Szívből jövő guzsalyasok

Másfél évtizede működtetik a Temesvárra kerülő magyar egyetemisták az a csoportot, mely amellett, hogy a néptánc, a népművészet hagyományait élteti, jó hangulatú közösséget kínál a városban tanuló fiataloknak. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

A Guzsalyas néptánccsoport egyre aktívabb temesvári tevékenységére már valamikor későtavasz tájékán felfigyeltem, viszont mire eljutottam odáig, hogy riportot készítsek róluk, a tagok nagy része – a vizsgaidőszak lejártával – hazafele szállingózott Erdélyország mélyére, így ki kellett várnom az őszt, hogy végre tollhegyre kaphassam őket. Erre október 20-án, szombaton kiváló alkalmam nyílt, mivel a csapat egész napos táncoktatással egybekötött bútorfestő műhelyt hirdetett a nemrég birtokba vett próbaterembe, melyet éjszakába nyúló táncházzal koronáztak meg az egyik közeli pinceklubban.
Már csak azért is izgalommal vártam a találkozást, mivel vonzódásom ellenére eddig sem a néptánccal, sem a népművészet bármely ágával nem sikerült gyakorló kapcsolatba keverednem, ami annak az aprócska kellemetlenségnek is köszönhető, hogy a végtagosztásnál mire rám került a sor, a jobbos készlet már mind egy szálig kifogyott, így kézből is és lábból is a balra tájolt darabokból kellett kettőt-kettőt vételeznem. No meg ezen tevékenységek művelői körében sem találkoztam eddig olyan társasággal, akik közt sajnálatosan könnyedén behatárolható kereteimet feszegetni mertem volna.

Riporter, ecsettel Imént töredelmesen megvallott skrupulusaim következtében a Pacha utcai szuterénben sem oldódtam fel azonnal, vagy egy órán keresztül csak szemléltem az alapanyagként felkínált díszdobozkákat és fakorongokat festegetők kicsiny, ám lelkes táborát. Végül elszántam magam, és nekiálltam egy nagyobbacska poháralátétnek való kipingálásának, pontosabban az ehhez szükséges előkészületeknek, mely lássuk be, némileg körülményes és sok veszélyt rejtő feladat. Először is dörzspapírral elő kell készíteni a felületet, majd jöhet a – jelen esetben barna – alapozó festés. Nem tudom, hogy vannak-e Murphy-nek vonatkozó törvényei ilyesfajta tevékenységre, ha igen, akkor az első axióma bizonyára valahogy így szól: a kezek és a ruházat tisztántartásába fektetett energia, illetve az óvni kívánt területekre kerülő festék mennyisége között fordított arányosság áll fenn. Mivel mint utóbb kiderült, a kelleténél háromszor sűrűbb ecsetet használva, az optimális festékmennyiség többszörösét vittem fel a munkaanyagra, a száradás alatt még hosszas tisztálkodás után is bőven maradt időm meginterjúvolni a csoport néhány hónappal ezelőtt munkába állt vezetőjét: Nagy Dánielt, a Guzsalyas történetéről, jelenkoráról és a jövőbeni tervekről.

„Jó hozzánk tartozni” A csoport 1998-ban alakult meg a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) égisze alatt, azon diákok kezdeményezésére, akik vagy otthonról hozott hagyományként vagy puszta érdeklődésből néptánccal, népművészettel akartak foglalkozni. A Guzsalyas név csak később, 2006 környékén tapadt hozzájuk. Az együttes megnevezést azért kerülik, mert ahhoz évente akár többször is műsorokkal kéne a közönség elé állni, amire eddig még nem volt mód. A csapat aktivitása, a próbák, események sűrűsége a kezdetektől fogva azon múlik, van-e az Erdély különböző részeiről Temesvárra érkezett magyar egyetemisták között valaki, aki ambíciót érez ahhoz, hogy a szervezői feladatokat magára vegye, és persze a kellő tudással is rendelkezik a „szakmai” munka vezetéséhez. Dani immár a hetedik vezető, aki új elánt ad a Guzsalyasnak. Az alig 21 éves székelyudvarhelyi fiatalember lendületét látva még az is elképzelhető, hogy olyan fejlődési pályára állítja a néptánccsoportot, melyen nagy visszaesésektől már nem kell tartani. Az energikus fiatalember az udvarhelyi Tamási Áron Gimnázium matematika-informatika szakának elvégzése után határozott úgy, hogy Temesváron folytatja tanulmányait elektrotechnika szakon. A néptánccal a 7. osztályban kezdte meg az ismerkedést az alma materéhez tartozó Gereben néptánccsoportban. A flörtből hamar szerelem lett, így szinte minden szabadidejét a néptánc töltötte ki. Ezért teljesen természetes volt számára, hogy otthonról elkerülve Temesváron is ennek a szenvedélynek hódoljon, tehát egyenes út vezetett a tavaly éppen vezető nélkül maradt Guzsalyas élére, tervei szerint ezt a szerepet az egyetem hátralevő részében be is kívánja tölteni. Amikor rákérdezek, hogy ez mennyi idő még, elmosolyodik: „feltehetően két év, de errefelé járja az a mondás, hogy legszebb négy évem az öt év egyetem volt, szóval nem lehet ezt pontosan tudni”. Az biztos, hogy már eddig is komoly teljesítményeket értek el. A katolikus plébániától megkapták használatra ezt a nagyobbacska pincehelységet a város központjában, melybe balett padló került a hetente kétszer megtartott próbákhoz, valamint a csoportnak egységes arculatot terveztek, így a város életében, illetve a közösségi oldalakon könnyebben vésődhet az emberek emlékezetébe. Emellett a saját zenekar is felfejlődött, amely az egyik fő célként kitűzött – szerencsére egyre népszerűbb – a csoport által szervezett táncház estéken szolgáltatja a zenét, autentikus felállásban. Ezeket az eseményeket jellemzően mindig a népművészethez kapcsolódó egyéb programmal együtt tervezik, húsvét előtt tojásfestést szerveztek, most pedig ugye a bútorfestés rejtelmeivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők.
A csapat szépen fejlődik, már majd 30 fő tartozik ilyen-olyan módon hozzájuk, melyből 10 ember képezi nagyjából a szervezői feladatokban is osztozó keménymagot, mely, ahogy beszélgetőpartnerem fogalmaz, szinte úgy működik, mint egy kis család. Az a cél, hogy a közösség minél láthatóbbá váljon, és minél több embert vonzzon magához. Ahogy Dani mondja: „folyton ott kell lenni sok helyen, és beszélgetni az emberekkel, hogy valahogy elcsábuljanak egy-egy rendezvényre és meglássák, nem butaságokra fecséreljük itt az időnket, jó hozzánk tartozni. Ha valaki lejön, nem kérdezünk semmit, és ő sem kell mondjon semmit. Kezdjen el táncolni, élvezze, ennyi elég.”.
A Guzsalyasban pillanatnyilag főképpen erdélyi táncokkal foglalkoznak. Kalotaszeg, Mezőség, Küküllő-mente, Felcsík, Udvarhelyszék, Moldva azok a tájegységek, melyek néphagyományai leginkább megjelennek. „Ez a néprajzi, népzenei kincs rendkívül gazdag, a ruházat, zene, táncok, néha már a tájegységen belül, falvanként is változnak. Úgy gondolom, azokért a felbecsülhetetlen értékekért, amiket ebből a végtelen kincsesládából kiemelünk, felelőssé válunk, meg kell őriznünk őket. Ez nem azt jelenti, hogy kész koreográfiákat szeretnénk tanulni és tanítani, hanem egy olyan tudást megszerezni és átadni, ami által a hozzánk tartozó emberek szabadon élvezhetik ezt a létformát. Tehát ha a táncházban megszólal a zene, akkor kedvük szerint alakítva tudjanak rá táncolni a saját örömükre, természetesen a hagyományok megtartásával. Azt szeretnénk, ha a hagyomány amit tisztelünk, ápolunk, élő maradna.”

Természetesen, önmagukért A szép gondolatok után visszatérek majdnem száraz munkadarabomhoz egy dörzspapírral, hogy a profikat utánozva avíttabb küllemet hazudjak neki, de e helyett csak az éléről sikerül fáig eltávolítanom a festéket, így a munka izgalmas része helyett javítgatás, és újbóli várakozás következik. Ez alatt az asztalokon heverő, tájegységek szerint bontott gyűjtemények egyikéből kiválasztom magamnak a legegyszerűbb minta legkevésbé bonyolult részletét, melyet, hogy szokjam az íveket, átmásolok egy darab papírra, véleményem szerint nem is rossz eredménnyel. Élesben sem járok kevesebb sikerrel, amikor a körvonalakat ceruzával óvatosan felviszem a korongra. Az első kellemetlenségek a színezés megkezdésekor érnek, az ecset nem úgy viselkedik a kezemben, ahogy én szeretném, javításra pedig nem igazán nyílik lehetőség, valószínűleg a csiszolásnál sem voltam elég türelmes, nem lett kellően sima a felület, megvezeti az ecset szőreit. A központi motívumot jelentő egy nagyobb és hat kisebb körből álló virággal még csak-csak boldogulok, de a két szélre tervezett levelekkel komolyan meggyűlik a bajom, többször átfestem őket, amivel egyre elmosódottabbak és a tervekhez képest aránytalanul nagyok lesznek. Az összhatással mégis elégedett vagyok, büszkén mutatom meg alkotásomat a gyakorlottabbaknak, aki kedvesen vigasztalnak, hogy van, mikor elsőre nem sikerül. Tény, hogy az alkotásaik némileg másképp néznek ki, arról nem is beszélve, hogy minden motívum minden apró elemének pontosan meghatározott színe van, amivel persze én mit sem törődtem.
Azért mégis bevések magamnak egy piros pontot és eldöntöm: ily hatalmas fejlődés elég egy művészeti ágban egy napra, a beláthatatlan perspektívával kecsegtető néptáncos karrierem megkezdését másik alkalomra halasztom, az esti mókában inkább csak nézelődöm és fotografálok. A hangulat viszont passzivitásom ellenére is magával ragad, észre sem veszem, de a lábam az ütő gordonnyal együtt veri a taktust.
Először nem is tudom eldönteni, hogy miért annyira remek érzés rápillantani erre a teljesen hétköznapi utcai viseletben néptáncot ropó kis csapatra, de aztán rájövök: a nap folyamán senkit sem hallottam mellet verve magyarkodni, székelykedni, a körülöttünk, velünk élő népekről egy rossz szó nem esett, senki nem verte félre a harangokat vészesen csökkenő lélekszámunk miatt. Ezek a fiatalemberek szívből jövően, természetesen, önmagukért élik meg identitásukat, anélkül, hogy ennek akár csak halványan is tudatában lennének. Szimplán csak életmódot csinálnak hagyományaikból, az őket körülvevő 21. századdal tökéletes összhangban.