Nagyvárad a tánctérképen

Színész, aki most táncegyüttest vezet. Új utakat keres, hogy művészileg erős, érvényes előadások szülessenek Nagyváradon. S mert színész, a néptánchoz is a színház felől közelít. Dimény Leventét, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti igazgatóját Simon Judit faggatta.

Még meg sem száradt a tinta kinevezésén a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti vezetőjévé, már szervezni kezdte a VIII. Erdélyi Magyar Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóját. „A találkozót csomagban vettem át a megbízatásommal. Az immár tízéves Nagyvárad Táncegyüttes eddig egyetlen találkozót sem szervezett, ideje volt, hogy házigazdák legyünk. Nem volt meg a szükséges infrastruktúra, a filharmónián belül nem volt előadóterem, kiszolgáló személyzet és még sok minden más is hiányzott. Most, hogy lassan másfél éve a táncegyüttes a Szigligeti Színházhoz tartozik, megteremtődtek a feltételek. A színház örült a fesztiválnak, felvállalta a megszervezését. Minden együtt volt ahhoz, hogy egy jó seregszemlét rendezzünk. Amint megkaptam ezt a feladatot, tovább gondoltam, átbeszéltem Deák Gyulával, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület vezetőjével, a fesztivál mindenkori partnerével. Hozzátettem a fesztiválhoz olyan eseményeket, amelyek az eddigi találkozókra nem volt jellemzőek. Továbbgondoltam, hogy lehet a szakmai hátterét felerősíteni. Meghívtunk mindenkit, aki ebben a művészeti ágban számít, akinek mérvadó a véleménye. A zsűrit is a szakmai szempontok szerint állítottuk össze, és a találkozó négy napján közel annyi szakmai fórumot szerveztünk, ahány előadást. Az előadások egyaránt szóltak a nézőknek és szakmának, átbeszéltük a produkciókat, számos vita, értekezés szólt a műfajról, a produkciókról, s vélemények fogalmazódtak az esti táncházakban is.”

Kell a hírverés a megismeréshez Diménynek feltűnt, hogy az erdélyi hivatásos táncegyüttesek korábbi találkozóiról alig írtak a lapok, keveset vagy egyáltalán nem foglalkozott ezekkel a média. Most ezen is változtatott. „Meghívtam kritikusokat, szakembereket, hogy szakmai berkekben, online fórumokon, sajtóban legyen visszhangja a találkozónak. Médiapartnerségre léptünk a Tánckritika.hu val, ami a Színház.net táncos oldala, a Revizor online-nak a táncoldalával, és a Duna Televízióval. Így lett visszhangja a váradi fesztiválnak.”
Erdélyben jelenleg öt hivatásos magyar néptáncegyüttes van. Dimény szerint, noha a sepsiszentgyörgyi M Stúdió mozgásszínház már keveset, vagy egyáltalán nem foglalkozik néptánccal, mégis ebben a körben lenne helye. „Remélem, hogy a következő fesztiválon már az M Stúdió is ott lesz.” Ezzel szemben Magyarországon mindössze három hivatásos néptánc együttes van. Pozsonyban van még egy, az Ifjú szívek, amelynek vezetője tagja volt a váradi zsűrinek.
Megjegyzem Diménynek, aki gyermekkorától táncol, és hivatásos táncos volt, mielőtt színész lett: a néptánc a városi ember fejében úgy jelenik meg, hogy amatőr táncosok, iskolákban, kultúrházakban fellépnek valamilyen alkalmakkor. Hivatásos társulatként, színházként nincsenek a köztudatban. „Biharra, a Partiumra teljes mértékben igaz, amit mond. Remélem, hogy ez a fesztivál tett valamit a hivatásos néptánc megismeréséhez. Ha Nagyváradon vagy a megyében bárhol megkérdi, mi az, hogy Nagyvárad Táncegyüttes, mi az, hogy hivatásos néptánc, nagyon kevés ember tudja megmondani. Kevesen olvastak róla, s még kevesebben láttak előadásokat. Holott tíz éve működik, tizenöt egész estés produkciót hozott létre a Nagyvárad Táncegyüttes. Nincs olyan hagyománya errefelé, mint a színháznak vagy a filharmóniának. Biharban 15-20 műkedvelő néptáncegyüttes működik, ahová sok gyerek jár, és ezeknek a gyerekeknek meg kell mutatni, mit jelent a hivatásos néptánc.”

Nincsenek biztos receptek Az alkotó számára – Dimény rendez, koreografál táncelőadásokat – a legfontosabb kérdés az, hogy művészeti értékben mit tud képviselni a hivatásos néptánc, és hogy hol tart, mint színházi előadó műfaj. „Sokat vitatkoztunk ezen a találkozóm, számos vélemény hangzott el. Van, aki úgy gondolja, jó ez így, ahogy van, nem sokat kell változtatni. Szerintem jó és szükséges az „egyszerű folklórműsor”, amikor teszem azt, egy kalotaszegi, vagy marosmenti táncrendet, egyszerűen, önmaga valóságában felviszel a színpadra, de hová tartozik ez színházi, előadóművészeti értékben? Mennyire lehet kibontani ezt a hatalmas kincsanyagot, ami a magyar néptánc? Mennyire tud ez előadóművészeti eszközként működni? Lehetünk-e bátrak, s felhasználjuk ezt a kincset, hogy megpróbáljunk a harmadik évezred elején érvényes színházi és művészi üzenetet találni. A tények azt mutatják, kevés az ilyen jellegű bátorság.
Azt mondják, nincs új a nap alatt. Persze, hogy nincs, mindenki oda kanyarodik vissza, hogy hogyan dolgozta át Bartók Béla az autentikus népzenei anyagot, és hozott létre belőle új műzenét. A gyökerekre támaszkodva, teljesen új formát hozott létre. Bartók azt mondja, lehet ezt így is, úgy is csinálni, használni a motívumokat, de a végén mindig hozzáteszi: mindenhez kell a tehetség. Másképpen nem érdemes hozzáfogni. Akkor lehet tovább lépni, ha egy karizmatikus, tehetséges ember megfogja ezt a kincset, bátran felrázza és kifejleszt belőle egy új színpadi nyelvet.”
A fesztivállal kapcsolatban elhangzott, hogy egyre inkább a táncszínház felé közeledik a hivatásos néptánc. Ugyanakkor van a show, a revü, ezt az írek művelik óriási sikerrel, a Michael Flatley féle táncszínház az ír néptáncra hagyatkozik.
Dimény úgy véli, külön kell választani a showt és a táncszínházat. „A show, amint azt az elnevezés is mutatja, nem színházi nyelven szólal meg, hanem a látványra, a népszerűségre helyezi a hangsúlyt.” Azt mondja, magyar példa is van erre a színpadi formára, és bár valamilyen üzenetet is megfogalmaz egy ilyen produkció, a lényege mégis a látványosság. Minden együttes maga dönti el, milyen úton indul.” Nincs kész receptje arra, hogy a néptánc hogyan válhat érvényes művészetté, de bizonyos abban, hogy újra kell fogalmazza önmagát. Carlos Saurát említi, aki színházi előadásokat épít a flamencora.
Színész lévén, Diményhez nyilván közelebb áll a táncszínházhoz vezető út, mint bármelyik más. „Az általam eddig ’elkövetett’ előadások mindig a színházból indultak ki. Amikor egy hivatásos együttes, egész estés előadásra hívja a közönséget, a néző mesét, történetet szeretne. Címre vesz jegyet és a címtől történetet vár. Szurkolni akar valakinek, azonosulni akar valakivel, esszé előadás esetében egy eszme mentén szeretné megfogalmazni gondolatait. Persze van a folklór előadás, amit tudni kell eltáncolni, de hosszú távon csak táncszínházi előadásokkal lehet megtartani ezt a műfajt.
Azt állítja, nem tudja eldönteni, merre tart a néptánc Erdélyben, mégis pontos helyzetképet fest. Az egyik irányzat: ragaszkodás, milyen nagyszerű, egészséges a falusi ember, a falusi közösség és ezzel szemben milyen csúnya a városi nép. A másik irányzat: valamilyen dramaturgia ürügyén végigtáncolják az előadásban a Kárpát-medence majdnem összes táncát. „Legalább húsz éve ez a néptánc „tradíciója”, de ez a „hagyomány” megfojthatja a műfajt. Ezen túl kell lépni, a néptáncnak is új, a mára vonatkozó üzeneteket kell megfogalmazni, színházi nyelven kell megszólalnia”.
Gyakorlatilag ugyanaz a kérdés vetődik fel a néptánccal kapcsolatban is, mint a színházzal, hogy meg kell újulnia, de kérdés, hogy milyen irányba. „Ez minden művészeti ágon belül felvetődik és ez így van rendjén. Ez viszi előre a művészetet. Abban a pillanatban, ha a művészet megelégszik azzal a szinttel, amiben épp van, akkor meghalt. Halottá, önmagát ismétlővé válik. Az a jó, ha mindig keresi önmagát az aktuális pillanatban. Annyira felgyorsult a világ, hogy az aktuális pillanat a kimondás pillanatában már elmúlt. Gyorsan működik a társadalom, rengeteg az információ. Megelőzni kell a világot. Amikor megtervezünk valamit, nem tudunk a mában gondolkodni. Azon töprengünk, hogy amikor az előadás létrejön, hol fog éppen tartani a világ.

Oktatás és tánc Erdélyben sehol sem oktatnak néptáncot. „Számos iskolának van saját néptáncegyüttese, ahol vagy jól önképzett, vagy hivatásos együttesek táncosai tanítják a gyerekeket. Gyakorlatilag az amatőr együttesek keretében lehet megtanulni a néptáncot. Magyarországon a táncművészeti főiskolának van néptáncos szaka.” A Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján az oktatásról is rendeztek fórumot, ugyanis, ha a műkedvelői szinten működik a táncoktatás, ha a fiatalok szívesen művelik a néptáncot, ha a táncházaknak is vannak résztvevői, ez azt jelenti, hogy a fiatalok vonzódnak a néptánchoz. „Az egyetemnek lehetőséget kell biztosítania a fiataloknak, hogy elsajátítsa a táncművészetet. A marosvásárhelyi egyetem valószínűleg nem tud csak néptánc szakot létrehozni, de ha van táncművészet szak, és annak keretében oktatnának néptáncot, akkor a fiataloknak lehetőségük lenne, hogy amikor végeznek, a néptáncot választhassák hivatásnak. Ilyen formában esélyük van a táncegyütteseknek, hogy képzett táncosokkal dolgozzanak.”
Dimény Levente addig is táncházakat szervez, és kitalálta a Kilencezer kilométer a hagyományok szolgálatában elnevezésű sorozatot. Ennyi kilométert tesznek meg a nagyváradi táncosok, és tartanak történelem, földrajz órát a gyerekeknek, fiataloknak, valamint pedagógusoknak. Autentikus néptánccal, zenével utaznak térben és időben. Összeállítottak adventi játékot is, azt is viszik iskolákba, mutatják meg tanároknak és diákoknak a valódi hagyományt.