messzire menők. De ők már nem térnek többé vissza, nem kell sok idő, és téli estéken randalírozó farkasok vonítják végig a falut, a lánykacajos száncsengős karácsonyesték helyett. Érmindszent a csend faluja, az elmúlásé, az „ifjú szívek” sorra megvénültek, ha akad még reménykedő, arra, mint a holdat ugató kutyára, csak legyintenek.
A tömbmagyar közösségből érkezőt megrettenti Ady Endre szülőfalujának agóniája. Pedig szép lehetett egykor, a ma rogyadozó porták, csűrök, istállók jelzik, hogy szorgos, gazdálkodó nép lakta e tájat. Alig érni a faluba, az útelágazásnál ortodox templom, előtte Krisztuskereszt, amit 1901-ben Szuhányiné, Bródi Mária emeltetett, fiával, Szuhányi Jánossal. Jobb oldalt romos állapotban az egykori római katolikus iskola áll, valamint a toronylábas templom. A reformátusok istenháza előtt tábla hirdeti, csak románul, hogy merre is kell menni Ady szülőháza felé. Mindhárom templom még ellenáll az időnek, a paplakok viszont már gazdátlanul gizgazzal körbenőve.
Szerencsém van, Lanter Ilonka „vasárnapi harangozóval” épp a templomajtóban futunk össze. Kevesen vannak már a reformátusok – mondja – mindössze huszonnyolcan. Õ maga öt gyereket szült, tizenkét unokája van, de egyikük sem lakik a faluban. Férjét három éve veszítette el, azóta egyedül él. Az egyház ügyeiről több felvilágosítással bíró Csiszár Ilonkához irányit, aki a gyülekezet gondnoka, mindenese. A nyári konyhába köszönünk be, restellkedik is a háziasszony, hogy ez amolyan „mindenes” hely, éppen tarkedlit süt, megkínál a porcukorral hintett finomsággal. De hogy megadja a módját, hamar a tisztaházba szalad fehér szalvétáért, vendéglátás okán a porcelán kávéscsésze is előkerül. A ház ura, Csiszár Lajos meg az idei bort dicséri, noszogat, hajtsak már fel egy pohárral ízlelgetés végett. Majd váltjuk a szót, hol az egyház, hol a falu sorsára terelődik a beszélgetés, a régi időkre is jut egy kötélhossznyi emlékezés. Évtizede megszűnt már az elemi iskola is, az utolsó években már csak románul folyt az okosítás. Pedig valamikor három tanintézete is volt a falunak, több volt az iskoláskorú, mint ma az egész lakosság. A reformátusokkal szinte azonos számú a római katolikus vallásúaké, a románok valamivel kevesebben vannak, mint a magyarok.

Külön, de békében Egyre nehezebb a megélhetés, Lajos bácsit is többféle nyavalya kínozza, nyolcvan évesen már fáj a munka. De még így is tartanak egy tehenet, némi aprójószágot, s a kert is ad annyi hagymát, krumplit, káposztát, amennyi éppen kell. Szerencséjükre még nem szűnt meg a falusi csorda, a szabadon legeltetés megoldja a jószág nyári takarmányozását. A csordás bér gyanánt állatonként 13 lejt kap havonta, amihez évente egy-egy véka búza és tengeri társul, valamint egy kenyér, két liter tej és félkiló szalonna. A mindennapokban a jó kedély is sokat segít, a gondnokasszony hetvenhat évesen is tréfával bagatellizálja a nehézségeket. Földjük java részét bérbe adták, négy nagyobb mezőgazdasági vállalkozó van a faluban. Negyvenévi földművesség után a négyszáz lejt sem éri el a nyugdíj. De Lajos bácsi azért nem sírja vissza a régi világot. „Tudja, ma úgy öltözködünk, mint a grófok, régen még a gatyát is foldani kellett” – hangzik az ellentmondást nem tűrő érvelés.
Nem csak iskola, házi orvos sincs a faluban. Mintha a világ halálra ítélte volna az itt élő idős embereket. Amikor nem túl nagy a baj, Csiszár Ilonka néni segít, a szükség megtanította beteget ellátni, injekciót adni. Végveszélyben mentő után telefonálnak. Sok és sokféle a betegség errefelé, a hatvan-hetven-nyolcvan éves embereket hamar megtámadja a kór. Megtanultak együtt élni vele, ahogyan a helyi románokkal is. Érmindszenten mindig dominánsabb volt a magyar szellemiség, régente ha két-három játszadozó román gyermekhez odavetődött egy magyar, mindjárt Ady nyelvén fonták tovább a szót. „Hőbörgések azért itt is akadtak, a háború után édesapám egyszer elénekelte a Horthy Miklós katonája vagyok én kezdetű nótát, aztán úgy elverték, hogy később abba halt bele. De másokat is megvertek a háborúból visszatérő, felhergelt román katonák. Aztán minden úgy ment, ahogyan annak előtte. Most már ők is kihalófélben vannak” – meséli Csiszár Ilonka néni. Miközben mesél, félszemmel a tűzhelyre sandít, nehogy odaégjen a tarkedli. Többé-kevésbe elkülönülve éltek a falun belül a magyarok a románoktól, házasság is ritkán fordult elő közöttük. Az etnikai gát erősebb volt, mint a felekezeti hovatartozás, katolikusok gyakrabban frigyre léptek reformátusokkal.
Búcsúzóul a kapun kívülre kísérnek, Lajos bácsi még legyint egyet, hogy tíz év múlva nem lesz itt már senki, kihal a falu. Azért is megígértetem vele, hogy egy évtized multán nála találkozunk.

Akik még nem adták fel Ady Endre szülőházának szomszédságában emeletes ház áll, az udvarban hosszú épületsor, látszik, gazdálkodásra vannak berendezkedve. Szilágyi Enikőt keresem, az Ady hagyaték gondozóját, a múzeum mindenesét, de ő ppen hivatalos ügyeket intéz Tasnádon. A férj, Szilágyi András van odahaza, éppen a tejgyár „rohamkocsija” érkezik, csak úgy hörpinti a modern tartályból a fehér üzemanyagot. Szilágyi több mint száz hektáron gazdálkodik, ebből tizenhárom van saját tulajdonában, a többi területet bérli. Emellett jószágokkal foglalkozik, ötven szarvasmarha teszi ki az állományt. A falu jövőjét illetően ő sem túlzottan optimista, úgy érzi, elhanyagolják Ady kultuszát, és ezáltal a falut is. Mint mondja, eljönnek egyszer évente nagy csinnadrattával ünnepelni a politikusok, aztán egy éven át por lepi a falut. „Nagyokat szoktak ígérni, de mégsem tesznek semmit. Látja, hogy néznek ki az utcák, ezt érdemli Ady, hogy még egy becsületes aszfaltút sem vezet el a szülőházáig? Aztán itt van a termálstrand ügye, a forradalmi változásokkal azt is tönkretették, szó volt róla, hogy bevezetik a gyógyvizet a faluig, és itt kezdenek vele valamit. Mi lett belőle? Semmi. Pedig ez egy kiugrási lehetőség lett volna. Hiszem, hogy a most üresen álló portákat sokan megvásárolták volna hétvégi háznak. Micsoda dolog az, hogy jönnek autóbusz számra a magyarországiak, és nincs egy vendéglő, egy motel? Így körülnéznek, fordulnak egyet és eliszkolnak ebből a porfészekből. A feleségem mindig győzköd, hogy adjak túl a teheneken. Lehet, meg is fogadom a szavát, inkább a lakásunk emeleti részét alakítom ki panziónak. Gyermekeink is már odanőttek, hogy beindíthatnánk a vendéglátást. Legalább így őket a faluban tudnánk tartani” – mondja hol bosszúsan, hol reménykedve Szilágyi András.
Jól belemelegedünk Adyfalva jövőjének latolgatásába, a miértek és a hogyanok liánrengetegén át csapkodva keressük a feltételezett megoldásokat. Még messze nem érünk célba, amikor Enikő asszony megérkezik. Nem zavarja, hogy előzetes egyeztetés nélkül kerestem fel, amúgy náluk mindig nyitva áll az ajtó, látogatókat sem kiszabott program szerint fogadnak, az Ady-hagyaték bármikor megtekinthető.
A múzeum 1957 óta működik, de előtörténete, illetve a múzeumvezető családi kötődése az Ady famíliához ennél régebbi. A nagymama, Kovács Katica tizennyolc évesen került az Ady családhoz. Szolgálataiért cserébe Ady Endre édesanyja a kis nádas házat annak teljes berendezésével ráhagyta. A ház és a benne lévő tárgyak máig megőrződtek.
Az 1907-ben épített nagy házat a zilahi Wesselényi kollégiumnak adományozták. Ady Endre édesanyjának, Adyné Pásztor Máriának az volt a kikötése, hogy a két épületet külön nem értékesíthetik, illetve állagán sem szabad változtatni. Így történt meg az, hogy miután 1954-ben a kisház leégett, tetőzetét ismét náddal fedték be. E megkötések bölcs előrelátásról tanúskodtak, ugyanis a költő édesanyja reménykedett abban, hogy fiának szülőhelyén emléket állít majd egykoron az utókor. Pop Aurél, a költő nagykárolyi iskolatársa volt az, aki kijárta, hogy múzeummá minősítsék az Ady portát. A kiállítóhely mindenese később Szilágyi Enikő édesanyja lett, akitől 2001-ben vette át lánya a megbízatást.
Évente mintegy hatezren látogatják meg Ady szülőházát, sokan az anyaországból érkeznek. Enikő asszony tapasztalatai azt mutatják, a költő manapság inkább a negyvenesek-ötvenesek szívében él tovább, mintsem a fiatalokéban. Legalábbis a látogatók zömének életkora ezt támasztja alá.
Szilágyi Enikő apró lépések révén elérhetőnek látja a falu megmentését, ami szerinte Szatmár megye gyöngyszeme lehetne. A legsürgetőbb az utak rendbetétele mellett a szálláshelyek kialakítása lenne. Ehhez vannak üresen álló közintézmények, például az egykori iskolaépület. Egy falurehabilitációs program is segíthetne, az üresen álló lakóházakat fillérekért meg lehetne vásárolni, alakítva kiváló vendégfogadókká válnának. Mint mondja, ők már el sem tudnának menni innen, a csend varázsa ideköti őket, és a remény, hogy egyszer ismét fürdőhely és turistaparadicsom, irodalmi találkozók színhelye lesz Adyfalva.

Érkávási kitérő Templomot hármat is, de papot egyet sem találunk a faluban. Balla Árpád református lelkipásztorral az érkávási parókián beszélgetünk. Ahogyan közigazgatásilag Adyfalva a településhez tartozik, a református egyház vonatkozásában is ez a viszony áll fenn. A tiszteletes szomorú statisztikával szolgál: saját lelkipásztora már évtizedek óta nincs Adyfalvának. Minden vasárnap tartanak istentiszteletet, szép számban elmennek a hívek. Hat éve a gyülekezet asszonyainak kezdeményezésére régi használati tárgyakból kis múzeumot alakítottak ki az amúgy lakatlan parókián. A lakodalom, akárcsak a keresztelések immár csak fogalomként vannak jelen az egyház életében.
Fél napi falujárás során megszomjazik az utazó. Üresen jár az ártézi kút karja. Valahol van egy csorgó a faluban – mondják. Egyébként csak a hajdani szövetkezeti boltban lehet kapni némi szomjoltót. A kopott épület előtt összeroskadt asztal, mellette használhatatlan ülőalkalmatosságok. Nincs állandó nyitva tartás, csak reggel és este, a nyugdíjakból nem futja sok költekezésre. Ide inkább patika kellene, nagyobb lenne a forgalom – nyugtázom nem kis üzleti érzékkel. Eszembe jut a mondás, szegény falu az, amely még egy cigányt sem tud eltartani. Adyfalvát a rokolyás népek elkerülték.
Dél van. Harangoztak, fa hűvösébe ebédelni gyűltek a kapások. Egykoron. Ma már nem. Mert itt évek óta harang nem kondul délben. A harang, ha hétköznap belebúg a pusztába, az csak rosszat jelent: Adyfalván temetnek valakit.