Vida novellák bemutatója

Vida Gábor A kétely meg a hiába című novelláskötetének kolozsvári, a Gaudemus könyvesboltban tartott bemutatója apropóján a szerzővel izgalmas irodalmi műhelytitokról beszélgetett Selyem Zsuzsa, így többek között a fikció és valóság ötvözéséről, a film és prózairodalom kapcsolatáról.

A kétely meg a hiába, a kötet címadó novellájának stílusa kissé emlékezteti az olvasót Móricz prózavilágára, a Jelenetek egy erdélyi filmből című írás pedig az író első, Búcsú a filmtől című kötetéhez kapcsolódik, hiszen itt is jelen van a film mint motívum. De a tizenegy történetet magába foglaló könyv a falurombolás, természetrombolás jelképének tekinthető, a vízzel elárasztott Bözödújfaluról is mesél A pisztráng című novellában, a Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban címet viselő pedig kissé filozofikusabb hangulatú darabja a kötetnek, a Gólkeserű című egy kapus tragikus sorsát meséli el, míg A játék öröme a győzelem fontosságáról nyit kérdéseket.
Az izgalmas könyvbemutatón az írót Selyem Zsuzsa egyebek mellett a munkamódszereiről kérdezte, feltételezve, hogy Vida alapos munkát végez a szövegekkel, hiszen legutóbbi novelláskötete, a Nem szabad és nem királyi öt éve jelent meg. Ez bonyolultabb, összetettebb kérdés – mondta az író ennek kapcsán. A Jelenetek egy erdélyi filmből hat éve íródott, mégsem került be a korábbi kötetbe, mert egyszerűen nem illett oda. A mostani könyvet valami lezárásának, egy új kezdetnek is tekinti.
Az első kötete és a Jelenetek egy erdélyi filmből című írása, illetve a mostani kiadvány fentebb is említett novellája a film és a próza kapcsolatára reflektál. Vidát a film kolozsvári egyetemi évei alatt kezdte el érdekelni, egy barátjával elképzelték, hogy milyen szép is volna az itteni történéseket vászonra vinni. Aztán elég hamar rájöttek, ez nem valósítható meg olyan könnyen. „Azt tudom elképzelni egy filmből, hogy mit akarok látni a képernyőn, de aki legalább egy fényképezőgépet fogott a kezébe, ne adj’ isten kamerát, pontosan tudja, hogy a film az egy gyár. Nem arról van szó, hogy mit szeretnék látni a vásznon, hanem hogy hogyan kell azt megcsinálni. A szövegben ezzel szemben viszont el tudom mondani, hogy mit látok. A próza ilyen szempontból lustaság – mesélte. – A film tulajdonképpen az elérhetetlennek a metaforája” – fűzte hozzá.
Másik érdekessége az elbeszélésnek, hogy a szerző mindvégig női narrátort használ, aki Selyem szerint olyan dolgokról is hitelesen tud beszélni, hogy mi megy végbe egy női testben, amikor azt egy férfi átöleli.
Az én elbeszélő, a mindentudó elbeszélő, illetve a női narrátor kapcsán kifejtette: akármilyen narrátori szerepet játszunk, mindent kell tudni arról a dologról, amiről épp mesélünk. Persze, amikor az ember nekilát írni, még koránt sincs minden tudás birtokában, de a megírás folyamata során olyasmikre jön rá, amikre nem is gondolt volna.
A személyes élményekről, élettapasztalatokról könnyebb írni, mint egy olyan dologról, amiről csak olvasott. „Egy másik történet, már az, amikor hiányzik valami a szövegből, és nem tudod, mi az. Ilyenkor pótol a nyelv is, amit nem tudsz tapasztalatból, valahonnan jön. Nagyon sokszor elhiszem, amit mesélek” – fogalmaz.
Akárcsak korábbi könyveiben, Vida itt is az úgynevezett hagyományos prózát részesíti előnyben a posztmodern szövegirodalommal szemben. Jelenleg egy Trianon-regényen dolgozik, amelyen már csak az utolsó csiszolások vannak hátra, és sokkal több szerepet kap majd benne a fikció. Az első világháború idején, Kolozsvárott játszódik, és egyetlen Le Figaro-idézet szól csak a történelmi eseményről. „Mindig irigyeltem azokat az írókat, akik olyasmiről tudnak írni, amiről fogalmuk nincsen, amit nem éltek át. Nem szükségszerű föltétlen a személyesség, de valamit kell tenni azért, hogy hiteles legyen az, amit leírsz. Ha egy női narrátort el tudok magammal hitetni, valószínűleg több aljasságra is képes vagyok. Lehet a mesélhetőség mentén mondani nagyon sok olyan dolgot, ami igaz is lehet akár” – fejtette ki a regény kézirata kapcsán.